„Hajnali négykor elszerenádoztuk nekik az I Just Called to Say I Love You-t” – ős-szigetesek mesélnek

Idén lesz huszonhat éve, hogy Müller Péter Sziámi, Gerendai Károly és Szekfű Balázs megrendezték az első Diákszigetet: az 1993-ban szerény alternatív zenei találkozóként indult rendezvény ma már Európa legnagyobb könnyűzenei fesztiváljai közé tartozik, ahova évről évre több százezer magyar és külföldi vendég látogat el.

Az elmúlt években a Sziget igazi branddé vált, olyan világsztárok léptek fel itt, mint Prince, Iggy Pop, Robbie Williams, a Green Day, Fat Boy Slim, Pink, Rihanna, az Iron Maiden és David Bowie. Az alapítók komoly vállalkozást építettek a fesztivál köré, a Sziget Kulturális Menedzser Iroda Zrt. rendezi többek között a Balaton Soundot és a VOLT-ot is.

A helyszín – a kies Hajógyári-sziget – maradt, de a felhozatal, a hangulat és a célközönség sokat változott az elmúlt huszonegynéhány évben. A Sziget ma már korántsem az a poros alter-dzsembori, ahol new wave-esek, undergroundosok, rockerek és punkok csápolnak. Ha hinni lehet a Google-kereséseknek, az idén Ed Sheeran, a Foo Fighters és Post Malone koncertjét várják a leginkább a rajongók. Mégis sokan vannak a régi fesztiválozók közül, akik még mindig kijárnak: velük beszélgettünk arról hogy mit jelent nekik a Sziget, és mik azok a fesztiválélményeik, amelyekre a legszívesebben emlékeznek vissza.

„Akkor láttam Gerendait utoljára önfeledten ugrálni”

A legelső Szigeten nem voltam ott: egyrészt azért, mert éppen nyaraltunk, másrészt meg azért, mert azt hallottam, hogy ez egy Sziámi-tábor lesz, és nem akartam Sziámi-táborba menni. De a következő évben már kimentem: akkoriban a Magyar Narancsnál dolgoztam, és Marton (Marton László Távolodó, a Magyar Narancs egykori zenei szerkesztője – a szerző) hivatalból kirugdosott, hogy írjam meg a fesztiválbeszámolót.

Felemás élmény volt. Egyfolytában esett, ráadásul a Blood, Sweat and Tearsen kívül a headlinerek sem érdekeltek igazán, de az nagyon tetszett, hogy bárki felléphetett, hogy a tehetséges kezdő zenekarok is megmutathatták magukat. Aztán az évek során ez is megváltozott, amikor bekerültem a stábba, már mindenki a Szigeten akart befutni, évente ezerkétszáz-ezerötszáz demót kellett meghallgatnunk, mert mindenki azt remélte, ha a 17 órai idősávból átkerül a 18 óraiba, vasvillával hányhatja majd a haknifelkéréseket év közben. Sajnos tévedtek, mert miután a kereskedelmi rádiók leuralták a piacot, az egész klubrendszer összeomlott, így nem volt hol fellépniük. Talán a Kispál, a Tankcsapda meg a Quimby voltak az utolsók a magyar zenekarok közül, akik még ki tudták használni azt a lehetőséget, amit a Sziget teremtett a számukra.

Sztorik? Abból is van néhány. Például az, amikor Iggy Pop először lépett fel a Szigeten. Ez 1996-ban volt, akkor lett Pepsi Sziget a Diákszigetből. Mint kiderült, Iggy valamiért nagyon utálta ezt a márkát – de annyira, hogy simán lemondta volna a fellépést, ha megtudja, ki a főszponzor. Úgyhogy a fél stáb azzal foglalatoskodott, hogy az összes Pepsi-molinót, reklámtáblát eldugja előle, csak hogy rendben lemenjen a koncert.

Bihari Balázs (fotó: Neményi Márton)

Dolgozni sem volt könnyű. Akkoriban indítottuk el a Sziget.hu-t; a szervezők a TV2-sökkel együtt bezsuppoltak minket a Csónakházba, ami nem lett volna baj, ha az infrastruktúra alkalmas arra, hogy egy szerkesztőséget üzemeltessünk benne. De nem volt az: a házat utoljára talán Hadrianus idején újították fel, és a villanyászati berendezések sem voltak a legjobb karban, úgyhogy abban a pillanatban, ahogy a tévések elkezdetek forgatni vagy vágni, azonnal elment az áram. Gondolhatod, milyen hangos kurvaanyázás volt, zengett az egész ház. Egyszer éppen egy Iggy Pop-koncertbeszámolót írtam, összeraktam egy szép kerek, meglehetősen hosszú anyagot – aztán jött az áramszünet, és elszállt. Nekiálltam újra megírni – megint jött az áramszünet, megint elszállt. Aztán harmadszor is nekiduráltam magam, csak azért, hogy ugyanúgy járjak, mint az előző két alkalommal. A végén egy háromsoros cikket adtam le, úgy voltam vele, írjuk meg gyorsan, nyomjunk egy szévet, és töltsük fel, csak hogy legyen valami az oldalon.

De azért jó élmények is voltak. Sosem felejtem el, amikor a fesztivál végén, miután befejeződött a műsor, a fél Sziget-stáb felment a Nagyszínpadra, befelé fordítottuk a hangfalakat, és elkezdtünk egymásnak – magunknak – zenélni. Beszállt a hangmérnök, a világosító, a sajtós, mindenki, aki fogott már hangszert a kezébe. Ez éveken keresztül így ment; akkoriban láttam utoljára Gerendait (Gerendai Károly Sziget-alapítót – a szerző.) önfeledten ugrálni.

„Torgyán Józsi bácsi leszállt közénk a porcelánfehér öltönyében”

Akkoriban, amikor az első Szigetet rendezték, éppen az egyik alapító felesége voltam. A másfél éves kisgyerekünkkel mentem ki; emlékszem, megpróbálta rábeszélni a biztonsági embereket, hogy rakják fel ef Zámbó Öcsi egyik hatalmas szobrára. Nagyon megható volt látni, amikor kinyitották a kaput, és jöttek a fiatalok a hátizsákjaikkal. Utána aztán minden évben kint voltam, és dolgoztam: eleinte a Sziget-irodán voltam, később a civil programokat és a Gyerek Szigetet szerveztem. Ma is ez a rendes, hivatalos állásom.

Sokan mondják, hogy ez a Sziget már „nem az a Sziget”: hogy a fesztivál vidám, kötetlen, alternatív örömködésből kőkemény üzleti vállalkozássá vált. Ami igaz is, de ez szerintem egy teljesen teljesen természetes, organikus fejlődési folyamat eredménye. Persze, én is érzem, hogy manapság teljesen más a hangulat, mint a kezdetekkor, de engem ez nem bánt: nem szeretek nosztalgiázni, nem szoktam visszasírni a régi dolgokat. Már csak azért sem, mert még mindig meg tudom találni benne azt, ami örömöt szerez.

Vidó Andrea nem szerette volna, ha lefotózzuk, képünk illusztráció (fotó: Neményi Márton)

Szeretem csinálni a Gyerek Szigetet. Eredeti végzettségem szerint tanár vagyok, és örülök, hogy gyerekekkel, civilekkel foglalkozhatom. Nagyon fontos dolognak tartom azoknak a szervezeteknek a támogatását, amelyek elesett, rászoruló embereken segítenek, ezt a munkát mind a mai napig nagy lelkesedéssel csinálom. A Mozduljunk ki! Egyesület munkáját például nagyon nagyra tartom; nagyon örülök annak, hogy a Szigeten egy ilyen Európában, de talán a világon is egyedülálló szolgáltatást tudnak működtetni a szórakozni vágyó mozgássérült fiatalok számára.

A munka fontos, de azért akadtak vicces pillanatok is, persze. Egy időben nagyon szerettek kijárni hozzánk a politikusok – ez akkoriban volt, amikor Torgyán Józsi bácsi, a Kisgazdapárt egykori elnöke is leszállt közénk a porcelánfehér öltönyében meg a zöld nyakkendőjében –, és sokszor nekem kellett végigvezetnem őket a fesztiválon. Egy alkalommal Habsburg György is benézett hozzánk: éppen akkor, amikor a Franz Ferdinand nevű zenekar lépett fel a Nagyszínpadon. Bevittem a backstage-be, bemutatkozott nekik, aztán hamiskás mosollyal megkérdezte tőlük: „Na, kiről neveztétek el a zenekart?” Nyilván azt hitte, hogy híres rokonáról, az 1914-ben meggyilkolt trónörökösről kapta a nevét a banda, szegény csalódott is volt, amikor a zenészek azt válaszolták: „Egy versenylóról.” De az is nagyon vicces volt, amikor egy zenész barátommal hajnalban az összes szemeteskocsit lestoppoltuk. Fel is vettek minket mindegyikre, és részletesen elmagyarázták, milyen kocsin ülünk, hogyan működik a sebességváltó, hány atmoszféra nyomással préseli össze a szemetet a hulladékzúzó és a többi. Nagyon jó kis hajnali tanfolyam volt, alaposan kiképeztek minket hulladékgazdálkodásból.

„Nyugodtan ismerkedhettél, beszélgethettél, kocsmafilozofálhattál bárkivel”

Én kocsmázni járok a Szigetre. Korábban a Wanted, a Wan2, az Est.hu és az Exit zenekritikusaként hivatalból is megfordultam itt, de most már inkább csak a társaság, az ismerősök miatt jövök ki: haverkodni, a régi arcokkal találkozni, bedobni pár italt a „nagy idők emlékezetére”, ilyesmi. Az elsőre azért mentünk ki a barátaimmal, mert hallottuk, hogy van valami buli a városban – az még egy meglehetősen szervezetlen dolog volt, nem véletlenül, hiszen akkoriban még gyerekcipőben járt a fesztiválbiznisz, lehet, hogy volt egy-két kósza rendezvény, de az egy szem EFOTT-on kívül egyik sem volt igazán komolyan vehető.

A második Szigetet kihagytam – tudod, az volt az az esős Eurowoodstock, amikor Müller Péter bemondta a tévében, hogy „Esőisten ránk tette a kezét”; nem tetszett igazán a felhozatal meg a hangulat, ráadásul úgy emlékszem, pénzem sem volt sok –, de aztán ’95-től már mindegyiken ott voltam. Jó idők voltak, akkoriban, ha egy ötfős társaságnál véletlenül hat sör volt, azonnal leültettek az asztalukhoz: „Gyere, van egy plusz sörünk, idd meg, mert különben csak megmelegszik, és ki kell önteni.” Ez volt az a fíling, ami miatt a kilencvenes évek második felében mindig nagyon vártam a Szigetet: szabadság volt és béke, senki sem akarta beverni a képedet, nyugodtan ismerkedhettél, beszélgethettél, kocsmafilozofálhattál bárkivel. Ma már más az egész. Augusztusonként a Hajógyári egyetlen hatalmas vurstli lesz, ahová azért járnak a külföldiek, mert olcsó a pia, szépek a csajok, és senki sem szól rájuk, ha ordenáré módon bebasznak. De azért még mindig szeretek kijárni, leülök a Csónakház elé, hallgatom a világzenét, és elkvaterkázok a haverokkal.

Nagy Győző (Fotó: Neményi Márton)

Emlék? Van jó is, rossz is. Kilencvenötben, amikor a Sziget Rádióban dolgoztam, kaptunk egy reggel nyolctól kilencig tartó sávot az egyik haverommal, ami tök jó volt abból a szempontból, hogy nagyon sokan hallgattak minket munkába menet –  abból a szempontból viszont már kevésbé, hogy az átbulizott éjszakák után irtó korán kellett kelni. Általában vagy az volt, hogy a műsor kezdetéig kitoltuk a bulit, vagy az, hogy a Csónakház emeletén próbáltuk összetolt fotelekben úgy-ahogy kipihenni magunkat, vagy az, hogy mégiscsak hazamentem a Városmajorba, és megpróbáltam aludni pár órát. Na, az egyik ilyen alkalommal verítékben fürödve, iszonyatos szívdobogással arra ébredtem, hogy húsz perc múlva kint kellene lennem a Szigeten, mert kezdődik az adás. Gyakorlatilag lehetetlen volt kiérni, de én azért gyorsan lecsapattam magam, aztán bepattantam a kispolszkimba, és versenytempóban elhajtottam a Hajógyáriig. Iszonyú fáradt voltam, mégis úgy cikáztam a sávok között, mint egy flippergolyó, végül ki tudja, hogyan, de sikerült is rendben beérnem. Emlékezetes élmény volt. Az ébresztőórámnak már kevésbé, mert ijedtemben úgy vágtam falhoz, amikor csörögni kezdett, hogy darabokra esett.

A másik nagyon kedves emlékem az, amikor szerenádot adtunk a barátainknak. Az egyik barátnőm bepasizott, és úgy döntött, kint alszik a Szigeten a sráccal. Egy ideig együtt lógtunk, aztán ők elvonultak kettecskén, és elő sem kerültek többet az este folyamán. Hajnali négy-öt magasságában elhatároztuk, hogy megkeressük őket, mert úgy éreztük, mindenképpen szerenádot kell adnunk nekik. Valahogy megtaláltuk a sátrukat, odavonultunk hárman vagy négyen, és elénekeltük az I Just Called to Say I Love You című örökbecsűt Stevie Wondertől. Nagyon élveztük a danolászást – egészen addig, amíg ki nem jött valaki a szomszédos sátorból, és azt mondta: „Köszönjük, nagyon szeretünk titeket, de most már inkább aludnánk tovább.”