„Tolószékes embereket sem szeretnénk mozgólépcsőnyi meg buszmegállónyi hirdetéseken nézegetni (sőt, a francnak se hiányoznának a mozgólépcsőnyi és buszmegállónyi hirdetések), miközben nem gyűlöljük a mozgássérülteket, nem akarjuk bántani és kirekeszteni őket, sőt akadálymentesített feljárókat építünk nekik, ahol csak lehet. Arra tanítjuk a gyerekeinket, hogy sajnos vannak, akik ilyen helyzetbe kerültek, és segítünk nekik, ha rászorulnak, nem csúfoljuk ki, nem bántjuk őket. De nem hazudjuk azt magunknak meg másoknak, és főleg nem tömjük a gyerekeink fejét olyan hülyeséggel, hogy tolószékben élni ugyanolyan természetes, mint két lábon sétálni, és nem rosszabb, csak más. Ha pedig a tolószékesek elkezdenék eltördelni a gyerekeink hátgerincét, hogy ők is tolószékesként éljenek, attól a társadalom irgalmatlanul dühbe gurulna.”
Gyönyörű eszmefejtés, mit ne mondjak, és villámsebességgel terjed az interneten. Ha valaki esetleg még nem futott volna bele, ez itt nem más, mint a Pesti Srácok mai vezércikke, amelynek témáját mi más is adná, mint a Coca-Cola reklámjai, amelyekkel a cégnek saját megfogalmazása szerint az a célja, hogy megmutassa, szeretni mindenkinek joga van.
Hangsúlyoznánk, a képeken explicit csókolózás sincs, a maximum két száj közelsége egymáshoz. A publicista viszont ezt gyerekek megrontásának, explicit szexualitásnak és nem mellesleg a homoszexualitás propagálásának nevezi. (Még szerencse, hogy mindaz, amit reklámokban látok, nem kötelező, különben már sok hitelem, hallókészülékem és Lakatos Levente-féle félpornó könyvem lenne, pedig nem igazán kedvelem azt a vonalat.)
Az elmúlt napok adok-kapokjába most azért nem mennék bele, mert ezer szálon fut már a történet. Sokan a „műanyagokon meggazdagodó”, sokszor rossz piaci döntést hozó, kizsigerelő nagyvállalatot támadják, mondván, mit beszélnek ők érzékenyítésről, miközben nem bánják, hogy a bolygó kipusztul, a munkások éheznek. Ellenzéki politikusok arra használják az alkalmat, hogy egy jó hideg kólával lájkokat szerezzenek maguknak, a kormánypártiak pedig homofób kijelentéseket tesznek, vagy esetleg mélyen lapítanak, cinikusan odavetve egy „mindenki döntse el maga, milyen erkölcsei vannak” típusú mondatot.
Onnantól, hogy odáig jutott a közbeszéd, hogy a házelnök egyenesen a pedofíliához hasonlította a Pride előtt a homoszexualitást, egyenes út vezetett oda, hogy ma már teljes csoportokat mobbingolnak. A kifejezés a felnőtt cikizést, kirekesztést, csúfolást jelenti, és legújabb képviselője a Pesti Srácokon publikáló újságíró, akitől a fenti eszmefuttatást idéztem.
A publicista írását egyébként azzal zárja, hogy kikéri a normális (?) emberek nevében, hogy folyamatosan érzékenyíteni akarják őket, és lényegében legyen mindenki meleg meg kerekesszékes (de inkább kerekesszékes) a négy fal között, hogy a gyerekek ne lássák.
Felmerül bennem ezzel kapcsolatban pár kérdés. Először is, mit tekintünk normálisnak? Ki mondja meg, mi a normális? Olyan családban élni, ahol anya és apa utálja egymást, és a gyerek depressziós, az normális? Ha a gyereket zaklatják a suliban, az normális? Ha apa iszik, az normális? Ha anya abuzív, az normális?
Érdekes, ezekre a kérdésekre nincs nagy hangsúly fektetve, és elmarad a szónoklat, ahogyan a felsorolt dolgok normalitása sincs megkérdőjelezve. Pedig napi szinten fordulnak elő, és ennek – a homoszexualitással és azzal ellentétben, hogy vannak, akik kerekesszékkel közlekednek – mindnyájunk életére, egy egészséges társadalom reményére vannak következményei.
Egy interjúalanyom, aki születésétől fogva nem tud járni, teljesen normális életet él. Például sokat dolgozik, és rendben van a lelkivilága, amit mondjuk én nem mondhatok el magamról. Édesanyja segíti, ez az egy, ami zavarja, szeretne önállóbb lenni, kevesebb terhet jelenteni.
Őszintén fel nem foghatom az állítást, miszerint egy gyereket kár ér, ha ránéz a kerekesszékes embert ábrázoló plakátra. Mégis milyen kár éri? Empatikus lesz? Meglátja, hogy nem csak szőke, vörös, barna hajúak vannak, hanem feketék is, és van, aki a két lábán jár, de van, aki nem tud? Mert körülbelül ennyi a különbség – nekünk, akik tudunk járni.
Mellesleg gyerekek is szívesen beszélgetnek az interjúalanyommal, legfőképp azt kérdezik tőle, mi történt vele, vagy olyan dolgokat, amiket nem tudtak, például, hogy mennyiben más a széke, mint egy bicikli. Ahogyan tőlem meg azt kérdezték kislányok, hogy lett ilyen hosszú a hajam, és milyen színű a körömlakkom.
És a PS újságíróját sajnos még egy dologban el kell keserítenem, ugyanis nem igaz, hogy ahol csak lehet, akadálymentesítve van az ország. Pont ezért van (meg az ilyen jellegű megnyilatkozások eredményeként), hogy sajnos nem lehet túl sok kerekesszékest látni az utcán – erről egy segítőkutyákkal foglalkozó alapítványnál dolgozó interjúalanyom mesélt, aki maga is kerekesszékes. Elmondása szerint csak ámult, amikor Németországba ment, hogy mennyi kerekesszékes van kint az utcán. Itt van, hogy kilométereket kell eltekerniük, mert nem jön alacsony padlós busz, vagy csak lépcső van a metróban. Még egyszer mondom, én nem látok sok kerekesszékest az utcán. És újra hangsúlyozom azt is, hogy sajnos, mert tudom, ez azt jelenti, hogy inkább otthon vannak, és nem mennek sehova.
Az, ami zajlik, vegytiszta bullying. Ezért van szükség érzékenyítésre, publicista. Arra az esetre, ha valaki, akárki, bárki ilyen helyzetbe kerül – mert ne legyenek kétségeink, bárkinek lehet meleg a gyereke, ahogyan bárki kerülhet kerekesszékbe is bármikor. Kirekeszteni valakit azért, mert más, vagy máshogy él, miközben senkinek nem árt vele, az egyetlen dolog: mocskos húzás. Ahogyan a suliban is megy: kicsi a melle, szeplős, nem elég izmos a hasa, rövid a haja, pedig a lányoknak hosszú szokott lenni. Az ilyesmibe rokkannak bele a gyerekek. Ebbe a felfogásba és hozzáállásba pedig egy nemzet fog. Jó utat köveznek neki.
(Kiemelt képünk illusztráció. Fotó: iStock)
