Egyszerűen kétségbeejtő a helyzet a nők és a gyerekek biztonsága terén. Sőt, olyan érzésünk van, hogy sosem volt kétségbeejtőbb. Mintha a gyengébbek elleni támadások egyre szaporodnának; hetente olvassuk, hogy hol kit vertek meg, öltek meg. Mindez kapcsolaton, családon belül, vagy épp akkor, amikor a későbbi áldozat elszakadni próbál. Félelmetes ez a féktelen agresszivitás, ami nem tűri, hogy a másik nemet mondjon, ami miatt az elkövető tulajdonának tekint más személyeket, és akár az élete, életük árán is megtartja magának.
Mi, akik a híreket olvassuk, tehetetlen dühöt érzünk. Olyankor még inkább, ha sejthető: a tragédia megelőzhető lett volna, mert hatósági mulasztásokkal van tele az ügy. Ezekben az esetekben az elkövetőé mellett joggal merül fel a kormányzat felelőssége is: miért nem tesznek valamit azért, hogy a felelősségre vonás, de még inkább a megelőzés hatékonyabb legyen?
Meddig még? (Fotó: Profimedia)
A kritikákat már nem lehetett nem meghallani tovább, úgyhogy Varga Judit igazságügyi miniszter videóban jelentette be, a kormány mi mindent tervez annak érdekében, hogy a gyerekek és nők elleni erőszakot visszaszorítsa. Mondhatjuk, hogy egyik szemünk sír (meg a másik is, csak talán eggyel kevesebb könnyel), mert persze, klassz, hogy végre mozdul valaki, valami. Másrészt a hangsúlyok, úgy tűnik, már megint nem a lényegre kerültek.
A törvényalkotó a jelek szerint változatlanul a büntetésben, a minél szigorúbb büntetésben hisz, noha erről az irányvonalról már bebizonyosodott, hogy nem a leghatékonyabb – bár talán a frusztrációnkat esetleg csökkenti.
Mint emlékezetes, a miniszter azzal kezdi, hogy megrázták a közelmúlt tragikus eseményei, és édesanyaként együtt érez a fájdalmat elszenvedőkkel. Zéró toleranciát hirdet az erőszakkal szemben. Azt javasolja, hogy aki más életére tör, azt ne lehessen feltételes szabadságra bocsátani – az ezzel kapcsolatos szabályokat szigorítani fogják. De megvizsgálják azt is, hogy a bíróságok megfelelő szigorral lépnek-e fel az élet elleni bűncselekmények esetében. Kezdeményezik a bírói joggyakorlat felülvizsgálatát a szülői felügyelet és kapcsolattartás és a gyermekelhelyezés tekintetében is, valamint felülvizsgálják a gyermekvédelmi jelzőrendszer működését. Hozzáteszi: 2020 az áldozatsegítés éve lesz, megduplázzák az Áldozatsegítő Központok kapacitásait, erre 600 millió forintot költenek.
A Magyar Helsinki Bizottság szerint vitathatatlanul fontos célról van szó, és számos sürgős teendőjük van az állami szereplőknek. Ám úgy látják, hogy a szigor növelése vagy a bíráskodás szabadságának korlátozása nem fog segíteni az áldozatokon. Mint írják, megelőzésre, a családok támogatására és hatékony rehabilitációra lenne szükség – ezt a javaslatukat részletezik is, reagálva a miniszter egy-egy kiemelt mondatára:
A kapcsolati erőszak bűncselekmény alapesetben csak a sértett magánindítványára üldözendő a jelenlegi szabályozás szerint, vagyis magának az áldozatnak kell bejelentést tennie, márpedig ez nem könnyű olyan elkövetővel szemben, akivel az illető egy háztartásban él vagy függ tőle. Az államra tehát komoly feladat hárul, hogy megelőzze, feltárja a rejtve maradó bűncselekményeket, hogy az elkövetőket megbüntesse, az áldozatokat pedig megvédje.
1) Zéró tolerancia az erőszakkal szemben!
Az állam ne pusztán akkor lépjen színre, amikor az erőszakot már elkövették. Ehhez az állami intézmények összehangolt jelzőrendszerét és krízisintervenciós csoportokat kell kiépíteni, valamint hatékony szociálpolitikára és gyermekvédelemre van szükség. A börtönnek sokkal nagyobb a társadalmi és pénzügyi költsége, mint a megelőzésnek. Ezen túl a rendőrséget szakmailag kell alkalmassá tenni arra, hogy gyors és érdemi segítséget tudjon nyújtani azoknak, akiket partnerük, családtagjuk erőszakkal fenyeget, zaklat.
2) Aki „más életére tör”, azt ne lehessen feltételes szabadságra bocsátani!
A szabadulást el lehet ugyan odázni, de arra a tényleges életfogytot kivéve egyszer mégiscsak sor kerül. Ha a börtön után ugyanolyan vagy rosszabb pszichés állapotban szabadul az egykori elítélt, mint amiben bevonult, megnő az esélye annak, hogy azok ellen fordul, akiket immáron a hosszú büntetéséért is hibáztat. A jelenlegi büntetés-végrehajtási rendszernek komoly adóssága van a rehabilitáció és pszichés gondozás terén. A feladatokhoz képest nagyon kevés börtönpszichológus van például, és a szabadulás után gyakorlatilag nincsen érdemi utógondozás.
3) Meg kell vizsgálni azt is, hogy a bíróságok megfelelő szigorral lépnek-e fel az élet elleni bűncselekmények esetében.
A magyar büntetőjog szigorúnak számít Európában. Csakhogy a bűncselekmények megelőzése szempontjából a szigornak sokkal kisebb szerepe van, mint a hatékony felderítésnek és a következetes szankcionálásnak, annak, hogy bűn esetén a büntetést ne lehessen elkerülni. De ha a kormány úgy véli, hogy a jelenlegi büntetéskiszabási gyakorlat túl enyhe, és a mostaninál súlyosabb büntetések rettentenék el a potenciális elkövetőket, akkor vajon mivel magyarázható, hogy az emberölések száma évről évre jelentősen csökkent? Míg 2013-ban 261 volt, addig 2018-ban összesen 97.
4) A bírói joggyakorlat felülvizsgálatát kezdeményezik a szülői felügyelet és kapcsolattartás, valamint a gyermekelhelyezés tekintetében is.
Ezen túl meg kellene vizsgálni annak a lehetőségét is, hogy a családon belüli erőszak elkövetői szabadulásuk után átmenetileg ne tarthassanak ellenőrzés nélküli kapcsolatot gyerekeikkel.
5) A gyermekvédelmi jelzőrendszer működését is felül kell vizsgálni.
A gyermekvédelem ne legyen a szociális ellátórendszer mostohagyereke! Tapasztalataink mutatják, hogy mennyire alulfinanszírozott, elhanyagolt a rendszer. A szakemberek túlterheltek és rosszul vannak fizetve – a fásult és kiégett dolgozók eszköztelenek.
6) 2020 az áldozatsegítés éve lesz az IM-ben. Megduplázzák az Áldozatsegítő Központok kapacitásait, erre idén 600 millió forintot költenek.
A valódi változáshoz a 600 millió forint édeskevés. Az áldozatsegítés csak színvonalas szakemberképzéssel és megelőzéssel együtt lehet hatékony. Fontos volna az évek óta áldozatsegítéssel foglalkozó civil szervezeteket bevonni a szakmai előkészítésbe.
7) Az Isztambuli Egyezménynek az ügyhöz semmi köze, a magyar jogrendszer a nők védelmében az Egyezménynél hatékonyabb és erősebb védelmet biztosít.
A dokumentumban sehol nem szerepel, hogy az emberek nem férfinak vagy nőnek születnek. Használja viszont a „társadalmi nem” (gender) fogalmát, ami azért fontos, mert a nőkkel szembeni erőszak hátterében általában tanult társadalmi magatartásformák állnak, nem pedig biológiai késztetések, azaz nem azért lesz valaki bántalmazó, mert férfi nemi szervvel születik.
Az sem igaz, hogy az egyezmény „támogatná” a migrációt vagy a bevándorlást, és nem ad „extra” jogokat a menekülteknek. Csupán annyit rögzít, hogy ha az erőszak áldozata külföldi állampolgár, akkor is ugyanolyan védelem illeti meg az erőszakkal szemben, mint egy állampolgárt.
