Végre átadták a feltűnően kevésbé zöld, de legalább giccsszoborral megkoronázott József nádor teret, nekünk pedig szkeptikus budapestiként az volt a második gondolatunk (az elsőt most hagyjuk):
Jó, oké, de hogy néz ez majd ki öt év múlva?
Nem költői kérdés volt, tényleg kíváncsian várjuk. Felkerestük tehát a nagyobb, nagyjából öt éve átadott köztereket: a Széll Kálmánt, a Móricz Zsigmondot és a Nyugatit, hogy megnézzük, hogyan használjuk, óvjuk, vagy éppen romboljuk a Főváros (mármint az önkormányzat) akkori büszkeségeit. Az összkép nagyon vegyes, találtunk mindent, a meglepően pozitívtól a hátborzongatóig, és persze körbe is fotóztuk. Hogy senki ne vádolhasson minket direkt lejáratással, mindhárom helyszínre reggel, a takarítás (vagy az azt helyettesítő locsolás) után mentünk, hogy biztosan a legjobb formájukat mutassák a terek.
Széll Kálmán tér
A Moszkva mindannak a jelképe volt, ami egyszerre romantikus és rossz Budapesten, a Széll Kálmánra visszakeresztelt tér felújítása pedig annak lett a jelképe, ami közbeszerzés-alapú építkezés címen Magyarországon általában történik. Az már a rendszerváltással (de legkésőbb az ezredfordulóra) nyilvánvalóvá vált, hogy valamit kezdeni kell a méltán rossz hírű Moszkvával, amely nem csak feketemunkás- és randiközpont volt, hanem drog- és zsebestanya, alkoholistaellátó, és főként – nyilván ez nyomott a legtöbbet a latba – iszonyú csúnya.
Ehhez képest csak öt éve kezdték szétverni a teret, hogy – ahogy ígérték – gyalogos- és biciklibarátabb, biztonságosabb, emberközpontúbb, zöld és tetszetős Moszkvát kapjunk helyette. (A Széll Kálmán-ozást meghagyjuk a hivatalos szerveknek, egy bizonyos életkor és kulturális tapasztalat után az ember haláláig Moszkvának hívja, és kész.) Nem volt egyszerű: az ott áthaladók szűk két évig csak újabb és újabb, egyre súlyosbodó kompromisszumok árán voltak képesek közlekedni, az építkezés mintha a végtelenségig húzódott volna, majd végül 2016 tavaszán átadtak egy szép-szép, csak éppen – diplomatikusan fogalmazva – nem százszázalékosan kész teret. Egyre-másra derültek ki az apró és közepesen súlyos hibák, a híres Moszkva téri óra utódja például egyszerűen lerohadt – ez persze az okostelefonok korában legfeljebb szimbolikus gikszer volt –, amire aztán a magyar buheraművészet csúcsteljesítményeként a munkások egyszerűen ráragasztottak egy másikat. Talán még azt érdemes kiemelni, hogy pár hónap múlva kiderült: ahogy Budapest-szerte több helyen, itt sem képesek túlélni a facsemeték, amelyeket az őket tápláló (vagy éppen nem tápláló) technológiával együtt ki kellett cserélni.
Az átadás után (Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt)
Akárhogy is, három és fél éve birtokba vehettük a teret (egy-két hónapra rá át is adták hivatalosan), amelynek nem csak a megkönnyebbülés okán örültünk, hanem azért is, mert tényleg jó lett. Tágas, szellős, világos, igaz, kevés a fa, de egy pados-füves közösségi térnek hála szinte az az érzésünk, hogy a városvezetés nem bánja, hogy nem csak gyors és feltűnésmentes áthaladásra használjuk a területet, hanem arra is, hogy ott csak úgy legyünk. Ez pedig Budapesten elég ritka. Még a szocialista „akkor jó ötletnek tűnt” építészeti iskola egyik mintapéldáját, a legyezőalakú aluljárókaput is ügyesen megmentették.
Ez persze mind szép, de mi a helyzet most?
A helyzet az, hogy a Moszkva 2019-ben nem vészes, sőt! Ami rossz, az Budapest és a budapestiek miatt rossz, nem az elbénázott vagy átgondolatlan tervezés miatt. Egyszerűen szeretünk csikket és papírfecniket a földre szórni, sörösdobozokat ott felejteni, és a helyi graffitiművészek street art helyett valamiért ragaszkodnak a béna és fárasztó tagekhez.
Ezeken és az egy-két érthetetlenül ott hagyott objektumon (szemeteszacskó, kitépett-felborított, ismeretlen rendeltetésű kockák) tényleg szépen vizsgázott a tér, még a lépcsős közösségi tér füves részén is hagyták aludni a hajléktalant (ez pedig, hogy hagyjuk aludni a hajléktalant, minden fejlődő és magára valamit is adó város ismérve), még a tarhálók is illedelmesen és összeszedetten kéregettek, mégiscsak Budán vagyunk.
Esztétikum, funkció: 5/4
Rohadásfaktor: 5/2
Móricz Zsigmond körtér
A Móricz Újbuda Moszkvája volt évtizedekig: lepusztult, funkcióját vesztett, tényleg csak átmenni lehetett rajta (nem mintha bárki bármiért is ott akart volna maradni.) Pedig fontos tér: hetes- és negyvenkilences-megálló, külvárosi buszok tömege indul innen, kicsit feljebb ELTE-szakkollégiumok, kicsit lejjebb egyetemistaitatók. És a középen a Gomba, ez a már a kilencvenes években is vállalhatatlan, a kétezres években pedig végképp funkcióját vesztett, ronda és büdös romhalmaz, ami szó szerint mérgezte a teret: nem csak nem hivatalos hajléktalanszállóként és belövőszobaként működött, de itt bújtak meg a zsebesek, akik aztán késsel fenyegetőzve előszeretettel rabolgattak éjjel, bulikból hazafelé tartó fiatalokat.
Forrás: Wikipedia
A Gomba egyébként annak idején nem csak jó ötletnek tűnt, hanem az is volt: a zseniális Schall József munkája nagyszerűen összekötötte a sokfunkciós tér részeit a negyvenes években, amikor kész kis városközpont működött itt, HÉV-állomással és kulturális intézményekkel. Ezt a patinát igyekezett visszaállítani a városvezetés a tízes évek elején, amikor elkezdték rendbe tenni a teret. (Ez már csak a négyes metró miatt is kötelességük volt.) Az egész a szokásos forgatókönyv szerint zajlott: kérdéses minőségű térkövek (ezek egyébként egész jól tartják magukat), facsemeték, az addiginál jóval szellősebb elrendezés és padok a spontán ejtőzésekhez. A két szokatlan elem a fűthető, tehát télen meleget adó kőtojás és a Gomba, amelyet az eredeti terveket tiszteletben tartva építettek újjá, szerencsére a nulláról. A terv az volt, hogy igényes – tehát megbízható, de vállaltan unalmas – borozók-szendvicsezők nyílhassanak benne, középen pedig az anno is bevált szökőkút csobogjon. Ez mind így is lett.
És most?
Ez unalmas és rövid lesz: egy, a Móricz-szobor lábánál felejtett dobozos kávét (tehát még csak nem is sört vagy ilyesmit) leszámítva semmi, de semmi olyat nem találtunk, ami arra utalt volna, hogy nem vigyázunk a térre. Pont úgy néz ki az egész, mint a 2014-es átadás után pár hónappal. Vártunk egy fél órát, de semmi, leszámítva egy a gondozott gyepre kakáló vizslát. (A gazdája rögtön fel is szedte a végterméket.)
Nem gondoltuk, hogy ez az egykori proletár csomópont lesz a legbudaibb tér, amit tesztelünk, de az lett.
Esztétikum, funkció: 5/3
Rohadásfaktor: 5/0
Nyugati tér
Hol is kezdjük?
2015 előtt alighanem a Skála Metró előtti tér volt Budapest legnyomasztóbb pontja. (De a top5-ben biztosan benne volt.) A fekete fémkorlátos lépcsők, a kosztól elsötétedett beton és kő, az olcsó gyros- és pisiszag keveredése és még ki tudja, milyen érzékszervi ingerek (meg a rossz feng-shui) olyan hangulatot teremtettek, hogy az embernek a szép, napsütéses tavaszi napokon is elment a kedve az élettől, ha ott ment le a metróba, vagy ott jött fel onnan. Mindenki boldog volt tehát, amikor kiderült, hogy felújítják, még a legkritikusabb építészek sem tudtak belekötni sem a tervekbe, sem a végeredménybe, legfeljebb abba – teljes joggal –, hogy sem magával az aluljáróval, sem a szemben lévő területtel – a pályaudvar előtti zsúfolt, élhetetlen járdával és a Westend előtti szörnyű parkolóval – nem kezdtek semmit. Az új Nyugati tér tehát úgy állt ott 2015 őszén, mint egy kis designersziget a mocsoktengerben.
2016-ban (fotó: Neményi Márton)
Így is örültünk neki, pláne, hogy az építkezés nem húzódott el, és még a költségvetést is képesek voltak tartani, igaz, a kész tér a két fenti példánál is szebben illusztrálta a városvezetés térkőfétisét: a tér lépcső előtti (tehát legnagyobb) része teljesen üres volt, váltakozó színű, anyagú, és, mint kiderült, minőségű kő borította az egészet. A lépcső mentén szerencsére építettek egy lépcsőzetes padrendszert, ahova leülhet és -heveredhet bárki. Gondoskodtak növényekről is, és fent, egy kicsit odébb is elhelyeztek egy padrendszert. Aztán elkezdték belakni a budapestiek és a helyzet hamarosan majdnem olyan ciki lett, mint a felújítás előtt.
Kicsit igazságtalan éppen most kritizálni a Nyugati teret, hiszen a harmada építési terület, de a maradék így is beszédes. A térkő és a padok úgy fogják a koszt, mintha így tervezték volna, ami már csak azért sem szerencsés, mert valahogy úgy alakult, hogy itt találtak menedéket az aluljáróból kizavart hajléktalanok. Abból az aluljáróból, amely így is pont olyan büdös és koszos, mint az elmúlt évtizedekben bármikor. Ehhez képest tényleg csak mellesleg említjük és mutatjuk a helyéről kicsavart kukát, a szétrepedt és hiányzó köveket és a szokásos béna graffitiket.
De legalább a belváros egyik (szó szerint) színfoltja, a miniatűr antikváriumként működő lovaskocsi ott van még. Ez is valami.
Esztétikum, funkció: 5/3
Rohadásfaktor: 5/4
