Csütörtök délelőtt. 5-6 ember áll sorban a Mahart Passnave Vigadó téri állomásán, hogy egyórás sétahajózásra induljon a Dunán. A hajó a Margit hídig megy fel, majd ott megfordulva a Rákóczi híd felé veszi az irányt, bemutatva Budapest látványosságait. A klasszikus sétahajó alsó szintjén egy lélek sincs, mindenki az emeleten ül. Itt szerelték fel a több nyelvű tájékoztatókat, melyek Budapest csodálatos szépségéről is beszélnek. És zárójelben megtudom azt a teljesen új információt, hogy a Lánchíd születésnapja pont olyan ünnep mint az angol királynőé.
De nem azért vagyok ott, hogy elemezzem, mi hangzik el egy ilyen túra során, bár kétségkívül érdekes, hanem hogy kiderítsem, kik tudnak arról, mi történt május 29-én, és mennyire dobta ez vissza a hajózási kedvet.
Az általam megkérdezett angol, amerikai, közel-keleti, holland, német, szlovák, és magyar turisták elsöprő része értesült a helyi sajtóból a történésekről, ugyanakkor senkiben nem merült fel, hogy emiatt ne tekintené meg a várost hajóról. Ennek ellentmond az, hogy azok a szervezők, akik a sétahajókra igyekeznek felterelni az embereket, rendre azt mondják, érezhetően csökkent a forgalom, óvatosabbak lettek a turisták.
Számomra meglepő módon semmiféle biztonsági tájékoztató nem hangzik el a hajó kapitányától vagy a hangszórókból, a hajó tatján látok csak mentőövet, illetve az emeleten egy dobozban. Ez vélhetően megfelel a hatályos rendelkezéseknek, mert a tragédia után átvizsgálták a BKV hajóit, melyeket három cég üzemeltet, és csak kisebb hiányosságokat találtak.
Az már korábban kiderült, hogy a séta- és kirándulóhajókon nem kell biztonsági tájékoztatót tartani, mint mondjuk a repülőkön, elég, ha megfelelő számú mentőmellény és öv áll rendelkezésre.
„Persze, olvastuk az újságban, hogy mi történt, egy csomó halott volt, nem?” –kérdezte tőlem az egyik megszólított, aki Angliából érkezett. Ennek ellenére fel sem merült benne, hogy ne vegyen jegyet egy sétahajókázásra, az jóval inkább bosszantotta, hogy alig értett valamit az angol nyelvű idegenvezetésből, mert rossz volt a fülhallgatója.
Mások is így vélekedtek, volt aki azt mondta, hogy hiába a sok karambol, az autóba is beül az ember, de hasonló a helyzet a repülőgép-balesetekkel is.
Egy Közel-Keletről érkezett turista volt az egyetlen, aki nem halott a balesetről, ő azt mondta, ritkán értesülnek európai balesetekről, maximum a repülőgépekkel történt incidensek kerülnek be a helyi sajtóba.
Nagyon szomorú ami itt történt, bár csak annyit tudok, hogy sok turista halt meg, és egy nagy hajó okozta a balesetet.
„A Viking volt, most is itt vannak!” – szólal meg valaki a társaságból, amint lassan csorgunk lefelé a szállodahajók mellett. Az hamar kiderül, hogy a tragédia mindenkit szíven ütött, saját hazájukban nem tudnak hasonlóról, bár azt mindenki elismerte, hogy ez bárhol megtörténhet a világon. Meglepő módon a harmadik mondat után nem a dél-koreai áldozatok volt a téma, hanem Orbán Viktor és politikája. Engem nagyon megdöbbentett, mennyit tudnak a külföldiek arról, mi történik nálunk, és nem is igen értették, mi a helyzet demokrácia terén. Mondtam, hogy én sem, és visszatereltem a szót a balesetre.
„Meglep, hogy ilyen régi ez a hajó, most jöttünk Párizsból, ég és föld a különbség. Itt sem olcsó a jegy, nem is értem, miért nem lehet jobb hajókat használni. Nézd meg ezt, hogy néz ki” – mondja egy idősebb úr, aki az USA keleti feléről érkezett, rámutatva egy rozsdásodó alkatrészre.
Az emberek a lenti, zárt kabinba indulnak, luxus hajó ide vagy oda, az ingyen ital mindenkit megmozgat. Lassan kortyolják az üdítőket, egy fiatal lány hangosan felsikít, amitől többen megijednek. Pedig csak egy rovar mászott rá, amit nehezen viselt.
Az egyórás út eseménytelenül telik, visszakanyarodunk a kikötőbe, ahol már egy újabb csapat turista várja, hogy megtekinthesse a budapesti panorámát. A lent állók kimondottan nagy része szintén tisztában van vele, mi történt innen néhány kilométernyire, de ők is csak szerencsétlen együttállásnak tudják be. „Tudod, nálunk sincs semmilyen tájékoztató, mit kell csinálni, ha egy hajó elsüllyed, igaz, a csatornák szűkek, és ugye mi hajós nemzet vagyunk” – mondja nevetve egy fiatal holland srác, aki az árnyékba húzódva várja, hogy beszállhassanak.
Ők is csak találgatnak, mi történhetett, és arról beszélnek, hogy náluk egészen máshogy mennek a dolgok, mint Budapesten. Aztán pár perc múlva már a marihuána legalizálásánál tartunk, meg hogy a Szigeten elkaptak két holland srácot, akik nagy mennyiségben árulták a füvet és extasyt. A dolog azért is kavart fel nagy port a holland médiában – tudtam meg –, mert az egyikük egy válogatott futó, Roelf B. „Minket ez most jobban izgat, mindenki találgat mennyit kapnak a srácok” – teszik hozzá.
A turisták beszállnak, elindul a járat, én pedig elsétálok a Margit híd felé. A rakparton stílusosan két Viking hajó áll, mellettük a cég logójával ellátott buszok. Idősebb, mozgássérült embert tol le a rámpán két szakács, a többiek nyugodtan várnak mögöttük. Nyugalom van és béke. A nap süt, Budapest szép, a baleset pedig többé már nem hír.
