Különös dolog történt tegnap a Facebookon. Az egykor menő újságíró, Vári György nyilvános posztban tett vallomást privát oldalán. Ismerősei körében jelentette fel magát (persze nem jogi értelemben, a több mint tizenöt éves cselekmény mára egyébként is elévült). A történet az ő leírásából megismerhetően röviden annyi, hogy Vári György huszonéves pályakezdő tanárként egy rövid időre beugrott az egyik szülési szabadságon lévő magyartanárnőt helyettesíteni.
A gimnáziumban, ahova került, érdeklődő, csillogó szemű, irodalomkedvelő tizenhét-tizennyolc éves diáklányok rajongásától megrészegülve úgy döntött, eljátssza a közvetlen, laza tanárt, akihez akár felugorva lehet egy jót lelkizni. Ahogy elmesélte, részéről ebből aztán lett illetéktelen megkörnyékezés, kihasználás, visszaélés, erőszakos fogdosás, zaklatás több alkalommal, majd évek múltán az egyik volt diáklányt „belehúzta” egy érzelmileg kizsákmányoló szexuális kapcsolatba.
Azt maga Vári György is elismeri, hogy amit elkövetett, az bántalmazás, mert a cselekedetei komoly érzelmi sérüléseket, tartós szenvedést, akár hosszú éveken át sem kiheverhető traumákat okozhattak. A most épp rabbiképzőbe járó extanár, ex-újságíró jól vette észre: valóban súlyos hibát követett el. És nem csupán azzal, hogy visszaélt az iskolai hierarchiából fakadó hatalmával, és átlépte a tanár–diák kapcsolat határait.
A fennálló hatalmi, függőségi lánc természete szerint mindig a magabiztosabb fél, a domináns személyiség felelőssége, hogy észrevegye a másik gyengeségeit, bizonytalanságait, és visszaélés helyett inkább erősítse őt.
Súlyos etikai hiba volna ünnepelni Vári György posztját (ahogy furcsa módon elég sokan megteszik), de azt mindenképpen ismerjük el, ritkán látunk hasonló vagy bármiféle belátást, vagy akár annak kísérletét a bántalmazó részéről. Valószínűleg Zuckerberg összes szerverparkja azonnal lefagyna már csak attól is, ha csak itthon elindulna egy fordított #metoo-kampány, és varázsütésre az összes bántalmazó őszinte Facebook-posztok sokaságában sorolná a bűneit.
Az érintett nők kifejezetten arra kérték, hogy ne írja meg a bejegyzést (Képünk illusztráció – Fotó: iStock)
Hiszen egy bántalmazó pont attól lesz az, hogy nem számol a tettei következményeivel, nem számol a másik emberrel. A másik személyiségével, véleményével, érdekeivel, céljaival, vágyaival. Olyan haszonelvű viselkedésmódról van szó, amelyből hiányzik minden empátia. A bántalmazó cselekményekor gátlástalanul csak a saját érdekeit tartja szem előtt, és szó nélkül átlépi, eltapossa a másikat, ha az neki épp úgy kényelmes. Nem törődik a másikkal, narcisztikus, csak ő számít.
Kétségtelen, Vári György megpróbálkozott azzal, hogy megszabaduljon ettől a bántalmazó attitűdtől, de a dolog végül félrement.
Elsősorban azért, mert maga a poszt szerzője hangsúlyozza, hogy a nyilvános bocsánatkérés az áldozatok akarata ellenére történt. Az érintett nők kifejezetten arra kérték, hogy ne írja meg a bejegyzést. És azzal, hogy ő most kiteregeti a szennyesét, lényegében ugyanazt a bűnt követi el áldozataival szemben, mint annak idején.
Mert szilárdan hiszem, hogy a bántalmazás forrásvidéke valahol ott található, ahol két ember közt nincsen kölcsönös tisztelet. Amikor két, akár ellentétes szándékból nem születik kompromisszum, mert az egyik ember úgy érzi, az ő akarata a másikénál valamivel többet ér. Egy bántalmazó általában önhatalmúlag jogosítja fel magát olyasmire, amire senki sem adott engedélyt.
Ettől pedig az áldozat kiszolgáltatott helyzetbe kerül, azt éli át, hogy őt ismét semmibe vették, megalázták, lenézték, ő kevesebbet ér. És ez lesz maga a trauma, ami most újból megtörténik vele. Mi szükség van erre? Miért nem elég az egykori agresszornak a szemükbe nézni, és ezt a posztot nekik levélben elküldeni, vagy a régi ügyeket személyesen megbeszélni? Miért kell ezeket a már egyszer sérült embereket kitenni ennek?
„A cikk szereplői közül egyedül az én személyem tartozik a nyilvánosságra” – írja a poszt szerzője nagyon helyesen. A történet másik két alakja valóban nem közszereplő. Ugyanakkor újságíróként én is pontosan tudom: anonimitás és anonimitás közt is van különbség. Egy inkognitó védelmét indokolt esetben nem elég annyival elintézni, hogy megváltoztatom vagy nem írom le a neveket.
Magyarországon élünk, sosem lehet eléggé számolni az ország mikroméreteivel. Mert mindenki ismer mindenkit. Hozhat akármilyen szigorú adatvédelmi törvényeket az EU, a GDPR-t emelhetjük a köbre is, a kíváncsi emberi természet és a sűrű kapcsolati háló pontosan ugyanolyan marad. Ne legyünk álszentek, Vári Györgyön keresztül az iskola és a történet összes szereplője is könnyen beazonosítható. Aki akarta, már megtudta az áldozatok neveit. Valószínűleg az is, aki nem akarta.
Miközben máig elképesztő áldozathibáztató és megbélyegző légkör hatja át az országot, ezek után mit fognak kapni ezek a nők? Túl jól ismerjük a „minek ment oda” típusú komment- és gondolkodáskultúrát, ami újabb traumát okoz azzal, hogy most a nyilvánosság előtt is rákerül a bélyeg az áldozatokra.
Természetesen nem arról van szó, hogy a bántalmazók innentől ne ismerjék be tetteiket. Aki tudja, igenis vállalja a felelősséget, kérjen bocsánatot, és tegyen meg mindent az áldozatokért, azért, hogy az okozott kárt valahogyan jóvátegye, kisebbítse. De ez nem történhet öncélúan, önös érdekből. A bocsánatkérés és a jóvátétel nem hagyhatja figyelmen kívül az áldozatokat.
Mert az áldozatok újabb meghurcolása – most már mindannyiunk szeme előtt – mindent tesz, csak nem megtisztít, inkább csak újabb zavart, indulatokat és fájdalmat kelt. Nem mellesleg a társadalom igazságérzetét sem állítja helyre. Most joggal érez csalódottságot minden egykori áldozat: a bántalmazó valójában semmit nem veszít, sőt, sokan a posztja alatt hősnek kiáltják ki, miközben kötve hiszem, hogy különösebb hátránya származik majd az önvallomásból.
A mindenkori áldozatok tengernyi sérelmét és életfájdalmát viszont még mindig nem tette jóvá senki. Messze még a megtisztulás.
