Egy csapattárs nadrágját mások előtt lehúzni nem vicc: Dél-Korea egyik legkiválóbb rövidpályás gyorskorcsolyázóját emiatt tiltották el egy évre a versenyzéstől, beleértve a márciusi, szöuli világbajnokságot. Az eset, melyet szexuális zaklatásnak minősítettek, június közepén történt egy edzésen, sportolónők jelenlétében. Az incidens miatt nem csak az elkövetőt, Lim Hjo Dzsunt büntették meg: a válogatottat egy hónapra kitiltották a nemzeti edzőközpontból.
Botrányokból igencsak kijutott a csapatnak: egy másik korcsolyázójuk Lee Sheung-hoon júliusban kapott egyéves eltiltást azért, mert több sporttársát is abuzálta.
Lim Hjo Dzsun és csapattársa a 2018 (Fotó: Jamie Squire/Getty Images)
A sportsikernek magas ára van: rengeteg munka és számtalan lemondás. Sokak helyzetét a nyomás mellett a csapattársak is nehezítik – a viccek, beavatási szertartások és bántalmazások azonban nem csak a profik öltözőjében durvulhatnak el, és persze nem is csak éjjeli szórakozóhelyeken történhet olyan, hogy valaki átlép határokat, mint amivel Kenderesi Tamás úszót vádolják.
A UNICEF jelentés
„Törött, begipszelt kézzel kellett szerepelnem egy versenyen, mert különben kizárták volna a csapatot, és 11 csapattársam üvöltött velem az öltözőben, hogy csináljam” – az idézet az UNICEF 2014-es jelentésében szerepel, mely a gyermekek sportban szerzett tapasztalatait vizsgálta, kitérve az érzelmi, fizikai és szexuális bántalmazás területére is. Az utóbbi kategóriához tartoznak azok az esetek, amikor szándékos visszaélés történik – bizonyos sportágakban erre könnyebben adódik lehetőség: „A küzdősportokban sok a testkontakt, így ha valaki többet akar, ott több lehetősége van erre. Ennek ellenére nem mindig volt egyértelmű, hogy mi volt véletlen és mi szándékos mellényúlás.” Kiderül azonban az is, hogy a sérelmek hátterében esetenként szokáskülönbségek állnak: „Volt egy csapat, ahol teljesen természetes volt az edzés, a meccsek utáni fürdés. Ezután miután elkerültem máshova focizni, mindenki meglepődött, hogy milyen nyíltan csinálom ezeket a dolgokat (…), és nem igazán tetszett nekik. Tehát ez a dolog azért kétes, mert valahol míg ez alapdolognak számít, máshol lehet, hogy zaklatásként fogják fel.”
A jéghegy csúcsai
A helyzet persze nem dél-koreai sajátosság: a csapaton belüli bántalmazás világszerte probléma sportolói körökben. 2013-ban a Miami Dolphins nevű amerikai futballcsapat fiatal játékosa, Jonathan Marton ideg-összeroppanást kapott, mert a társai sorozatosan megalázták: az utolsó csepp az volt a pohárban, hogy mindenki felállt az asztaltól, amikor leült közéjük ebédelni. Az esetről készült jelentésből kiderül, hogy a klubban bevett gyakorlat volt, hogy a hangadók kipécéznek egy-egy játékost – Martinnal például rendszeresen lealacsonyítóan viselkedtek, anyjára és húgára is megalázó, szexuális megjegyzéseket tettek.
Ám ilyesmi nem csak a felnőtt csapatokban és az élsportolók körében fordul elő. Az Egyesült Államokban történt, hogy egy tizennégy éves fiút a középiskolájából egyenesen a kórházba vitt az édesanyja, aki eleinte csak annyit tudott, hogy négy amerikaifocis társa bántalmazta – írja a BBC. Kiderült, hogy a beavatási szertartás hevében nem csak össze-vissza verték, hanem lefogták, és lehúzták a nadrágját – a szexuális bántalmazás itt is megállt. A történtek kapcsán több, még súlyosabban végződő csoportos erőszakról számolt be a média. A felszínre kerülő esetekben általában már olyan súlyos verbális, fizikai vagy szexuális sérelmek szerepelnek, amelyek maradandó testi, lelki károkat okoztak az elszenvedőnek – a bántalmazás skálája azonban ennél sokkal szélesebb.
Jonathan Martin a Miami Dolphins játékosa (Fotó: Joel Auerbach/Getty Images)
Az öltöző urai
„A beavatási szertartások és az öltözői viselkedés is el tud fajulni: van, hogy valami viccnek indul a sporttársak között, de a vége az lesz, hogy kiiktatják a másikat, mert olyan sérülést okoznak neki, hogy utána már nem tud velük edzeni – mondja Soós Judit sportpszichológus, coach. – Sok fiú és lány jön hozzám azzal egyéni foglalkozásra, hogy megértik a beavatási szertartásokat, tudják, hogy az idősebbeket tisztelni kell, de az már megalázás, amit velük csinálnak.”
Csapattaggá válni: de milyen áron?
Jennifer J. Waldron, a University of Northern Iowa pszichológusa a beavatási szertartásokról szóló írásában felhívja a figyelmet a bántó, megalázó gyakorlatokra. Ilyen például a verés, a magántulajdon tönkretétele, a kötelező alkoholivás vagy a gusztustalan dolgok megetetése az újonccal. A beavatás komoly lelki károkat tehet abban, aki elszenvedi, és nem a „viccfaktort” látja ezekben: a szakemberek önbizalom-csökkenést és depressziót is tapasztaltak már az érintetteken.
Az UNICEF magyarországi jelentéséből is megdöbbentő esetek derülnek ki: volt, akit vesekárosodásig vertek papuccsal, másnak felszakadt a bőre, annyian ütötték meg, de előfordult olyan is, hogy a nagyok levizelték a kisebbeket.
A szakértő szerint sportspecifikus, hogy mennyire jellemző a hierarchiarendszer a csapaton belül, mint ahogy sportáganként eltérő az is, hogy egy korosztály tagjai között hány év korkülönbség van. „Az öltözőkben nem feltétlenül egykorú fiatalok vannak együtt, ilyenkor előfordulhat, hogy a nagyobbak meg akarják erősíteni a pozíciójukat. Sokan azért bántják a kisebbeket, mert nincs más eszköz a tarsolyukban: csak az erőt ismerik, ezt látták másoktól, így ez az egyetlen megküzdési stratégiájuk. Mindenkinek ki kell vívnia a helyét a csapatban, az öltözői viselkedés is erről szól. Egy csapatban van, akit a sportteljesítménye miatt tisztelnek, mást az emberségéért, míg van, akitől inkább csak félnek. Egyénfüggő, hogy ki, miért lesz bántalmazó egy ilyen helyzetben, ugyanakkor meghatározó a csapat dinamikája is, mely nagyban függ az edzőtől. Az öltözőn belüli helyzeteket erősen befolyásolja az ő gondolkodásmódja: az, hogy mit enged meg, vagy hagy jóvá, akár hallgatólagosan is.”
Mindemellett az öltözői kultúra alakulásában a szokásoknak, hagyományoknak is szerepe van: sokan azért érzik magukat felhatalmazva a bántalmazó viselkedésre, mert korábban nekik is részük volt ebben. „Gyakran hallom, hogy mi is túléltük, mi is megkaptuk, nehogy már pont mi ne adjuk tovább. Senki nem szeretné, ha nála szakadna meg a sor. Van, hogy erről az edző is tud, és azt mondja rá, hogy ha ezt túléled, akkor a pályán is jobb leszel, ne legyél anyámasszony katonája.”
Ami a zuhanyzóban történik, ott is marad?
Persze a hierarchikus viszonyok és a hagyományok sosem jelentettek igazi felmentést a bántalmazás alól, melyre ma már jobban figyelünk a #metoo érában, mint korábban. Mit lehet tenni egy egészségesebb öltözői kultúra kialakításáért? Soós Judit szerint a sportpszichológusnak egyéni és csapatszinten is oda kell figyelnie arra, hogy mi zajlik az öltözőkben. Akiket sérelem ér, azokat segíteni kell abban, hogy fel tudják dolgozni ezeket az élményeket, valamint fontos felkészíteni őket arra, hogy máskor ki tudjanak állni magukért. Oda kell figyelni az új csapattagokra, mert ha valaki frissen kerül egy közösségbe, amelynek nem ismeri a szabályait, könnyen azt hiheti egy-egy bántó helyzetben, hogy itt ez a norma, amihez alkalmazkodnia kell. Általánosan jellemző az is, hogy a fiatalok addig nem érzékelik bántalmazásként a helyzetet, amíg benne vannak, csak később értik meg, hogy amit velük tettek, az nem volt helyénvaló.
A szakember hangsúlyozza, hogy a csoportfoglalkozásokon tisztázni kell, mi fér bele egymással szemben és mi nem. Az egyik legfontosabb dolog megértetni a sportolókkal, hogy nem okozhatnak kárt egymásnak – azonban ez nem is olyan egyszerű feladat. „Rögtön bejön a kérdés, hogy hol vannak a határok, kinek mit jelent a testi és lelki kár. Az utóbbit sokkal kevésbé veszik észre – ez nem csak a sportolókra igaz, hanem sok edzőre is.” Az egyéni megítélés különbségei miatt különösen fontos a konszenzus: közös szabályokat kell alkotni, hogy később ne lehessen konkrét esetekben elmosni a határokat, relativizálni a sérelmet.
Pszichológusként további extra kihívás olyan nyitott közeget teremteni, ahol bátran lehet beszélni a problémákról. „Van egy olyan elképzelés, hogy ami az öltözőben történt, annak ott is kell maradni, azt nem szabad kihozni. Sokan sérülnek épp emiatt: rossz dolgok történnek velük, és nem merik elmondani. A tapasztalatok szerint ez a 12-18 éves korosztályban a legjellemzőbb és a legveszélyesebb.”
Ezt a neveltetés is nagyban befolyásolja: meghatározó, hogy melyik családban milyen viselkedés fér bele. Minden onnan indul, hogy a szülők milyen mintát mutatnak, például hogyan beszélik meg a dolgokat, miként rendezik a konfliktusokat.
Mindenkinek ki kell vívnia a helyét a csapatban, az öltözői viselkedés is erről szól (fotó: istock)
Emellett az edzői jelenlét vagy épp annak a hiánya is sokat számít. „A nagyobb probléma azoknál a csapatoknál van, ahol az edző úgy gondolja, hogy az öltöző nem az ő területe. Nem kell egyfolytában ott lennie, már az is sokat segít, ha szúrópróbaszerűen bemegy az öltözőbe, odafigyel a közösen meghozott szabályok betartatására, következetesen számon kér dolgokat – sajnos ez a hozzáállás sok helyen hiányzik.”
Példás finn öltözők
Soós Judit fiai révén járatos abban, hogy milyen egy finnországi öltöző. „Láttam olyat, hogy a falra ki van függesztve, hogy milyen sportolókat szeretne látni az edző: például olyanokat, akik tisztelik és támogatják a csapattársaikat. Egy másik plakáton az állt, hogy az igazi erő nem abban mutatkozik meg, ha valaki csúnyán beszél a többiekkel, és kipécézi a gyengébbeket, hanem abban, hogy valaki a fejlődésre fordítja az energiát – a sajátjára és másokéra. A fiatalok így napi szinten szembesülnek azzal, hogy mi a kívánatos viselkedés, és mi nem.”
Pedig fontos utat találni az öltözők zárt világába, mert a sport a zaklatások, megaláztatások szempontjából különösen érzékeny terület – gondoljunk csak a közös ruhacserére, zuhanyzásra. „Nagyon észnél kell lennünk, már gyerekkorban ki kell alakítani azt, hogy ezekben a helyzetekben mit szabad mondani, tenni, és mit nem” – szögezi le Soós Judit.
Szülői útmutató
Bár a bántalmazás elszenvedői gyakran inkább hallgatnak, mégis vannak olyan jelek, amelyek árulkodók lehetnek a szakember szerint: ilyen az, ha valakinek megváltozik a hangulata, elmegy a kedve az edzésektől, sportolástól. „Három fiam van, mindegyikőjük sportol – mondja a pszichológus –, náluk is tapasztalom, hogy vannak dolgok, amik utólag derülnek ki. Sokat kell beszélgetni, az segíthet felszínre hozni a dolgokat.”
Kérdés az is, hogy mit lehet tenni, ha valaki jelzi otthon, hogy gondok vannak a csapatban: hová forduljon a szülő, ha nem akar rontani a gyereke helyzetén? „Komoly dilemma számukra, hogy kit keressenek ilyenkor: a csapattársakat, a többi szülőt vagy az edzőt? Az utóbbit szoktam javasolni, a legjobb rábízni a helyzet kezelését. Sajnos azonban előfordul, hogy azt kapják vissza, hogy a csapattagoknak egymás között kell elrendezni a problémákat. Vannak persze pozitív példák, amikor az edző beleáll a helyzet kezelésébe – jó esetben ez nem akkor történik, amikor már nagy a baj.”
