Bele mernél inni a Balatonba a szezon végén?

„A Balaton vize annyira tiszta, hogy a tó közepén bármikor bátran beleinnék” – mondta nagy nyilvánosság előtt Jordán Ferenc igazgató az MTA ÖK Balatoni Limnológiai Intézetének nyílt napján. Ő már csak tudja. Hátra is dőlhetnénk, ha nem alapulna ez a tisztaság olyan érzékeny egyensúlyon, amelyet a nyaralók, a helyiek, a horgászok, a vitorlázók mellett az élővilág érdekeit is szem tartva kell kisakkozni.

Ha valaki tud még egy tóról, amelynek ennyire bársonyos a vize, ilyen változékony a zöldje, ilyen csábító, amikor visszatükrözi a felhőket, ilyen félelmetesen szeszélyes, amikor „szélmenyasszony egy fordulót akar táncolni” (ahogyan Jókai leírja a hirtelen jött balatoni vihart), amelynek a pH-ja, finom fodrainak terápiás hatása ennyire addiktív, amely végtelen bőkezűséggel szórja kincseit, szóljon. De e sorok írója úgysem fogja elhinni – ennyit az elfogulatlanságról.

Nekem a Balaton – kellő hőfok esetén – sosem volt még annyira szennyes, hogy bele ne ússzak. Leszámítva a 85-ös nyári angolnapusztulást. Akkor is belemegyek, amikor a part közeli víz langyos felszínén ürüléknek látszó habfoltok lebegnek (ez egyébként az árvaszúnyogbáb-bőr). Közszájon forog sok „népi megfigyelés” is a Balaton tisztaságának csalhatatlan jeleiről, például ha elvágja a lábad a kagyló, az állítólag jó, mert a kagyló csak tiszta vízben marad meg. Ami marhaság, mert az 1927-ben egy uszályra tapadva bekerült vándorkagyló invazív faj (vagyis más, őshonos fajokat kiszorítva erőszakosan terjeszkedik), és cseppet sem válogatós, sőt legjobban a barnászöld algás vizet szereti.

Az sem árul el sokat, ha a víz annyira átlátszó, hogy látjuk a lábujjainkat. Egyrészt mert attól még lehetnek benne láthatatlan mikroszennyeződések, például egy népes fesztivál után az energiaitalos aludobozokból kiázott koffein… Másrészt egy halfajunk pusztulását okozó bélféreg elterjedéséhez épp a víz átlátszósága kellett (ahhoz meg az algák visszaszorítása), többszörös és bonyolult áttétellel, amelyben szerepet játszott a búbos vöcsök – mint gazdaszervezet – visszatérése. Ez azért tanulságos történet, mert megmutatja, mennyire bonyolult egy ökológiai rendszer, így a Balaton is: egy-egy paraméter akár mesterséges, akár a klímaváltozással összefüggő módosulása jót meg rosszat is hozhat – fajok elszaporodását vagy kipusztulását.

A jó, a rossz meg a változatlan

A „jó” vagy a „rossz” fogalma sokszor nehezen értelmezhető a változás jelzőjeként, erről kezdtünk beszélgetni Dr. Jordán Ferenc ökológussal, az intézet igazgatójával.

„A fürdőzők nem feltétlenül szeretik a természetes partot, mert zavarja őket a nádas, a kagylóval, algával benőtt kövek, és nem szeretik a hínáros vizet. Ezeket mi, ökológusok szeretjük, mert hozzátartoznak a tó élővilágához. Nem szeretjük viszont a sok betont meg a mesterségesen magasan tartott vízállást. Ami az algákat (a növényi planktont) illeti, voltak olyan időszakok, amikor túlszaporodtak, például amikor elindult a Balaton körüli tömegturizmus, és a nagyobb városok – Balatonfüred, Siófok, Keszthely – megnövekedett szennyvízmennyisége tisztítatlanul zúdult a tóba. Az algák ennek örültek, mert a szervetlen anyagokat fogyasztják, azokból csinálnak szerveset, szén-dioxid, fény és víz felhasználásával. Ha nagy mennyiségben vannak jelen a vízben szervetlen anyagok – főként foszfor és nitrogén –, akkor elszaporodnak, és domináns szerephez jutnak. Amikor a nyári hónapokban már rendszeressé váltak a kékalgák okozta „vízvirágzások”, és az ökológusok sokat mondogatták (egyébként már az 1940-50-es évektől kezdve), hogy a balatoni turizmusnak nem tesz jót, hogy a szennyvíz beleömlik a tóba, az 1980-as években elkezdték a szennyvizek kezelését. A tó tízéves késéssel ugyan, de reagált: attól, hogy jelentősen csökkent a befolyó vizek (elsősorban a Zala) által szállított foszformennyiség, sokkal kisebb mértékben tudtak szaporodni az algák, és átlátszóbb – mi úgy mondjuk, eutrófból oligotróf – lett a tó.”

Úgy kell védenünk a tó ökoszisztémáját, hogy figyelembe vesszük az emberek igényeit is (Képünk illusztráció. Fotó: MTI/Varga György)

Szívgyógyszer a tóban

A Balaton domináns cianobaktériumai, a kékalgák potenciális méregtermelő szervezetek. Egyfelől nélkülözhetetlenek a Balaton ökológiai rendszerében, másfelől viszont tömeges elszaporodásuk veszélyezteti az ivóvízbiztonságot és a fürdőéletet. A Balaton „megmentésének” egyik legfontosabb lépése az volt, hogy megépítettek egy csatornarendszert, amely Tihanytól Almádin és Siófokon át Lelléig gyűjti össze a területen termelődő szennyvizet, és kivezeti a vízgyűjtőn kívülre, így ezen a területen még tisztított szennyvíz sem kerül a tóba.

„A Balaton mint kiemelt turisztikai célpont vízminőségét megvédtük a körcsatorna megépítésével, de a probléma nem oldódott meg. Igazából csak áthelyeztük a terhelést a vízgyűjtőn kívüli vizekre – árnyalja a képet Dr. Takács Péter ökológus. – Ez látszik a Koppány (a Kapos egyik mellékvize, Tamásinál folyik), a Séd (Balatonfűzfőnél) meg a Sió vízterén. Zalaegerszeg és a Zala vízgyűjtő területe volt a Balaton fő szennyezője. Itt megépítettek egy foszforkinyerő üzemet, és rekonstruálták a Kis-Balatont, úgyhogy a tó makrotápanyag-terhelése csökkent. A mikroelemekből származó terhelés, például a szennyvízbe bekerülő gyógyszermaradványok mennyisége azonban Zalaegerszeg környékén a legmagasabb, majd a Kis-Balatonban valószínűleg a fokozott mikrobiális aktivitás és az UV-sugárzás lebontó hatása alatt gyakorlatilag elenyészik, mire elérné a tavat. A körcsatornán kívüli zalai területen, ahol a patakok mellé telepítették a szennyvíztisztítókat, bekerülnek ugyan mikroelemek a vízbe, de ezek is nagymértékben hígulnak és bomlanak, mire a Balatonba érnek.”

Mindezek hatására harmadára csökkent a tó foszforterhelése, megállt az algák túlszaporodása, és jól lehet fürdeni a Balaton Keszthely környéki, nyugati területén is. Érdekesség, hogy mivel az analitika képes nanogrammokat (a gramm billiomodrésze) is mérni, a parányi maradványok megmutatják a népesség egészségi állapotát: legmagasabb arányban a szívgyógyszerek, illetve az epilepszia elleni szerek maradványai jelennek meg a vízgyűjtő területen. (Ez utóbbiakat kevés ember szedi, viszont magas dózisban.)

„Itt az intézetben azt is kutatjuk, hogyan lehetne ezeket a befolyó vizeket kezelni, hogy a legkevésbé terheljék a Balatont – folytatja Takács Péter. – Bizonyos anyagok ugyanis minimális mennyiségben is hatással lehetnek az élővilágra. A nápolyi partnerintézet kutatói például észlelték, hogy az angolnák izomrendszerében helyreállíthatatlan változást okozott a tengervízben nanogrammnyi mennyiségben kimutatható kokain. Problémát jelent a hangszennyezés is: Floridában egy zenei fesztivál alatt megfigyelték, hogy a megnövekedett hangerő teljesen megváltoztatta egy közeli kutatóintézet akváriumában tartott halak viselkedését.”

Fürdőzők a Balaton Soundon (Fotó: Major Kata/Rockstar Photographers)

Akarunk mi betonkádban fürödni? Igen is, meg nem is

A Balaton partjára érkező turista egészséges, természetes környezetet akar látni, amely azért legyen komfortos. Nyugalmat is akar, meg szolgáltatásokat is. Szeretne közlekedni, szórakozni, vásárolni, horgászni, supot bérelni, halsütödében balatoni halat enni, kutyát fürdetni, parton parkolni, labdázni, és még ezer dolgot – úgy, hogy közben morog, ha mindezeket mások az ő rovására csinálják. A vízparti háztulajdonosok azt szeretnék, ha az esőzések idején megemelkedő vízszint nem veszélyeztetné a házaikat – de azért azt is, hogy a kert végéből csobbanhassanak a tóba. A vitorlázók egyre nagyobb merülésű hajóikkal azt szeretnék, ha magasan állna a víz. A horgászok halakat szeretnének fogni a Balatonban, ehhez viszont az kellene, hogy a tóban legyen elég hal. A tó ökológiai rendszere a maga természetes önszabályozása révén megbirkózna a környezeti terheléssel, ha nem kényszerítenék betonkádba. De mi körbebetonoztuk.

„A nád nem egyszerűen a tó széle, hanem komplex élőhely: fészkelő és búvóhely madarak, kétéltűek számára, sok halunk odajár ívni – magyarázza Jordán Ferenc. – Ezenkívül víztisztító, vízszintszabályozó, és még rengeteg fontos szerepe van. Ha teljesen körbebetonozzuk a partot, és tönkretesszük a nádasokat, a tó önszabályozó képessége ellehetetlenül. Ökológusként mi a tó ökoszisztémájának érdekeit védjük, miközben persze figyelembe vesszük azt is, hogy az embereknek is vannak igényeik. Nem mindegy azonban, hogy az itt élő emberek igényeire vagyunk tekintettel, akik esetleg a csónakjaikat akarják kikötni a parton, vagy az év néhány hetében megjelenő luxusjachtok tulajdonosai számára biztosítunk megfelelő merülést. Jelenleg a vízügyi szervek 118-120 cm magasságban tartják a vízszintet – valószínűleg részben épp a jachtok miatt. A nádas azonban ennek nem „örül”, mert azt szereti, ha a vízszint ingadozik.”

Jelenleg a Balaton vízszintjén – a Sió-csatorna segítségével – mindössze 40 cm ingadozást tesz lehetővé a szabályozási gyakorlat. Régen a Balaton két-három métert is emelkedett és süllyedt. Azóta, hogy ezt már nem engedjük meg neki, károsodik az élővilág. Az élet normális működésének alapeleme a változás. Amikor tavasszal emelkedik a hőmérséklet, esik az eső, elolvad a hó a hegyekben, a zöldárban felhígul a víz, csökken az ionkoncentráció, az kulcsinger a halak számára: jelzés, hogy most kell ívni. Ám például a pontynak ehhez frissen elöntött füves területek (tehát magas vízállás) kellenek, de legalábbis nádas, gyékényes terület, ami már csak kevés helyen adott. Nem véletlen, hogy a balatoni horgászok pontyigényét csak a halastavakból betelepített állománnyal tudják kiszolgálni – egyelőre.

„Megtanultuk: jobb az óvatosság”

Miért van útban a nádas? Mert teleépítettük a partot strandokkal, villákkal.

„Elődeink nem voltak olyan bolondok, hogy a vízpartra építkezzenek – idézte föl a régi időket Takács Péter. – Figyelembe vették a tó ingadozó vízjárását. Ha megnézzük a Balaton-parti települések templomait, azok mind magaslaton állnak, távol a tótól. De az északi part mentén kanyargó, régi római út is magasabban megy, mint a mai főút. Egy kollégám rávetítette a Balaton mai térképét egy régire, amit még az 1700-as évek végén készítettek – Siófoknál most 600 méterrel beljebb van a partvonal, mint akkoriban. Vagyis az a feladatunk, hogy egy erősen urbanizált és megterhelt rendszert jó ökológiai állapotban tartsunk meg. Minden drasztikus beavatkozás kockázatokat rejt, bármily „jó szándékú” is. Utoljára 2003-ban csökkent annyira a Balaton vízszintje, hogy elgondolkodtak a vízpótláson. Született erről néhány ezer oldal szakmai anyag, de a szakértők végül nem javasolták a vízpótlást egyetlen közeli víztérből sem – Duna, Rába, Mura – egyrészt mert ezek alacsony vízállása legtöbbször egybeesik a Balatonéval, másrészt így új inváziós folyosókat nyitnánk meg, és az ezeken keresztül bekerülő idegenhonos fajok alapjaiban változtathatnák meg a tó élővilágát.”

Horgász a balatonmáriafürdői kikötő mólójánál (Fotó: MTI/Varga György)

Nem ártana ezekre a megállapításokra emlékezni akkor is, amikor majd a klímaváltozás hatásai miatt tíz-tizenöt éven belül nem lesz tartható a magas vízszint – az előrejelzések ugyanis ezt jósolják. Addigra talán már nádasunk sem lesz. A legújabb kutatások bizonyították, hogy a nádas pusztulását – a szándékos irtás mellett – a vízszintingadozás hiánya okozza. 2013 óta magasabb a Balaton átlagos vízszintje, mint az elmúlt százötven évben bármikor. Az utóbbi években rohamosan visszaszorult a vízparti növényzet összterülete, ami tovább csökkentette a halutánpótlást.

„Egy ökológiai rendszerben sok a szereplő – figyelmeztet Jordán Ferenc. – Bármit teszünk, lesz olyan élőlény, amelyiknek az éppen jó, másoknak meg rossz. Ráadásul nem is látjuk az eredményeket azonnal, azok kialakulásához sokszor több generációnyi idő kell. Maguknak a beavatkozásoknak is számít a tempója: a természet sok mindenhez tud alkalmazkodni, de ez is időigényes. A gyors, hirtelen zavarások általában károkat okoznak. Mostanra megtanultuk: jobb az óvatosság. Ezernyi az érdek, ezek nagy része jön és megy. A természet örök. Ha nem bánunk jól a tóval, fajok fognak kihalni, megváltozik a természet sokszínűsége, és biztosan mi járunk a végén rosszabbul.”