Alig segített valaki annál a balesetnél, amely szombaton történt a 2-es úton, és amelyben három ember vesztette életét.
Mint megírtuk, a fenti megállapítást a baleset helyszínére érkező egyik mentőtiszttől, Lausch Patriktól lehet tudni, aki nyilvános Facebook-posztban számolt be arról, mi történt.
A szakember szerint kollégáival kevesen voltak a sérültek ellátására a szakadó esőben, ezért civilektől kért ideiglenesen segítséget a mentésben. „Több száz ember volt a föltorlódott kocsisorban, de összesen 6-an voltak hajlandóak a szakadó esőben nekiállni segíteni” írta. A hat segítő között ott volt egy orvos és két családtagja, illetve egy fiatal nő és az anyja is. Nekik kellett esernyőt tartaniuk, vagy rászorítaniuk a nyomókötést a sérülésekre, miközben a mentőknek szakadó esőben, az út szélén kellett két embert újraéleszteniük.
Fotó: MTI / Vajda János
A mentőtiszt felháborodott a közönyön és főleg azokon, akik, ahogy írta, fotózták őket, de nem szálltak ki az autójukból. Nekik azt írta, reméli, még tükörbe tudnak nézni.
Nem először tapasztalni ilyesmit, legyen szó akár a cserbenhagyásról, akár a katasztrófa fotózásáról. Elég csak a nemrég bekövetkezett borzalmas Hableány-tragédiára gondolni, amelynek színhelyéhez szinte zarándokoltak az emberek, és nemcsak részvétnyilvánítás miatt, hanem azért is, hogy szelfit készítsenek. Hasonló történik a nemsokára 18. évfordulójába lépő szeptember 11-i terrortámadás emlékhelyénél is: a mai napig számtalan szelfi készül a Ground Zeronál.
Fotó: MTI/Mohai Balázs
Izgalomkeresés következmények nélkül
Makai Gábor klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta, akinek egyik szakterülete a kríziskezelés, azt mondja, ami történt hétvégén, az a katasztrófaturizmus tankönyvi példája. „Alapvetően az ilyen típusú emberek elsődleges motivációja a kíváncsiság. Ez egy gyermeki szint, amikor mindent meg akarunk tapasztalni, következmények nélkül. Felnőttkorra általában azért megszilárdul az értékítélet és a viselkedési norma, de nem mindenkinél. Jó példa erre, hogy amikor egy gyerek meglátja, hogy egy idős ember elesik a zebrán, általában felnevet, még nem tette ugyanis magáévá a normát, hogy ezt nem illik – felnőttkorában azonban tudja, hogy ez nem a megfelelő reakció.”
Makai Gábor úgy véli, az emberekre jellemző egyfajta élmény- és izgalomkereső magatartás, amit leginkább veszélyérzet nélkül szeretnek megtapasztalni. Büntetlenül és bármiféle következmény nélkül.
Az ilyen típusú emberek tudnak falat húzni, azaz legátolják az érzéseiket, mivel a riadalom vagy a félelem még távolabb tartaná őket. Hajtja őket az említett ösztönös cél, a kíváncsiság, az élménykeresés, bele sem gondolnak abba, hogy cserben hagynak valakit.
A szakember szerint ez egyfajta önnyugtatás is. Az illető azt gondolja, ha megnézi, levonhatja a következtetéseket arról, hogy mi történt, és megnyugtathatja magát, hogy vele ez úgysem történhet meg (pedig igen). Megbarátkozik a helyzettel, mert annak – szerinte – rá nézve nem lennének következményei.
A katasztrófaturizmus másik mozgatórugója az emberek halálhoz való viszonyában keresendő. „Megáll, megnézi, elgondolkodik, a halállal való szembenézés – ha nem a sajátunk vagy szerettünké – izgalmas lehet. Az embereknek misztikus viszonyuk van az elmúláshoz, hiszen pontosan nem ismerhetik. Félünk tőle, ezért érdekel is minket.”
Mindenesetre Makai Gábor szerint hibás elítélni a különböző reakciókat adó embereket. „Aki odamegy segíteni, szintén ösztönösen cselekszik. Nem az önös cél hajtja, hanem a megmentési ösztön. Ugyanakkor van olyan is, aki bepánikol és elmenekül, azért nem segít, nem pedig önös érdekből. Ismeretlen helyzetekben sokszor irracionálisan, szinte bizarrul tudunk viselkedni. Az ember személyisége határozza meg azt, hogyan reagál. Vegyük példának, amikor tömegben lökdösődnek, megtapossák egymást az emberek. Nem direkt teszik, hanem pánikreakció lép fel.”
Jó hír, hogy ez a személyiség szituációs gyakorlatokkal fejleszthető.
Kiemelt kép: MTI/Mihádák Zoltán
