Meg tudta volna előzni bárki a Zöldlomb utcai tragédiát?

Az előzményeket tudjuk: miközben államalapításunk ünnepén a magyar családok többsége az esti, augusztus 20-i tűzijátékot várta, kétségbeesett fiatal nő telefonált a rendőrségre. Ahogy azt később a Budapesti Rendőr-főkapitányság a sajtónak megerősítette, az édesanya hívására járőreik hamarosan ki is vonultak az elitnek számító budai környékre, a II. kerületi Zöldlomb utcába. Mint kiderült, a konfliktus forrása az volt, hogy az élettársa elvette a nő kulcsait, és közös óvodás gyerekükkel bezárkózott a lakásba. Ám szintén a rendőrség szerint a helyszínre érve meghallgatták a feleket, majd gyorsan távoztak, mert úgy ítélték meg, nincs szükség hatósági intézkedésre. Főleg, miután az élettársak a rendőröknek elmondták: már lerendezték egymást közt a „vitát”.

Hogy valóban így történtek-e aznap az események? Ezt a maga teljességében már valószínűleg sosem tudjuk meg, miután három nappal később, augusztus 23-án, pénteken déltájt a lakás főbérlőjének másodszori bejelentésére kiérkező rendőrök holtak találták a Zöldlomb utcai társasház második emeleti lakásának összes lakóját. A nyomok alapján a 35 éves S. Levente ölte meg 31 éves élettársát, négyéves kisfiukat, a család kutyáját, majd végzett magával is. Egyes nem hivatalos beszámolók szerint a lakás úszott a vérben, az apa késsel követte el a tettét.

Ha a felfoghatatlan tragédia önmagában nem lenne elég felkavaró, a tény szintén rendkívül megrázó, hogy mire a rendőrök pénteken megérkeztek, a család tagjai már több mint 24 órája halottak lehettek. Az külön felkorbácsolta az indulatokat, mikor kiderült, hogy a szomszédok egyszer, korábban már értesítették a rendőrséget, miután szerda este hangos veszekedést, majd csütörtökre virradóan „fura hangokat”, illetve sikítást hallottak a lakásból. Ám a rendőrök ezúttal nem érkeztek meg: a Tevékenységirányítási Központ akkori ügyeletese úgy döntött, most felesleges kivonulniuk a Zöldlomb utcába.

Ki védi meg az áldozatot?

Az első sokkon túl ilyenkor legelőször az a kérdés merül fel, hogy kellő odafigyelés és óvintézkedések mellett a család még ma is élhetne-e. Mi mindent lehetne tenni azért, hogy kevesebb legyen a bántalmazás, különösen az életeket követelő családon belül erőszak? Az áldozatok védelmét jobban szolgáló jogszabályokra lenne szükség? Vagy a rendőrség működésében és felkészültségében, az eljárásrendben van a hiba? És ha igen, akkor pontosan hol és hogyan kellene beavatkozni a rendszerbe? Vagy a rendszer jól működik, csak épp a lakosság nagy része nincs tisztában azzal, hogy egyáltalán léteznek, hogyan működnek, és mikor használhatók a különböző segítő és védelmező intézmények? Esetleg az a baj, hogy nem érnek össze a szálak?

Helyszínelő rendőrök a Zöldlomb utcai társasháznál (Fotó: MTI/Mihádák Zoltán)

„Minden részletet és a nyomozati anyagot pontosan nem ismerve nem könnyű megítélni a helyzetet. A tapasztalataim mégis azt mondatják velem, ami a Zöldlomb utcában történt, kirívó eset abból a szempontból, ahogy a rendőrség eljárt” – véli Illés Blanka családjogi ügyvéd. A főként bántalmazott nőket segítő szakértő hozzáteszi, egyre jobbnak látja a helyzetet, ő legalábbis évek óta nem kapott panaszt a rendőrökre ügyféltől. „Éppen ezért én arra buzdítanék mindenkit, továbbra is azonnal értesítsük a rendőrséget, és mondjuk el őszintén, ha úgy érezzük, az otthonunkban veszélyben van a gyerekeink testi épsége és/vagy a mi egészségünk.”

dr. Illés Blanka

Elterjedt vélekedés, hogy a rendőrök csak akkor jönnek házhoz, mikor már vér folyik – amit ők egyébként nyilatkozatban cáfoltak a héten. Ehhez érdemes belegondolni, hogy mindenfajta intézkedő hatóságnak előre kell felmérnie, mit rejthet egy helyzet (hiszen nem lehet elvonni az energiákat egy adott esetben még veszélyesebb szituációtól). Utólag, a már megtörtént események fényében nyilván minden szakember tudja, mi lett volna a megfelelő lépés. Sajnos, ha ebbe az előzetes döntési folyamatba hiba csúszik, az végzetes lehet. „Volt több ügyfelem is, aki azért hívott rendőrt, mert az apuka láthatás után nem akarta visszaadni a gyereket. Ilyet nem csinálunk, mert ez a rendőrség alaptalan riasztásának tipikus esete. Ellenben erre való a gyámhivatali eljárás, amivel kapcsolatban megértem, frusztráló, hogy nehézkes és lassú, mégis szépen végigcsináljuk, nincs más választásunk. Ez alapvetően az ő hatáskörük. Viszont dulakodás vagy olyan lelki terror esetén, mikor úgy érezzük, hogy mindjárt el fog fajulni a helyzet, azonnal telefonáljunk a rendőrségre” – tanácsolja az ügyvéd.

A bejelentést szomszédként is megtehetjük, ma már ráadásul zárt adatkezelés mellett, teljesen anonim módon, ami azt jelenti, hogy adott esetben nem kell félni az agresszor haragjától. A rendőrök ilyenkor is odamennek, és kivizsgálják az ügyet – állítja bántalmazott ügyfelei beszámolói alapján Illés Blanka. „Én azt mondom, minden balhéra hívjunk rendőrt, mert ha tudják, hogy már megint a Kovácséknál van a verekedés, akkor pont, hogy sokkal gyorsabban kijönnek. Ha a családban addigra le is nyugszanak a kedélyek, a rendőr meghallgatja a feleket, adott esetben le is játszatja velük, hogy mi történt, és ha valósnak értékeli a helyzetet, megteszi a szükséges lépéseket.”

Hibáztatják-e a rendőrök az áldozatot?

„A jogalkotó két eszközt adott az intézkedő rendőr kezébe: az egyik a kapcsolati erőszak megállapítása, a másik az ideiglenes megelőző távol tartás. Az utóbbit legfeljebb 72 órára rendelheti el a rendőr, de ez elegendő lehet arra, hogy a sértett végiggondolja, mi történt vele, tud-e továbbra is együtt élni a bántalmazóval. Ez helyszíni intézkedés, a rendőr dönti el, hogy meghozza-e, miután mérlegelte az összes körülményt. Már arra is van lehetőségünk, hogy előállítsuk az elkövetőt. Ez azért sokkal jobb a sértettnek, mert elkülönítjük tőle, így bátrabban adhatja elő a vele történteket” – ezt a nyár elején nyilatkozta az nlc-nek Monostoriné Vass Anikó rendőr alezredes.

Az ORFK Bűnmegelőzési Osztályának családon belüli erőszak szakértője azt is elmondta, ha bejelentés, illetve feljelentés érkezik, a kollégáknak kötelességük a helyszínre menniük. Méghozzá rövid időn belül. Ez persze sok mindentől függ, például attól, hogy pontosan hol történt az eset, és a szolgálatot teljesítő rendőrök épp milyen feladatot látnak el. Legyen ez az idő bármennyi, a szakember szerint a rendőrségnél tisztában vannak vele, hogy a rettegő áldozatnak minden egyes perc örökkévalóságnak fog tűnni. Az alezredes állításaival összhangban a napokban fegyelmi vizsgálatot indítottak a rendőrségen a Tevékenységirányítási Központ munkatársa ellen, aki a csütörtök délelőtti bejelentés után nem küldött rendőrt a Zöldlomb utcába.

A jogszabályok alapján viszont a rendőrnek ilyenkor nem kell hivatalból eljárást indítania. Mivel ún. magánindítványos cselekményről van szó, az áldozat dönt arról, hogy feljelenti-e a bántalmazót az erőszakért. Az új büntetőeljárás-jog szerint viszont az áldozat vallomása érvényes marad akkor is, ha később meggondolná magát, és visszalépne az ügytől. Erre pedig azért van szükség, mert a családon belüli erőszak többnyire ciklikus, egyre súlyosbodó folyamat, melyben egyre rövidebb „nászutas” periódusok követik az egyre hosszabb bántalmazó szakaszokat. Ezt elvileg a rendőrök is tudják, 2003 óta külön képzéseken tanulják például az alaptézist, hogy az áldozat nem hibáztatható. Kérdés persze, hogy megfelelően „érzékenyített”-e az a rendőr, aki egy ilyen, a Zöldlomb utcaihoz hasonló helyzetben találja magát. Vagy ha elég jó környéken elég jól öltözött és megnyerő stílusú emberek mondják, hogy már rendezték a vitát, akkor megszólal-e nála a vészcsengő. Ahhoz valóban kell érzékenység és főleg képzettség, tapasztalat a témában, hogy tudjuk: az, hogy krízishelyzetben, az agresszor jelenlétében mit mond az áldozat, nem feltétlenül mérvadó. Hogy bármennyire széles is a mosolya valakinek, a háta mögött lehet kés. És persze lehet vitatkozni azon is, hogy egy előállítás vagy 72 órányi távol tartás mire elegendő valójában… Mire számíthat az az anya és az a kisgyerek, aki egy még dühösebb embert „kap vissza”?

Hogy több szörnyűség ne történhessen

Az már a jéghegy csúcsa, ha rendőrt kell hívni, vagy az áldozatot az állami krízisellátó szolgálaton keresztül például védett házba kell menekíteni – állítja egy áldozatokkal foglalkozó pszichológus. Borsos-Kőszegi Erika szerint a Zöldlomb utcaihoz hasonló esetek megelőzésében rengeteget segítene, ha tisztában lennénk azzal, hogy hova fordulhatunk segítségért, milyen lehetőségeink vannak áldozatként. Már azelőtt, hogy elszabadulna a pokol. Az S.O.S. Krízis Alapítvány munkatársa például működő megoldásnak találja a krízisambulanciákat, melyekből hét új is megnyílt tavaly év végén. Itt elsősorban olyan ingyenes, akár anonim jogi és pszichológiai tanácsadást kaphatnak az áldozatok, mely segíti, megerősíti őket abban, hogy biztonsággal ki tudjanak lépni a bántalmazó kapcsolatból.

Borsos-Kőszegi Erika

„Lehet, hogy a mostani áldozatnál is ez a helyzet: már korábban szabadult volna a kapcsolatból, de nem tudta, hogy vannak erre módszerek. Az áldozatok velünk, szakemberekkel találkozva sokszor meglepődnek, mikor kiderül, nem csak velük történik az, amit a párjuk mellett rendszeresen átélnek. Azt is el szoktuk mondani, hogy hiába gondolta eddig, ne szégyellje és ne is hibáztassa magát, erről ő nem tehet, a bántalmazást nem érdemli meg. Még akkor sem kell ezt tűrnie, ha van közös gyerek” – magyarázza Erika.

Ezen túl azzal is viszonylag kevesen vannak tisztában, hogy Magyarországon létezik és működik az úgynevezett jelzőrendszer, melynek elvben része minden pedagógus – beleértve az óvónőket és a bölcsődei gondozókat is –, védőnő, gyerekorvos, bíró, ügyész, gyám- és családügyi dolgozó. Nekik kötelességük jelenteni, ha észreveszik a gyereken a bántalmazás nyomait. „Ha a jelzőrendszer valamely tagja szól, akkor a folyamat beindul, és jó eséllyel megelőzhető a tragédia. Ehhez például kell az is, hogy az anya, vagy adott esetben az apa együttműködő legyen. Ha nem az, akkor gond van. Az pedig külön problémás, hogy sok esetben maguk a rendszer tagjai is félnek a bántalmazótól, ezért nem mernek lépni” – beszél a nehézségekről a pszichológus.

A szakember erősen hisz a nyilvánosság, a nagy társadalmi tájékoztató kampányok erejében. Mint mondja, mivel nagyrészt nem ismerjük a családon belüli erőszak természetét, legtöbbször az első, árulkodó jeleket sem ismerjük fel. Például nem kezdünk gyanakodni, amikor a párunk elkezdi kritizálni a barátainkat, ami általában odáig fajul, hogy teljesen elmarja őket mellőlünk, így hiába menekülnénk végül, már nincs kire számítanunk.