Kommunikációs és marketingszakember vagy, a férjeddel, Geszti Péterrel két éve közös reklámcéget alapítottatok. Hogyan lett belőled producer?
Szerelemből. A pályám elején a Zwack borháznál dolgoztam, úgy éreztem, hogy a bormarketingben komoly lehetőségek vannak itthon és külföldön is. Minél többet foglalkozol a borokkal, annál inkább tudatosul benned, hogy ez egy komoly, fajsúlyos, óriási piac. A borászat kicsit olyan, mint a a zeneipar, mindkettő olyan termékeket állít elő, amelyeknek kulturális és történelmi szempontból is komoly jelentőségük lehet. Beleszerettem a borokba, és elhatároztam, hogy mindent megtanulok, amit erről a szakmáról tudni lehet. Végigcsináltam az összes hazai kurzust, borszakértői képesítést szereztem, aztán elmentem Londonba, hogy a WSET (a Wine & Spirit Education Trust nevű, világszerte elismert, nemzetközi képzést nyújtó iskolarendszer) borakadémiáján diplomázhassak. Egy ilyen iskolában megkövetelik, hogy a világ összes nagyobb borvidékének valamennyi dűlőjét, szőlőfajtáját, borkészítési és borfogyasztási szokásait megismerjük. Sok fantasztikus, a borkészítés szempontjából meghatározó jelentőségű helyen jártam, köztük Ausztráliában, Burgundiában és Kaliforniában is, ahol nagyszerű borokat ihattam, mégis, mindig úgy éreztem, hogy nekem Tokaj a legérdekesebb. Nem azért, mert megveszekedett lokálpatrióta vagyok, hanem azért, mert
ez tényleg egy egészen különleges kis helye a Földnek: a talaja, a szőlőfajtái, a terroir adottságai miatt Tokaj a világ legegyedibb borvidéki között van – ugyanakkor egyike a leginkább alulértékelteknek.
A XIX. századig, közel háromszáz éven át a világ leghíresebb borvidéke volt. Sokáig csak kiváltságosok fértek hozzá nagyon magas áron a tokaji aszúkhoz és az édes borokhoz, de aztán jött egy végzetes filoxérajárvány, ami a szőlők nagy részét kipusztította, majd a két világháború és a kommunizmus, amikor az összes ültetvényt kollektivizálták, és ráálltak a tömegtermelésre. Nagyban gyártották az orosz piacra szánt borokat – tönkretették a pincészeteket és ezzel mindazt, amitől Tokaj különleges volt. Szerencsére a rendszerváltás után jött néhány borász, akik elhatározták, hogy kemény munkával új életre keltik ezt a páratlan hagyományokkal rendelkező borvidéket. Úgy éreztem, ebben van egy olyan sztori, amit érdemes elmesélni, ezért írtam egy film treatmentet, és megkerestem Almási Tamást (Almási Tamás Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező, forgatókönyvíró, operatőr, a Színház- és Filmművészeti Egyetem tanára – a szerző), hogy nincs-e kedve dokumentumfilmet csinálni velem Tokajról. Akkor még személyesen nem ismertem őt, de nagyon tiszteltem a munkásságát, több filmjét – köztük a Sejtjeinket és A mi kis Európánkat – is láttam, és egy igazán érzékeny, de közben nagyon racionális látásmódú, a szó legjobb értelmében véve értelmiségi rendezőnek tartottam. Őszintén szólva nem sok esélyt láttam, hogy elvállalja a projektet, de azért felhívtam, gondoltam, mit veszíthetek. Éppen egy metróaluljáróban gyalogolt, azt mondta, „Most csak pár percem van, de hallgatom.” Gyorsan elhadartam neki, hogy van egy filmötletem Tokajról, átküldöm. Mire ő: „Jó, megnézem.” Aztán visszahívott, és azt mondta, érdekli a dolog. Majd kiugrottam a bőrömből örömömben. Elkezdtünk dolgozni. Öt évig tartott, mire elkészült a Folyékony arany; mindannyiunknak a stábban – Almásinak is – nagyon nehéz futam volt.
Fotó: Neményi Márton
Miért tartott ilyen sokáig, mire film lett az ötletből?
Egy borvidékről filmet forgatni nem egyszerű dolog. Az elején kerestük a sztorikat, castingoltunk. Az eredeti filmötletem egy rendezett dokumentumfilm volt, de aztán Tamással elvetettük ezt az irányt. Nem akartuk irányítani a cselekményt, inkább valódi, elmesélésre érdemes emberi történeteket szerettünk volna bemutatni. Tamás filmművészetis tanítványai közül tizenöt-húsz diák lement egy-egy kamerával Tokajba, ahol negyven-ötven embert interjúvoltak meg, a borászoktól, borszakértőktől a helyi papig mindenkivel próbafelvételeket készítettek, akikről azt sejtettük, hogy helyük, szerepük lehet a filmben. Aztán sorra végignéztük a felvételeket: olyan embereket kerestünk, akiknek – amellett, hogy izgalmas a sztorijuk – a vásznon is érvényesül a karakterük, van húzásuk, aurájuk.
Karakterük.
Igen. Miután kiválasztottuk a szereplőket, összeraktuk a forgatási terveket, ezzel is elment egy fél év. Aztán nekiálltunk forgatni. Mivel a film középpontjában maga a tokaji aszú állt, tavasztól őszig egy teljes szüretévet végig akartunk filmezni. Rizikós vállalkozás volt, mert szerettünk volna egy olyan évet elcsípni, ami valóban jó aszútermést mutat. Márpedig ez nem könnyű, hiszen tíz évből jó, ha kettő olyan, amikor a csapadék mennyiségétől a napsütéses órák számán át a hőmérsékletig minden feltétel adott ahhoz, hogy igazán kiemelkedő aszúborokat lehessen készíteni. Még úgy is, hogy az általunk bemutatott borászok mindegyike a szakma csúcsát képviseli, tehetséges és eltökélt emberek, akiknek határozott céljuk, hogy olyan különleges, egyedi és minőségi bort csináljanak. Mi nyilván azt reméltük, hogy elcsípünk egy különleges évjáratot, amiről majd később úgy mesélnek, mint „üstökös évjárat”. Az első év, amikor forgattunk nagyon jól indult, de aztán mégis a kukába ment szinte az egész termés.
Gondolom, túl sok eső esett, és berohadt a szőlő.
Így van. Az utolsó hetekben az aszútermés nagy része elrohadt a tőkén. Amikor kiderült, hogy pocsékba ment a szőlő, az egyik szereplő dühében földhöz vágott egy fürtöt, és csak annyit mondott,
Hiába volt az a sok munka, ez szemét!
Nagyon szomorú, de egyben nagyon emberi pillanat is volt, sajnos, nem vettük fel, igaz, valószínűleg nem is engedte volna, hogy használjuk. Szóval, nem sikerült az első év, ezért még egy szüreti időszakot végigforgattunk, hátha a következő évben kegyesebb lesz a természet. Aztán még a vágás, az utómunka: valóban hosszú ideig tartott, mire elkészültünk a filmmel.
Fotó: Neményi Márton
Borászkodsz is, vagy csak bormarketinggel foglalkozol?
Nem borászkodom.
Nem is szerettél volna soha?
Nem, mert azt gondolom, hogy Magyarországon nem jó befektetés. Nem fektetnék borászatba, alapvetően azért, mert ez egy nagyon hosszú kifutású munka, tizenöt-húsz évig kell dolgozni azért, hogy felépíts valami értékelhetőt, én pedig inkább rövidtávfutó vagyok, sokkal jobban működöm a gyors, spontán projektekben. Nem tudom elképzelni, hogy évtizedekig ugyanazt csináljam, a borászat egyszerűen nem nekem való. Ráadásul a magyar borokat – legyenek bármilyen szuperek is – nem igazán ismerik külföldön. Ami nálunk terem, annak túlnyomó részét a hazai borisszák veszik meg.
Nyilván, a francia, az olasz, a chilei vagy a kaliforniai borokkal nehéz versenyezni.
Nehéz. Annál is inkább, mivel évek óta több szervezet próbálta már megfogalmazni, hogy „mi a magyar bor”. Minden bortermelő országnak megvan a maga ikonikus bora: a franciáké a bordói vörösborok és a burgundi nagy fehérek, az olaszoknál többek között a szupertoszkánok vagy a nagy barolók, a kaliforniaiaké a zinfandel. A nagy borok és különleges borfajták mellett viszont kellenek olyan vezető egyéniségek, akiken keresztül meg lehet jeleníteni a bort magát. Jelenleg a Magyar Turisztikai Ügynökség dolgozik a bormarketingen, ők a fajták helyett a gazdákat tolják a középpontba: a borászokon keresztül próbálják megmutatni, mitől jó a magyar bor, mondván, mindegyikük hozzáad valamit a termékéhez, amitől az érdekes, izgalmas lesz.
Éveken keresztül kísérted figyelemmel a tokaji gazdák harcát, láttad, ahogy megpróbálnak kitörési pontokat találni, és újra világhírűvé tenni az aszút. Megnyerhetik ezt a csatát?
Nehéz dolguk van. A tokajiról mindenkinek az aszú és az édes borok jutnak eszébe, márpedig ez egy szűk szegmens, a világ borfogyasztásának alig pár százalékát teszi ki. Az édes boroknak ma nincs igazán piacuk, ráadásul jórészt azt is lefedik a rossz minőségű édes löttyök vagy a magasabb kategóriában az olyan jól ismert brandek, mint például a portói.
A tokajit még nálunk sem ismerik igazán a fogyasztók, a legtöbbünknek a nagymama politúrozott szekrényének tetején álló, poros palack jut eszébe róla, amit ünnepi alkalmakra tartogatnak, de aztán végül valahogy sosem nyitnak ki.
A világ étkezési kultúráját egyre inkább az „egészséges életmód” határozza meg, a fizetőképes vásárlók egyre kevesebb cukrot, alkoholt, szénhidrátot fogyasztanak. Ez nem kedvez a tokajinak – ahogy az sem, hogy ma már akkora túlkínálat van az alkoholos italok piacán, ami miatt az, hogy egy bor jó, önmagában már nem elég ahhoz, hogy eladható legyen: ehhez komoly kommunikáció, promóció, marketing és márkaépítés is kell. Ahhoz pedig pénz, és az, hogy a helyi borászok egyetértsenek abban, milyen irányba akarnak menni. Ami sajnos Tokajban abszolút hiányzik – ahogy számos más hazai borvidéken is.
Fotó: Neményi Márton
Ha már pénz, az állami segítség nyilván sokat számítana.
Az állam évek óta segíti a gazdákat, nagyon sok borászat állami támogatással építette fel a modern feldolgozóit. Az állam segít – nem feltétlenül olyan fókusszal és hatékonysággal, mint mondjuk Chilében, ahol egy hosszú és tudatos stratégia mentén, komoly marketingsegítséggel ráálltak arra, hogy exportra termeljenek, de azért segít. Persze, mások a piaci viszonyok is: Chilében a bor kiemelt helyet kapott a mezőgazdasági termékek között, míg nálunk nem. De azért vannak sikereink, idősebb Szepsy István, a Folyékony arany főszereplője például harminc éve dolgozik azért, hogy megmutassa, a tokaji a világ legjobb bora. Pár éve a borvilág Oscar-díját is megkapta, igaz ez – legyen bármilyen rangos elismerés is – önmagában nem sokat jelent. Ha egy rendező kap Oscart, arra felfigyel a világ, folyamatosan ostromolják szerződésekkel, filmtervekkel, rengeteg lehetőséget kap. Ha egy borász, akkor nem történik semmi: nem futnak fel a borai, nem emelhet árat, nem kap nagyobb állami támogatást, ugyanazt a munkát kell folytatnia, mint addig. Borászként nagyon munkás és nagyon nehéz dolog a csúcsra törni, pláne, ha édes bort akarsz csinálni Tokajban. Van számos tokaji borászat, amelyek nemzetközi színvonalon tudnak termelni, mert olyanok az aszúik, amelyeknek a világ legjobb asztalain is ott lenne a helyük. De közben kénytelenek száraz és félédes borokat is készíteni, hiszen az aszút a törvény szerint három évig kell hordóban érlelni, mielőtt palackozni lehet. Ebből nem lehet megélni, ez nem egy fenntartható üzleti modell.
Gondolj csak bele, leszüretelsz, aztán három évig várod, hogy végre a pénzedhez juthass, mert addig ott áll a hordóban a bor, és érik – miközben két pincesorral arrébb pár száz forintért adják a kannás bor literjét.
Nehéz élet a tokaji borászélet, de közben fantasztikus is. Varázslatos aurája van annak a helynek, alig várom, hogy visszamehessek. Kicsit olyan, mint hazamenni a szüleimhez Körmendre. Van egy otthonos, barátságos hangulata a tájnak. Rabul ejt. Tokaj valódi nemzeti kincs: azt remélem, hogy aki megnézi a filmet, kedvet kap a tokaji aszúhoz, és legalább egyszer egy évben, mondjuk karácsonykor kibont egy üveggel. Ha ezt elérem, akkor már nagyon boldog leszek, akkor már úgy érzem, megérte az a sok tanulás, mert hozzá tudtam tenni valamit az ország borkultúrájához.
A Folyékony arany az első, de nem az egyetlen filmed, tavaly mutatták be a mozik a BÚÉK-ot, amit a férjeddel, Geszti Péterrel közösen készítettetek, és remek kritikákat kapott. Beszippantott a filmezés?
Engem ahogy a borászatban, úgy a filmezésben is elsősorban a marketing és a forgalmazás érdekel. Meg a történetek. A Folyékony arany még egy személyes „sweetheart-projekt” volt, de a BÚÉK-hoz már sokkal profibban, hidegebb fejjel álltam hozzá. Ez volt a Péterrel közösen alapított cégünk első nagyjátékfilmje, és nyugodtan mondhatom, rengeteget tanultam belőle. Ez is egy tanulási folyamat, igyekszem a lehető legtöbbet megtudni arról, hogy hogyan lehet olyan filmeket készíteni, amikre kíváncsiak az emberek. Számos filmtervet fejlesztünk – miközben ezzel párhuzamosan a Grund kommunikációs ügynökségünket is vezetem.
A Folyékony arany plakátja
Nem nehéz kilépni Geszti Péter árnyékából? Elvégre őt évtizedek óta ismeri az ország, számtalan sikeres produkcióban vett részt. Híres ember. Folyton jön-megy, intézkedik, szerepel, ott van a rivaldafényben. Nem lehet könnyű vele élni. Hogy tudtál túllépni ezen?
Igazság szerint azt hiszem, soha nem léptem túl rajta igazán. Péter tényleg nagyon ismert és népszerű, és néha úgy érzem, nagyon nehéz megküzdeni ezzel. Pedig már több mint tíz éve együtt vagyunk; és hidd el, nem azért szerettem bele, mert „híres ember”, hanem azért, mert nagyon okos, eredeti, kreatív és szórakoztató. Beleszerettem, és ez teljesen felforgatta az életemet. Korábban azt gondoltam, külföldre megyek, és a bormarketingben építek magamnak karriert. Aztán jött ő, vele a szerelem, és itt ragadtam. Összeköltöztünk, gyerekeket vállaltunk, utaztunk, éltük a fiatal párok megszokott életét. Már amennyire lehetett, hiszen a szűk családi és baráti körünkön kívül mindig éreznem kellett, hogy ő egy „celeb”, ha társaságba mentünk, mindenki rá volt kíváncsi, mindenki vele akart beszélgetni, fotózkodni, barátkozni. Ez eleinte furcsa volt, de aztán elfogadtam. Ő egy ismert ember, de én mellette is civil maradtam. Tudatos választás volt ez a részemről, soha nem akartam fényezni magamat. Mindig külön pályán mozogtam, sokáig eszembe sem jutott, hogy közös vállalkozást csináljunk, de aztán rájöttem: ha privát életünket ennyire jól tudjuk működtetni, talán a munkában is jól kiegészítjük majd egymást. Mindketten úgy gondoljuk, hogy jó döntés volt közös céget alapítani.
Láthatóan erős és sikeres nő vagy. De egy nő karakterét nemcsak a munkája, hanem az anyasághoz való viszonya is meghatározza. Neked mit jelent anyának lenni?
Kihívást, sikerélményt és boldogságot. Két lányom van, a nagyobbik, Sári tíz-, a kisebbik, Lenke pedig nyolcéves. Nagyon szeretem őket, kicsit olyan, mintha a saját gyerekkoromat élném át újra, amikor velük vagyok. Nekem is van egy fiatalabb húgom, Dóra, és a lányaim épp úgy ugratják, húzzák, szeretik egymást, ahogy mi annak idején a testvéremmel. Tudod, a kicsi megy a nagy után, a nagy meg piszkálja a kicsit, de azért mindent együtt és egyszerre csinálnak. Nagy ajándék ez a két gyerek – még akkor is, ha Sári születése után kicsit elveszettnek éreztem magam. Csak kapaszkodtam a gyerekágy szélébe, és próbáltam rendesen gondozni, nevelni a gyerekemet. Nem volt könnyű, küzdöttem rendesen.
Péter akkoriban csinálta az X-Faktort, szinte soha nem volt otthon, emlékszem, néztem a tévében az adást a gyerekkel a mellemen, és iszonyúan haragudtam rá, hogy nincs mellettem.
Úgy éreztem, magamra hagyott. De aztán rájöttem, hogy nekem ehhez alkalmazkodnom kell: egy olyan férfival akarok együtt élni, aki tudja, mit akar, és csinálja is. Péter soha nem árult zsákbamacskát, tudtam, hogy a munkája rengeteg időt és energiát követel. Mert ő a munkájának él – és valószínűleg én sem tudtam volna mit kezdeni egy olyan pasival, aki délután négykor már a gyerekeivel bukfencezik a nappaliban. Meg kellett értenem, hogy egy igazi párkapcsolat két független ember kapcsolata, és nagyon sok olyan dolog van az életben, amit egyedül kell végigcsinálnom.