„Nő vagyok, szoknyában és hosszú hajjal. Az orvosi váróban mégis úgy kiabálnak nekem: uram”

A társadalmak bizonyos szempontból úgy működnek, mint az egyes ember. Ha van egy hosszú feladatlistánk, leghátulra fogjuk sorolni azon dolgok elvégzését, amelyek bonyolultnak tűnnek, nehezen érthetők, amelyekkel nem igazán tudjuk, mit kezdjünk. Ahol nem látjuk, mi lehetne a megoldás, és hogyan kéne eljutni hozzá. Ilyenkor hajlamosak vagyunk leginkább hozzá sem nyúlni az adott feladathoz; addig sem származik belőle kényelmetlenségünk. De így van ez az utált dolgokkal is. Ha azt gondoljuk, hogy szűrővizsgálatra menni nem olyan fontos, és csak a nyűg van vele, akkor amíg tehetjük, elodázzuk. Persze otthon azt mondjuk, hogy majd intézzük.

Valahogy így lehet ezzel az állam is, amikor nem rendezi a transznemű emberek helyzetét. Mert azt elképzelni sem tudjuk, hogy rosszindulatból tenné, netán előítéletektől vezérelve. Kicsit olyan, mintha maga sem tudná, mit kezdjen ezekkel a „csodabogarakkal”, akik nőnek érzik magukat, nőnek is néznek ki, de férfinév van a személyiükben – vagy épp fordítva. Nem is könnyű megérteni a jelenséget, eligazodni az LMBTQ satöbbi betűk közt. Már ha az ember nem is veszi rá a fáradságot. Meg ha esetleg úgy gondolja, hogy „amúgy sincsenek sokan”, „ez nem az átlagemberek problémája”.

Kicsit olyan ez, mint mikor évekig nem rendezik azoknak az ügyét, akik otthon ápolják a rokonukat, vagy mikor az SNI-gyerekek nem kapnak mindenütt egyforma fejlesztést. Csak a transz emberek még kevesebben vannak, még kisebb a lobbierejük. Ráadásul kevesebb empátiát kapnak, sőt inkább előítéletek sújtják őket.

A szőke nő, aki László

Ha te, aki olvasod most ezt, férfi vagy, képzeld el, hogy milyen lenne, ha a személyi igazolványodban puszta tévedésből egy női név szerepelne, ügyintézéskor, igazoltatáskor, mindenhol azt látnák idegenek, sőt azon a néven szólítanának az orvosi váróban vagy a gyerek iskolájában is. Ha nő vagy, képzeld el ugyanezt mondjuk Kovács Péterrel. Bizarr, kényelmetlen. Folyton magyarázkodnod kellene, és csak a másik érzékenységén, intelligenciáján és tájékozottságán múlna, hogy hogyan kezeli a dolgot: megmosolyog, megjegyzést tesz, odahívja a többieket is – vagy csak teszi, amit kell. És ez csak az érzelmi része. Ott vannak a praktikus akadályok is: nem akarnak információt adni a számládról, mert „más” hangon szólsz bele a telefonba. Nem adják ki a leveledet a postán, azt mondják, loptad a személyit. Nem hívnak be száz állásinterjúból egyre sem, mert nem tudnak mit kezdeni a férfi néven érkezett nő fotójával, és hasonlók.

Igazán nehéz megérteni, mi indokolja, hogy az állami szabályozás ne akarja minél előbb rendezni ezeknek a kissé senki földjére került embereknek a sorsát. Hiszen csupán jogi identitásukat szeretnék hozzáigazítani a valóshoz, amivel nyilván senkinek sem ártanak. Ez természetesen teljesen független az érintettek szexualitásától vagy biológiai nemétől. Transznemű az, akinek a nemi identitása eltér attól, amit a születésekor bejegyeztek (az emberiség körülbelül fél százaléka ilyen). Ez nem betegség, hanem egy sajátosság, méghozzá végleges. (Korábban ezt mind az Emmi, mind az Egészségügyi Szakmai Kollégium Pszichiátriai és Pszichoterápiás Tagozata megerősítette.) Van, aki csak a ruhatárát, hajviseletét cseréli le, mások biológiailag, testileg is szeretnének megváltozni, és ehhez hormonterápiát, műtéteket vesznek igénybe. Sokaknak elegendő, ha ruhában annak is látják magukat, akinek érzik.

Prizma tüntetés – az első transz pride Budapesten (Fotó: Bankó Gábor)

Megalázó helyzetek sokasága

Az érintettek így mesélnek arról, miért tarthatatlan számukra a helyzet a mindennapokban:

„Egyszer nem az ismerős ügyintéző volt bent, hanem egy teljesen idegen, és rögtön úgy ordított ki, hogy »uram«. Roppant kellemetlen volt.”

„A legfőbb probléma a munkavállalás. Három hónap alatt elküldtem vagy száz helyre az önéletrajzom, és egyetlenegyről válaszoltak, de az sem volt a legjobb meló, csak muszáj volt elvállalni. Leérettségiztem, és nem mertem továbbtanulni, mert nem voltak olyan papírjaim, amik megfeleltek volna a kinézetemnek.”

„Kezd frusztráló lenni a dolog, mert a munkán kívül már nőként élek csaknem száz százalékban, de amíg hivatalosan férfi vagyok, addig a férfi dresscode érvényes rám az irodában.”

„A fizikai eltérések egyre nagyobb diszfóriát és letargiát okoznak. Nem tudok normálisan elhelyezkedni itthon suli mellett, mert tízből tízszer csávónak néznek, de hivatalosan nőnek számítok. Esélyem sincs arra, hogy én döntsem el, kivel osztom meg a »transzságomat«, mert így konkrétan rá vagyok kényszerítve, hogy két lábon járó hirdetőoszlop legyek nonstop, ami alapjáraton nem lenne gond, hisz felvállalom magam, de a nonstop kényszerout és az egészséges önfelvállalás között hatalmas a különbség.”

„Jelenleg mindenhol, ahol a jogi nevem (is) számít, teljes mértékben mások létező vagy nemlétező jóindulatára vagyok bízva.”

Az esetpéldák forrása: Szabadnem.blog.hu

Nem volt jó a szabályozás, úgyhogy inkább ne legyen semmilyen!

A furcsa (?) az, hogy éveken át a világon semmi probléma nem volt ezzel az adminisztratív eljárással. Az emberek beadták a kérelmet, a hivatal megvizsgálta az orvosi papírokat, az illető új nevet választott, a dokumentumaiba átvezették, kész. Írásos szabályozás nem volt rá, de a szokásjog működött. És ez így is kézenfekvő, hiszen a transznemű személyek névválasztási és névviselési joga alkotmányos alapjog – ezt az Alkotmánybíróság már a kétezres évek elején kimondta. Igaz, akkor a nem megváltoztatásának a nemi megerősítő műtét is feltétele volt, ezt később eltörölték. Az Egészségügyi, Szociális és Családügyi Minisztérium szóvivője 2003 decemberében elmondta: „A minisztérium azért döntött a kérdés pontos szabályozásáról, mert segíteni szeretnének a transznemű embereken. Jelenleg ugyanis nem tudják, hogy hová fordulhatnának problémájukkal, ez pedig sok kellemetlen helyzetet eredményez.” A szóvivő szerint az elégtelen törvényi szabályozás miatt rengeteg diszkriminációt szenvedtek el a transzneműek.

Na. Ilyen egyszerű. És ilyen szép az, amikor egy állami hivatal empatikusan és még közérthetően is kommunikál. Akkoriban a magyar helyzet talán a legliberálisabb volt az egész világon, még a szóban forgó egészségügyi beavatkozásokat is finanszírozta a társadalombiztosítás.

Azóta azonban eltelt tizenhat év, és nemhogy törvényi szabályozás nem lett, de nincs olyan jogszabály sem, ami kimondaná, hogy lehetőség van a nem megváltoztatására, és ennek a feltételeit sem tudni. Tiltások viszont születtek, vagyis csak rosszabbodott a helyzet: a házasok vagy élettársi kapcsolatban élők többé nem változtathatják meg a nemüket, és a gyerekek irataiban sem lehet átírni a szülő nevét (vagyis annak, aki önazonosan akar élni, félig-meddig le kell mondania a családjáról). Eközben viszont kikötötték, hogy csak az vehet részt ilyen jellegű egészségügyi beavatkozáson, aki hivatalosan már megváltoztatta a nemét.

A kiszámíthatatlanság oda vezetett, hogy a Transvanilla Transznemű Egyesület kérte az alapvető jogok biztosát, hogy vizsgálja ki a hiányosságokat. A biztos 2016 szeptemberében publikált jelentése olyan szabályozás előkészítését kérte, amely a jogbiztonság mellett a tisztességes eljárás biztosításával teszi lehetővé a transz emberek számára a nemi identitásuknak megfelelő nem- és névválasztást. A jelentés közzététele után azonban nemhogy ajánlások nem születtek, de hirtelen minden folyamatban lévő eljárást felfüggesztettek – biztos, ami biztos.

Prizma tüntetés – az első transz pride Budapesten (Fotó: Bankó Gábor)

Egy év múlva született ugyan egy kormányrendelet (2017 januárjától hatályos), de az nem oldotta meg a problémákat: nem nevezte meg, hogy mely szerv felelős az egészségügyi szakvélemény kiállításáért, és az ezt milyen feltételekkel, határidőkkel teszi. Ettől függetlenül néhány hónapig így-úgy működtek az eljárások, de aztán jött az újabb akadékoskodás. A Kormányhivatal és az Emmi egyszerűen képtelen volt megegyezni, hogy kinek pontosan mi a dolga ezzel az egésszel (sőt, utóbbi részről olyan nyilatkozat is volt, hogy rájuk valójában nincs is szükség a folyamatban), még azt sem tudták eldönteni, hogy jogi vagy egészségügyi kérdésről van-e szó.

Nyilván mindkét terület fontos. Gondoljunk csak bele: mivel egészségügyi szakmai irányelvek sem készültek, tulajdonképpen bármilyen magánorvos belefoghatott nemi átalakító műtétbe saját elképzelése szerint, persze horrorárakon (milliós nagyságrendről van szó). Ezt hívják tranzíciónak, ami a köznapi megfogalmazással nem azt jelenti, hogy „férfiból nő lesz”, vagy épp „nőből férfi”, hanem hogy végre mindenki az lesz, aki: a külsőt csupán hozzáigazítják a tudathoz, aminek része lehet a hangszálplasztika, a melleltávolítás, a vaginaplasztika, a falloplasztika vagy a kasztráció is. Itthon informálisan terjed a híre annak az egy-két orvosnak, aki megfelelő minőségben végzi ezeket. A feltétel a tizennyolc éves kor betöltése, valamint klinikai szakpszichológus, pszichiáter, urológus vagy nőgyógyász szakvéleménye. Mindezek után hormonpótló terápia kezdődik, ami a páciens élete végéig tart.

Az alapvető jogok biztosa 2018 októberi jelentésében ismét megállapította, hogy a szabályozás teljes hiánya és a feltételrendszer kiszámíthatatlansága sérti a jogbiztonság követelményét; a gyakorlatról való tájékoztatás hiánya a tisztességes hatósági eljáráshoz és a jogorvoslathoz való joggal összefüggő súlyos visszásságot okoz, hatásában pedig alkalmas arra, hogy az emberi méltósághoz és az önrendelkezéshez való joggal összefüggő súlyos visszásságot okozzon. Ezért felkérte a Miniszterelnökséget vezető minisztert, hogy az ügyben érintett szereplők bevonásával fontolja meg olyan jogi szabályozás előkészítését, amely a nemi megerősítő egészségügyi beavatkozásoktól elválasztva biztosítja a transznemű személyeknek a nemi identitásuknak megfelelő nem és név megválasztását, illetve megváltoztatását, valamint hogy amíg ez nem történik meg, intézkedjen a kérelmek elbírálásának biztosításáról és arról, hogy a kritériumokat nyilvános formában tegyék elérhetővé.

Ez valóban ilyen bonyolult lenne? Vagy inkább arról van szó, hogy valakik valahol nem is igazán akarják rendezni a helyzetet? Nehezen érthető. Mindenesetre a mai napig nem rendelkezik arról jogszabály, hogy ki és milyen feltételekkel vehet igénybe orvosi beavatkozásokat, vagy változtathatja meg a nemét. A kérelmeket ugyan befogadják, de nem történik velük az égvilágon semmi, és még csak egy levél sem jön arról, hogy miért nem. Annyit tudni, hogy az Emmi aggálya az, hogy az uniós adatvédelmi szabályok nem teszik lehetővé, hogy a minisztériumi dolgozók a transzneműek egészségügyi információit láthassák, de ennek az akadálynak az elhárításához elegendő lenne, ha a nyomtatványokon szerepelne egy mondat: „hozzájárulok az adataim kezeléséhez”.

Ezzel az intézkedéssel az eddigi rossz, de működő eljárást légüres térre cserélték le; és az egyik jogunkra, az adataink védelmére hivatkozva egy sokkal alapvetőbb és életbevágóbb jogtól, a testi önrendelkezéstől fosztanak meg.

Megoldás helyett pszichoterápia

A Transvanilla jobb híján az adjukössze.hu-n gyűjtött pénzt arra, hogy ebben a bizonytalan időszakban a transznemű emberek pszichoszociális illetve jogi támogatást kaphassanak, a Prizma transznemű közösség pedig nemrégiben Budapesten tartott demonstrációt az ügyért. „Olyan nők kénytelenek most férfi névvel és igazolványokkal munkát keresni, ügyeket intézni, akiket mindenki magától értetődően nőknek fogad el és lát, akár egy uszoda öltözőjében is. Olyan férfiak kénytelenek női papírokkal élni, akiket apának szólítanak a gyerekeik, fiamnak a szüleik, és nagy meglepetést keltenének, ha egyszer a női mosdóba, öltözőbe mennének” – írják közleményükben.

A felszólalók közt volt Emma, aki azon szerencsések közé tartozik, akik még akkor adták be a nem- és névváltoztatási kérelmüket, amikor ezeket az állami hivatalok legalább elbírálták. „Nekem igazából akkor indult meg az életem, amikor a tizennyolcadik születésnapom után végre megkaptam a valódi nememhez illeszkedő hivatalos papírokat. Ez tette számomra lehetővé, hogy olyan nyugodtan tanulhassak, utazhassak, vállalhassak munkát, mint bárki más ebben az országban. Odáig a zaklatások miatt magántanulóként voltam kénytelen bujkálni az emberek elől, amit senkinek nem kívánok.”

Prizma tüntetés – az első transz pride Budapesten (Fotó: Bankó Gábor)

Orsolya nem járt ilyen jól: már várta a kérelem jóváhagyását, amikor kiderült, hogy hiába. „Úgy voltam vele, hogy legfeljebb három hónap alatt bizonyára rendeződik az engedélyem, aztán már úgy mehetek dolgozni és albérletet keresni, hogy ne okozzon problémát, hogy rám nézve mindenki nőt lát, de férfi papírjaim vannak. Most nem tudom, hogyan tovább, várok. Elszomorít, hisz már terveimben volt idén egy jogosítvány, meg hát dolgozni. Finanszírozni kell rengeteg dolgot, most például, ha szeretnék hormonokat vagy lézeres kezelést, az nem jár ingyen, de ha nem dolgozom, ezekkel sem tudok haladni. Már azon a ponton vagyok, hogy keresek munkát – fiúként. Nagyon rossz belegondolni, hisz utcára sem lépek úgy, hogy fiúruha lenne rajtam. Nincs is már olyan ruhám.”

„Mivel hét éve erre vártam, tervezgettem, hogy ha betöltöm a tizennyolcat, rögtön el tudjam kezdeni, a hír hallatán nagyon nagy letargiába estem – mondja Eszter. – Most megyek 12. osztályba, így a terveim közt volt az is, hogy a bizonyítvány és az érettségi cseréjével már nem kell majd bajlódnom, de ez a lehetőség, úgy tűnik, lassan szertefoszlik. De ez csak másodlagos dolog. A legnagyobb hátrány, ami lehet egy transz ember életében, az a társadalmi nyomás, mert senki sem szeret például úgy bemutatkozni, hogy a neve nem azt mutatja, amit látnak.”

Az esetpéldák forrása: Szabadnem.blog.hu

Miként laposföld-hívők is akadnak a 21. században, olyanok is vannak időről időre, akik szerint az átlagostól eltérő nemi identitásból vagy szexuális orientációból „ki lehet gyógyulni”. Ez rendkívül káros nézet, és sajnos a környezetnek való megfelelési kényszer sokakat kergetett már depresszióba, öngyilkosságba. A valóság ezzel szemben az, hogy a transznemű emberek helyzete egyedül úgy rendezhető, ha segítenek nekik a „belső nemük” szerint élni – természetesen ez a társadalom érdeke is, hiszen ezek az emberek így lehetnek felszabadult, egészséges testvérek, szülők, munkatársak, házastársak.

A Transvanilla Egyesület néhány érintett ügyét Strasbourgig is elvitte, de ezekben még nincs döntés. Közben azt ajánlják, azért mindenki adja be addig is a kérelmét, már csak a nyomásgyakorlás végett is. „Sok kétségbeesettségről tanúskodó levelet kapunk. Egyre többen készülnek külföldre, mert úgy érzik, itthon megfeneklett az életük – mondta az nlc.-nek Hidasi Barnabás elnök. – Nem tudják, milyen névvel és külsővel kell élniük, és ezt nem is befolyásolhatják. Ez a helyzet nemcsak az egyéneket traumatizálja, egy egész közösséget negligál, megkérdőjelezik az identitásunkat. Ezzel az a fő baj, hogy amíg az állam nem ismeri el, hogy létezünk, addig a közvélemény sincs velünk. Online felületeinken minden egyes nap megkérdezi valaki: „van már fejlemény?”