A csoportban rám kerül a sor. Megkérdezik, milyen személyes történet jut eszembe arról, „Éva, a bűnös”. Nem kell sokat gondolkodnom, egy sor emlék tódul fel női vezetőkről, akik alatt valaha dolgoztam. Igen, alattuk, ez a személyes sztorim szempontjából nagyon hangsúlyos, hiszen alig akad kivétel, akivel ne ez a kissé autokrata, szülő-gyerek dinamika valósult volna meg. Az egyik még Eszterkének is hívott, hogy éreztesse fölényét, a másik legorombított, ha reggelente pár percet késtem, és volt olyan is, aki az alá-fölé rendeltségi viszonyt ezeknél sokkal agyafúrtabban és implicit módon érzékeltette: egyszer adott, máskor elvett, hogy mindig tudjam, ki az úr a házban. Megvan! – gondoltam, ő lesz az, akit választok, és elmesélem a többieknek, hogy is esett a dolog. „Hogy érezted magad?” – kérdezi a játékvezető. „Kiszolgáltatott kisgyereknek, hülyének, picinek – válaszolom. – Dühös vagyok, mert nem értékelte a munkámat.” A csoporttársaim felállnak, hogy eljátsszák a történetemet. „Hú, tényleg nagyon dühös lehettem” – fut át az agyamon, ahogy fizikálisan is kivetül a történetem, mely eddig csak belül emésztett. „Ilyen volt?” – kérdezi a jelenet után a játékvezető, én pedig még hiányolok belőle egy kis kiszolgáltatottság-érzést. Semmi baj, ilyet is lehet, újrajátszatom a történetemet, és a színésszé alakult csoporttársak most nemcsak dühöngnek, de az egyikük jól össze is zsugorodik. Ez az, pont így éreztem magam, amikor női vezetőm belém vájta a körmeit.
Fotók: Vargosz
Statisztikák kontra személyes történetek
Nő mint vezető – egy ideje szerencsére napirendi ponton van a téma a politikában és az üzleti életben. Mivel viszonylag új keletű a jelenség, hogy a fakanál mellől vezetői pozíciókig küzdöttük fel magunkat, ezért számos tudományos kutatás, vizsgálat, statisztika boncolgatja, vajon milyen a „nőies” vezetői stílus, vannak-e tipikusan női vezetői készségek, mennyire vannak még jelen a nőket érintő hátrányos megkülönböztetések a munkahelyeken. Felmérésekből tudjuk, hogy a nők pályaválasztásukat, karrier-elképzeléseiket, jövedelmi elvárásaikat, pénzügyi függetlenség iránti igényeiket még mindig a férfiakhoz képest alacsonyabb szinten, a családi életnek alárendelve határozzák meg. Tudjuk, hogy a legutóbbi, 2011-es népszámlálási adatok szerint a felső-és középszintű vezetők, nagy- és középvállalkozók csupán 32,8 százaléka volt nő, és felfelé haladva a beosztásban egyre kevesebb nőt találunk vezetői pozícióban, mert az úgynevezett „üvegplafon” jelensége megakadályozza őket abban, hogy egy bizonyos szintnél feljebb jussanak a vállalati hierarchiában. Azt is felmérték már, hogy a férfiakéhoz képest hiába magasabb a nők iskolai végzettsége évtizedek óta, ez nem konvertálódik magasabb foglalkoztatottsággá, se magasabb részvétellé a vezetői pozíciókban. Pedig – szintén kutatások bizonyítják –, hogy mi nők sokkal jobban jeleskedünk a „puha faktorok”, „soft képességek” (például az empátia, a megértés, a kommunikációs készségek, a szervezőképesség, a flexibilitás, a mobilitás, a motiválhatóság és a kreativitás) terén, és ez a férfiaktól eltérő, egészen más jellegű és bizonyos szempontból hatékonyabb vezetési stílust eredményez. Csakhogy a rosszul értelmezett családközpontúság (gyerek vagy család, nincs konszenzus) és a rengeteg társadalmi sztereotípia meggátol minket karrierünk kiteljesítésében.
Laboratóriumi pontossággal kielemezzük tehát a témát, de vajon hol vannak a mi a tapasztalataink, személyes történeteink? Mit éreztünk, amikor megkaptuk, ideje volna már gyereket vállalnunk? Mi volt az első gondolatunk, amikor egy férfi szereposztó díványt kínált fel? Nőként vajon hogyan állunk női vezetőinkhez? A Védegylet és a Vitakultúra Egyesület közös Mit mondasz? – Szolidaritás, Társadalmi Párbeszéd Színház Ma Budapesten a civil női vezetőket támogató szolidaritásért című eseménye lehetővé tette, hogy ezekről az érzésekről ne csak beszéljünk, hanem a playback-színház eszközei révén élményszinten újratárgyalhassuk őket. Bár elsősorban a civil szervezetek női vezetőinek helyzetén volt a fókusz – mivel ők nemcsak nőként néznek szembe sokszoros kihívással, hanem témáikat, támogatott csoportjaikat övező előítéletek miatt is –, a résztvevők személyes történetei egészen más irányokba is elvitték a párbeszédet, ahogy azt a cikk elején bemutatott esetem is mutatja. „A Társadalmi Párbeszéd Színház (TPSZ), ahogy a neve is utal rá, társadalmi párbeszédeket kezdeményez a playback színházi módszertanával. A playbackben a színpadon lévő színész, zenész és játékmester segíti elő a folyamatot úgy, hogy a nézőtéren ülők személyes életéből játszanak el jeleneteket rögtönzéssel, pár kellék felhasználásával. A playback-színház most azzal egészül ki, hogy Maróti Dénes grafikus papírra veti reflexióit, amelyekből a végén egy kiállítás lesz – mondja Jakab Julianna, playback-színházi vezető és pszichológus, az esemény házigazdája. – Tekintettel arra, hogy a playback az emberek között közösséget teremt, ha valaki mesélni kezd, és jól reagálnak rá a színpadon, akkor a történetek egy ívvé állnak össze. A playback tükröző hatását, illetve azt, hogy az előadások sok dimenzióban mutatják meg az emberi élményt, és ezen keresztül kapcsolják össze az embereket, nagyon jól lehet használni olyankor, amikor egy kérdés körül különböző szereplőket igyekszünk összehozni, párbeszédet teremteni közöttük. Játszottunk már például sérült emberekkel és velük foglalkozókkal, dolgoztunk már otthonaikat elveszített emberekkel, akik a családok átmeneti szállásain éltek. A valódi történeteknek a maguk nyerseségében hatalmas hatásuk van, a playback pedig erre úgy ad választ, hogy kerek, koherens egésszé alakítja a színpadon, ami mindig nagyon gyógyító. Az összekapcsoláson keresztül többé már nem lesz nehéz szemben állni egymással, és könnyebb lesz megértenünk a másik nézőpontját. Az alapvető cél a párbeszéd.”
És mi, nők, szolidárisak vagyunk-e egymással?
Miután eljátsszák a színészek az én történetemet, kicsit tartok tőle, hogy egyedül maradok a szerepemmel. A téma a szolidaritás vállalása a női vezetőkkel, erre én egy olyan élménnyel hozakodom elő, ahol épp egy női vezető taposott belém. Az egyik csoporttársam azonban rögtön csatlakozik. „Az irodában, ahol dolgoztam, a főnökasszonyom nagyon sírt egy professzor után, akit meg akart ismerni. Nekem a professzor régóta jó barátom volt. Egyszer bejött az irodába, kézcsókkal köszönt nekem, a főnökömet szinte észre sem vette. Erre a főnököm odaszólt nekem, főzzek nekik egy kávét. Hogy vetemedik arra, hogy valaki személyes barátját ilyen megalázó helyzetbe hozza? Aztán megfőztem a kávét, csak a ciánt nem főztem bele, pedig elgondolkodtam rajta” – meséli a nő. „Miféle érzések voltak benned?” – kérdezi tőle a játékvezető. „Akkor ott nagyon ledöbbentem – válaszolja. – De később csak röhögni tudtam, mert a professzor még mindig a legjobb barátom. Milyen kicsinyes ez a nő: azt hiszi, csak mert főnök, ezt kimondhatja nekem. Addig felnéztem rá szakmailag, de abban a pillanatban emberileg kiesett nálam a pikszisből, és elmúlt a tisztelet” – mondja a nő, a színészek pedig eljátsszák neki a jelenetet. A ciános résznél felnevet, látszik rajta, hogy jólesett így kívülről ránéznie arra, amivel kapcsolatban eddig csak belül emésztette magát.
Playback vagy pszichodráma?
Jacob Levy Moreno, a pszichodráma módszer kidolgozója a 20-as években bécsi magánlakásokban játszott el barátaival újsághíreket – innen eredeztethető a playback-színház. Moreno később elmerült a pszichodrámában, a playback-színházból pedig csak a ’70-es években lett mozgalom, amikor Moreno egyik tanítványa, Jonathan Fox és Jo Slas létrehozta az első társulatot New York államban. Mára több mint 60 országban vannak művelői a színháznak, akik szerint a playback a színház „eredetében”, több ezer éves hagyományaiban is gyökerezik, amikor az emberek összegyűltek és megosztották egymással történeteiket. A pszichodráma és a playback közötti különbség leginkább abban érhető tetten, hogy míg a pszichodráma terápiás és önismereti módszer, addig a playback alapvetően színházi műfaj, amelynek elsődleges célja így a szórakoztatás, még ha vannak is benne terápiás lehetőségek. A playback során a közönségből valaki elmesél egy saját történetet, a színészek pedig művészi formában keltik életre az élményt. Maga a Társadalmi Párbeszéd Színház (TPSz) a Vitakultúra Egyesület és Donáth Attila közös szellemi termékeként jött létre 2010-ben.
A te történetem, én történetem, a mi történetünk
A női vezető – női beosztott problematika persze csak az én kinagyításom, hiszen az összetett téma folytán ahány résztvevő vesz részt az eseményen, annyiféle irányban lehet elindulni. „Voltam vezető több mint tíz évig, és nekem totális kudarc volt, teljesen alkalmatlan voltam a vezetői szerepre. Ennek ellenére egy darabig küzdöttem benne, majd mikor néhány éven belül másodszor is hosszas táppénzre kerültem, akkor mondtam, hogy elég. Addig próbáltam megfelelni az elvárásoknak. A munka szakmai részét szerettem, és csináltam szívesen, de vezetőként rengeteg bürokráciával, ellenőrzéssel szembesültem. Mivel mindkettőt, a szakmát és a vezetést is jól akartam csinálni, egyiket sem csináltam jól” – szólal meg a másik oldalról is valaki, akinek élményei szintén a színpadra kerülnek.
A playback-színházban nincsenek egyértelmű tanulságok, és nem is ez a cél. Amikor a saját történetünk ilyen módon kerül bemutatásra, a közönség, a színészek és a mesélő között közösségérzet jön létre. Amikor a hétköznapi tapasztalataink művészi formát öltenek, az addig meg nem értett történet hirtelen új jelentést kap, mely nemcsak AHA-élményt nyújt, de akár gyógyulási/feldolgozási folyamatot is indukálhat. Miközben a látottakhoz kapcsolódunk, a színészek játéka által felhozott érzések összemosódnak a saját életeseményeinkhez tartozó érzésekkel, amelyek talán sose lehettek érvényesen jelen a valós életbeli szituációkban, mert nem engedhettük meg magunknak, hogy teljes mélységükben átéljük őket. Ahogy a kis „minidarab” és a történetünk egybeér, az emlékek történetté állnak össze, végre konkrét formát és keretet kapnak, kívülre helyeződnek, ezért könnyebb megérteni őket. Ehhez aztán mások is kapcsolódni tudnak: a beosztott kicsit átérzi a vezetője problémáit, a férfi megérti, milyen megalázó lehet egy nő számára, ha azt mondják a munkahelyén, „ő a nő, főzze meg ő a teát”. A statisztikákból szolidaritás nem születik, de a történetekből igen. Ebben rejlik az erejük.
