Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

Engedélyezem Nem kérem
Aktuális

„A nők sokszor feláldozzák magukat a szeretet illúziójáért” – Bálint Natália, a kritikus operaénekes

Kinyitja a száját, ezért sok támadás éri. Külföldön tapsolnak neki, itthon nem nagyon keresik. Portré.

Amikor egy művész a szakmája mellett közéleti kérdésekben is rendszeresen megnyilvánul, már nemcsak a produktumát érheti kritika vagy támadás, hanem a személyét is. Bálint Natália operaénekes ezt vállalta, sőt megfejelte azzal, hogy magánéletéről, gyerekkoráról, traumáiról is őszintén beszél a közösségi oldalakon.  

Markáns véleménye a mai magyarországi közállapotokról sokak elismerése mellett ellenszenvet is kiváltott, kapott fenyegetéseket, és volt, aki odáig ment, hogy feltörte a fiókját, mivel esszéi sok emberhez jutnak el. Mindez azonban nem tántorította el attól, hogy tovább folytassa – nem maradt csendben. Ahogy mondja, szeretné, ha a nők nem áldoznák fel a szeretet illúziójáért a szabadság, a kritikai gondolkodás és az önelfogadás, a fejlődés vágyát.

Natália Stuttgartban él, de rendszeresen hazalátogat családjához. Szakmája nem hívja, itthon nem kap megkereséseket, míg tőlünk nyugatra és keletre is elismerik a munkáját. 

Az operaénekes 1984-ben született Keszthelyen. „A nagyanyám névnapján jöttem világra, ő pedig az én születésnapomon halt meg 31 évvel később. A családom tele van ilyen történetekkel, például mindkét nagyapám József volt, egyikük Bartók születésnapján, március 25-én, másikuk egy nappal korábban született, és mindketten január 6-án, vízkeresztkor hagyták itt ezt a világot, ugyanabban az órában, két év különbséggel.”

Natália nem véletlenül köti össze így a szálakat, életének szerves része a hit, a római katolikus vallás. „Meghatározó gyerekkori élményeim közé tartozik a keszthelyi karmelita bazilika közössége, amely kicsit olyan volt, mint a Legyetek jók, ha tudtok című film, csak nekünk Sándor atyánk volt a jóságos »pap bácsi«, és nem árva gyerekek voltunk, »csak« az iskolában sokunkat kiközösítették. A szüleim értelmiségi emberek, édesanyám jogász és szociológus, édesapám mérnök. Kitűnő tanuló voltam, afféle okostojás, stréber, buzgómócsing, az igazság bajnoka, a diákönkormányzat elnöke. Tehetséges, egyke és magányos.”

Fotó: Mészáros T. László

Natália azt mondja, nem bírta nézni az igazságtalanságokat: sem azt, hogy a hozzá hasonló gyerekek szárnyait nyesegetik azért, hogy a kevésbé tehetséges vagy nemtörődöm tanulók ne érezzék annyira rosszul magukat, sem azt, amikor a tanítónő a nyolcéves, síró gyereknek azt mondja, hogy „oldd meg a problémádat”. Hasonló mentalitás uralkodott egyébként a családjában is, a bajokról nem volt szabad beszélni, nagyanyja pedig zsinóron rángatta őket, elfojtotta az érzéseket. Másik nagymamája ma is él, Hévízen, vele jó a kapcsolata . „Kifelé is, befelé is kiabáltam, a művészet eszközeivel: írtam, szavaltam, rajzoltam, kerámiaszakkörre jártam, utólag belegondolva valóban irritáló lehetett a környezetemnek az a sokirányú érdeklődés. És ehhez még magas és duci kislány is voltam, a családom pedig akkoriban tehetősebb volt az átlagnál, egyenes út vezetett tehát a kiközösítéshez.”

Így történt, hogy Natália átment inkább egy versenyistállóba, a zalaegerszegi Zrínyi Miklós Gimnáziumba, ahol a hozzá hasonló különcök között magára talált.  

Mindig is rocker voltam 

Művészeti érdeklődése az évekkel csak erősödött, de azt gondolta, kell, hogy kézzel fogható szakmát szerezzen, nyelveket tanuljon. „Ettől még dalokat írtam, angol nyelvű slágereket fordítottam magyarra – magamnak. Ebbe menekültem, ebben voltam szabad. Amíg mások játszottak, én a szobámban készítettem a kis házi felvételeimet, és a nagyapámtól kapott szintetizátoron ügyetlenkedtem. Aztán 13 évesen elkezdtem hangképzésre járni. Volt egy csodás ukrán énektanárnőm, akit nagyon szerettem, és aki sajnos tragikusan fiatalon elhunyt nőgyógyászati rákban. Ő biztatott, hogy lehetnék én profi énekes is, addig nem hittem ebben. Ehhez csatlakozott aztán Budapesten a legendás énekmester, Kovács Magda is, aki ingyen vállalta a képzésemet. Ekkor kezdtem komolyan venni, hogy lehetnék valódi művész, majd megismerkedtem egy fiatal zeneakadémistával, akivel a kapcsolatom öt évig tartott. Neki akartam megfelelni, engedtem a komolyzenei pálya kísértésének, ami azért furcsa így, mert én a lelkem mélyén mindig is egy rocker voltam, csak a hangomat akkoriban alkalmasabbnak ítélték az operához, és a két műfaj átmenetét nem szeretem: giccsesnek és hiteltelennek tartom.”

2018. augusztus 20-án az Ez a hazánk című koncerten Zalaszentgróton (Fotó: Bonyhárdné Purger Nikoletta)

Az áttörés váratlanul történt, amikor Natália hittantanárnője 2008-ban felhívta az éppen epret szüretelő huszonévest, hogy Sass Sylvia, a világhírű opera-énekesnő a már említett keszthelyi karmelita bazilikában jár, és meghallgatná őt. „Az autómban egyetlen kotta volt, Verdi Otellójából Desdemona imája, az Ave Maria. Sass Sylvia maga kísért a bazilika orgonáján, remegve énekeltem elő neki, ez is egy mesébe illő jelenet volt. Majd meghívott a mesterkurzusaira, összesen négyen vettem részt Dél-Franciaországban és Párizsban, illetve Egerben. Az ötödiket már magam szerveztem, a Keszthely-Klassz Fesztivál és Mesterkurzus vezetőjeként, 2011-ben. A szülővárosom mindig is szívügyem volt, ezért írtam neki himnuszt, és vittem oda ezt az ötletemet, amely, hála istennek, a helyi civileknek és a művészbarátaimnak, sikeres volt. Kár, hogy politikai és személyes okokból nem folytatódhatott.”

Megfelelési kényszer

A politika szerves része lett Natália gondolkodásának, ezért, bár alibidiplomának tartja őket, örül, hogy utólag elvégzett egy főiskolát és egy egyetemet is. „Ahogyan majdnem minden művész, én is megkaptam, hogy nem lehet a művészetből megélni, ami nagyjából igaz is, ha az ember nem küzdi fel – és sokszor inkább le – magát egy bizonyos szintre. Elvégeztem tehát a Zsigmond Király Főiskola nemzetközi kapcsolatok szakát, majd a Corvinus Egyetem nemzetközi tanulmányok mesterszakát, és csak ezután jöttem Stuttgartba a zeneművészeti főiskolára. A főtárgy volt az első rosta, amin 200 jelentkezőből ketten mentünk át: egy lett énekesnő és jómagam. Akkor jelentkezett a hiány, ami a zeneiskolai alapokat illeti – 25 évesen elég nehéz nekiállni annak, amit a legtöbben hét-nyolcévesen kezdenek: a szolfézsnak, a zeneelméletnek, a zongorának. Mindháromból megbuktam elsőre, fél év múlva csak ezekből kellett vizsgázni. Akkor viszont már felvettek, és végül sikerrel elvégeztem zenés színház szakirányon a magánének szakot. Emlékszem, az ének főtárgy felvételijét leénekeltem Stuttgartban, aztán hazavezettem, másnap pedig Budapesten, a Corvinuson államvizsgáztam nemzetközi jogból, politikaelméletből és magyar külpolitikából. Utóbbiból Jeszenszky Gézánál, és pont kihúztam az ő miniszterségének időszakát – négyest adott.”

Natália azt mondja, a világnak való megfelelési kényszer áll a mögött, hogy végül három felsőoktatási intézményben is papírt szerzett (a Pázmány jogi karát 4 év után hagyta ott, azt levelezőn csinálta). Pozitívumként említi, hogy ennyi különböző területet tanulmányozva kialakít az ember egyfajta komplex gondolkodásmódot, és előbb-utóbb megtalálja önmagát is.

„Igaz, nekem ehhez kellett néhány hatalmas magánéleti trauma. Csak 33 évesen, tavaly tavasszal éreztem úgy, hogy felszálltam a helyes vonatra, amely végre nem vakvágányon jár. Szabad lettem, elengedtem a megfelelési kényszereket. Nincs szükségem arrogáns védekezési mechanizmusokra, és már nem is félek, nem is függök senkitől” – teszi hozzá. Natália tudja, hogy ez óriási szabadság, amit nehezen fogad el a társadalom.

Visszatérve németországi életére: 2010-ben, a Corvinus befejezése után kezdte a zeneművészeti főiskolát Stuttgartban. „Az akkori párom miatt mentem ki igazából, aki erősen kötődött ehhez a vidékhez. Abban a reményben mentem, hogy ha kiköltözöm, majd azzal bizonyítok neki, szeretni fog, többet látom – előzőleg hónapokat voltunk távol –, és kivívom a tiszteletét. Feladtam otthon mindent, kiadtam a lakásomat, és eljöttem. Aztán kiderült, hogy ő ezzel párhuzamosan Budapesten kapott munkát. Így ő visszament, én meg itt maradtam diákként Németországban. Mivel a tanulmányok első évében nem volt szabad színpadra állni, hogy a régi, rossz beidegződések stresszhelyzetben ne jöjjenek vissza, futárkodtam: sokszor napi 1000-1500 kilométereket vezettem a német pályán, hogy kiegészítsem az ösztöndíjat és az otthonról kapott támogatást.”

2013-ban hazajött, mert műteni kellett. A beavatkozás során azonban műhiba történt, emiatt sorozatos korrekciós műtétekre szorult. Poszttraumás stressz-szindróma alakult ki nála, önértékelése a padlóra került, öngyűlölettől és önundortól szenvedett.

„2014-től megindult a lejtmenet, ami a szakmai és a magánéletet illette. Nem hittem el, hogy jó vagyok, és a körülmények sem segítettek: teljesen elvesztettem az irányítást az életem felett, azt, aki valóban szeretett, elmartam, és társaságot váltottam. Szerettem volna akkor hazaköltözni egy támogató, családi környezetbe, de azt vettem észre, hogy négy év alatt minden megváltozott, nem csak én. A régi ismerősök, műsorszervezők – akik még a helyükön voltak – jelezték, hogy nem tudnak nekem munkát adni, hiába fejlődtem művészként a főiskolán.

És hasonlóról számoltak be a kollégáim is. A kulturális élet alapjaiban vesztette el a bástyákként szolgáló evidenciákat, az értékalapúságot és a teljesítmény menti megítélést. A közösségi médiával, a YouTube-bal meg is változtak az emberek kultúrafogyasztási szokásai, és extrém módon liberalizált lett az én szakmám is. Ma már bárki lehet színpadi ember – az összeköttetéseken múlik, hogy meg tud-e élni belőle.

Sok kiváló művész pedig elhagyja a pályát vagy az országot. Pánik fogott el, közeledtem a főiskola befejezéséhez, szerettem volna Magyarországon dolgozni, és bár éreztem egyfajta fojtást, nagyon erősen húzott haza a szívem.”

„Hogyan hagyhattam, hogy ezt tegyék velem?”

Natália ekkor fordult a pártpolitizálás felé, amit, mint mondja, ha nem is bán, ma már biztosan nem tenne. „Nem igazán hittem abban, hogy a gonosz valóban létezik, de miután embertelen emberek közé kerültem, személyes határaim nem lévén, bármit megtehettek velem, fizikailag és lelkileg is bántalmaztak. Természetesen – ahogyan ez ilyenkor lenni szokott – a Stockholm-szindrómában leledző áldozat önmagát hibáztatja, egyre inkább kiszorul a valóságból, így a felépülésem fontos szakasza volt egy pszichoterápia is tavaly. Sokan szégyellik, hogy szakemberhez fordulnak, nálam ez létkérdés volt. Eddigre már a poszttraumás stressz-szindróma miatt 27 kilót fogytam, és a nőgyógyászati megbetegedéseim műtéttel sem gyógyultak. A terápia során a szakember tudatosította bennem, hogy extrém erős együttérző képességem van, amelyet a skála másik végén álló narcisztikusok, szocio-, illetve pszichopata személyek előszeretettel használnak ki. A »hogyan hagyhattam, hogy ezt tegyék velem?« kérdés után az időközben a férjemmé vált Alekszejev Jevgenyij zongoraművész támogatásának köszönhetően felépültem, és strukturáltam magamban, melyik felelősség az enyém, és melyik nem. Rendbe tettem minden emberi kapcsolatomat, a bántalmazó személyeket pedig kizártam.”

Natália a 2017-es ökölvívó világbajnokságon

Natáliánál úgy erősödött a szókimondás, ahogyan megszűnt a félelem – ez vezetett a munkája mellett a Facebookon közzétett esszéihez. Pedig ideje nem sok van: tanít, fellép. Ő énekelte az ökölvívó világbajnokságon a We Are The Worldöt, előtte pedig a német himnuszt, amit amúgy összesen három országos bajnokságon és egy világbajnokságon is előadott. „2010 előtt évente több mint negyven fellépésem volt –voltak évek, amikor több mint hatvan –, 2013 után évente kettő-öt, 2018. augusztus 20-a óta pedig nem volt felkérésem koncertre, októberben mégis hatalmas öröm volt, hogy hazatérhettem Keszthelyre, és felléphettem. A Békekoncertemet is számos konfliktus övezte, ami a szervezést illeti. Ennek bizonyára oka az is, hogy rámutattam: a párkapcsolati bántalmazás dinamikái a közéletben és politikában is jelen vannak.”

Pedig Natália minden vágya, hogy ne csak 22 ezres Facebook-közönsége és más országok polgárai, hanem honfitársai is hallják az énekét.  „Szeretnék otthon is énekelni, akár színházban egy-egy szerepet, akár koncerteken. A koncertjeim különlegessége, hogy egészen más hangképzéssel énekelem a könnyűzenét, mint a komolyzenét, ami elég ritka. Hamari Júlia szerint »hajókötél-hangszalagjaim« vannak, emiatt bírom. A férjem is pont olyan műfajok között mozgó valaki, mint én, ezért is értjük meg egymást ilyen jól. Partner klubokban rockkoncerteken, de játszik szimfonikusokkal Csajkovszkij-zongoraversenyt is. Üzbegisztán fővárosában például Sosztakovicsot és Lisztet is játszott, míg nekem Kodályt kísért. Ahol tehetem, énekelek magyarul is. Nagy fájdalmam, hogy Magyarország üzbegisztáni nagykövete válaszra sem méltatott, amikor díszvendégnek meghívtam a hangversenyre, amit a 30 milliós ország legrangosabb koncerttermében adtam. A Corvinuson kultúrdiplomáciából írtam a szakdolgozatomat, művészként a kultúrát jelentős kohéziós erőnek tartom.”

Natália Magyar átok című, erősen társadalomkritikus dala egymilliós megtekintést ért el néhány hét alatt Facebookon, különlegessége pedig az, hogy valamennyi politikai pártot célba veszi. „Sokak számára furcsa a szabad világnézet és a mély hit, valamint az erős nemzeti identitás együttes jelenléte valakiben, de bennem mindez megvan.”

(Kiemelt kép: Mészáros T. László)

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top