A mostani világjárvány nem az első, amellyel az emberiségnek szembe kell néznie. De vajon mennyit tanultunk a korábbiakból, és milyen hibákat követünk el még most is? Egy Nagy-Britanniában élő magyar orvostörténésszel beszélgettünk.
Vargha Dóra PhD, a University of Exeter adjunktusaként járványtörténetet oktat, a témával kapcsolatban pedig 2018-ban jelent meg Polio Across the Iron Curtain című (magyarul még nem kiadott, viszont a címre kattintva ingyenesen letölthető) könyve, amelyben a járványos gyermekbénulás, azaz a polio elleni, a hidegháború idején folyó nemzetközi küzdelmet járta körül. A szakember most is a szigetországban él, az nlc.-nek így videokapcsolaton keresztül adott interjút.
Vargha Dóra PhD a járványok történetét kutatja (Fotó: Oscar Vargha Rangel de Almeida)
Fertőző betegségek mindig is léteztek, a járványok terjedését azonban a civilizáció is segíti. A nyilvánvaló okokon kívül, mint az, hogy sok ember él egy helyen, ennek még milyen okai lehetnek, és mit tehetünk ezek ellen?
Jó kérdés… nem hiszem, hogy a járványok elszaporodtak, igaz, a mostanihoz hasonló világjárványok esetén ez helytálló lehet, mivel egyre szorosabb az összeköttetés a Föld egyes országai, kontinensei között. Ez egyébként nem új keletű, legalábbis a XIX. század közepére már felismerték, milyen fontos odafigyelni az akkor is egyre összekapcsoltabbá váló világ szempontjából az egyes betegségek terjedésére, mivel a tengeri kereskedelem egyre komolyabb felpörgése miatt ezek a fertőzések – leginkább a kolera, a sárgaláz és a pestis – elkezdtek egyre gyorsabban mozogni és egyre több embert érinteni.
Ennek egyébként az lett az eredménye, hogy már a XIX. század közepén megjelentek azok a kezdeményezések, amelyek az összehangolt védekezés kialakítására törekedtek. 1851-ben rendezték az első nemzetközi közegészségügyi konferenciát (International Sanitary Conferences), amely egy sorozat első állomását jelentette. Minden európai hatalom egy-egy orvossal és egy diplomatával képviseltette magát, a fő cél az volt, hogy valamilyen megoldást találjanak a betegségek terjedésének megállítására, illetve arra, hogy kiszámíthatóvá tegyék a kereskedelmet.
A karantén, gondolom, már akkor is bevett megoldás volt…
Igen, olyannyira, hogy ez az egyik legrégebbi védekezési forma. A karantén szót magát mostanra már biztos, hogy mindenki hallotta egy párszor, de azt talán kevesebben tudják, hogy már a bibliában is volt erre vonatkozó utalás. Arról viszont már biztosan tudunk, hogy 1370-es években is alkalmazták ezt a módszert Ragusában (a mai Dubrovnik), majd Velencében. Az elnevezés is innen származik: a quaranta szó negyvenet jelent, a hajóknak ugyanis 40 napig kellett várakozniuk a kikötés előtt, ha felmerült a gyanú, hogy pestises is tartózkodik a fedélzeten.
Szóval ez egy megbízható, bevált módszer?
Ha valamit meg akarnak állítani, a karantént vetik be először. Igaz, a XIX. század közepén, pláne előtte még nem volt egyértelmű, hogyan terjednek a betegségek, ezért nem is volt egységes a gyakorlat. A Földköz-tenger térségében például az egyes városok eltérő hosszúságú karanténokat használtak, így nem lehetett tudni, hogy mikor, hol és mennyi időre kell megállni vagy milyen feltételeket kell teljesíteniük a hajósoknak. Ha az egyik kikötőből kaptál igazolást, hogy a hajód „tiszta”, nem biztos, hogy azt máshol is elfogadták. Ezért vált szükségessé az összehangolás, az már más kérdés, hogy a konferencia részt vevői nem mentek sokra a megállapodással, mivel az őket delegáló államok nem ratifikálták.
Kolerajárvány Európában. 5 napos karanténban várakoznak svájci állampolgárok az olasz határon, Bardonnechiában, 1884. (Fotó: Photo12/Universal Images Group via Getty Images)
A karanténra visszatérve érdekesség, hogy bár ez az egyik legősibb módszer, mégis, amióta használják, azóta vitatják a hatékonyságát. Ma is látni, hogy több helyen lázadoznak a karantén bevezetése ellen, de ez nem új keletű dolog, mindig is így volt.
Tehát világszerte nincs egyértelmű konszenzus a karantén hatékonyságát illetően?
Egyértelmű eredményeket az új modellek sem hoztak, viszont ez egy nagyon összetett kérdés. Az teljesen egyértelmű, hogy „kicsiben” működik a módszer: ha egy kórházban van egy fertőző beteg, őt el kell különíteni, ez kétségtelen. Az már más kérdés, hogy nagyobb léptékben, például, amit Vuhanban csináltak, vagy amit Európa több országában is látunk, mennyire hatásos megoldás.
Ehhez azt is látni kell, hogy ha vaskézzel, drákói szigorral hajtják végre a karantént, az rengeteg emberi, társadalmi jellegű problémát vet fel. Például, hogy kinek kell karanténba vonulnia, ki az, aki elmenekülhet? A karantén máshogy hat az egyes társadalmi rétegekre: akinek jól megy, az megteheti, hogy elvonuljon, Magyarországon a balatoni nyaralóba, itt Nagy-Britanniában a tengerparti házába. Aki szegényebb, annak sokkal rosszabbak a lehetőségei.
Emellett rengeteg etikai kérdést is felvet a karantén bevezetése. Alapvetően ezzel a módszerrel a karanténon kívüli világot védik, nem azt, ami azon belül van. Kínában például előfordult olyan, hogy egy apuka beteg lett, őt elvitték karanténba, a mozgáskorlátozott gyereke pedig otthon, egyedül egyszerűen éhen halt. Ráadásul, ott vannak azok az emberek is, akik megpróbálják a tiltást kijátszani, őket is nehéz ellenőrizni és akkor még nem beszéltünk az olyan következményekről, mint az ellátási problémák és a további társadalmi-gazdasági következmények.
Bevándorlók próbálják megakadályozni fekete himlős családtagjaik karanténba szállítását, az Egyesült Államokbeli Milwaukeeban, 1885. – G.A. Davis rajza (Fotó: Getty Images)
Mit jelent ez a társadalomra nézve?
A már említett társadalmi egyenlőtlenségek mellett egy-egy ilyen helyzet felszínre hozza például a rendszerszintű rasszizmust, amit most az Egyesült Államokban is láthatunk, ahol a feketéket vagy a latinókat sokkal súlyosabban érinti a járvány, mivel ők rosszabb körülmények között élnek, és általában olyan munkát végeznek, ami sokkal jobban kiteszi őket a kockázatoknak.
De például súlyosabban érinti ez a nőket is. Hiába a statisztikák, amelyek szerint a férfiak nagyobb eséllyel lesznek betegek, és nagyobb eséllyel halnak bele a fertőzésbe, a nőkre ilyenkor fokozottabban szakad rá a láthatatlan munka is.
Más járványokkal összehasonlítva a koronavírus-járvány mennyire számít gyors terjedésűnek?
Azt tudjuk, hogy a covid-19 sokkal gyorsabban terjed, mint a szintén a koronavírusok közé tartozó SARS-vírus, amely 2003-ban okozott járványt. A szakemberek közül már sokan úgy tekintettek az akkori fertőzésre is, mint egy, a mostanihoz hasonló világjárvány főpróbájára. Viszont a SARS sokkal kevésbé volt fertőző, mert ott csak a tüneteket mutató betegek adták tovább a fertőzést, ráadásul a mortalitása is sokkal magasabb volt, vagyis könnyebb volt megállítani – és még így is eljutott 26 országba.
A spanyolnátha számított még nagyon fertőzőnek, viszont nehéz ezt számszerűsíteni, mivel a pontos adatokat nem ismerjük, ezeket ugyanis nagyon nehéz megállapítani. Számszerűsítve egyébként a fekete himlő volt az, ami évszázadokon át tudta a markában tartani a világot, még úgy is, hogy egy idő után már volt ellene védőoltás.
A járványok terjedésének elemzésekor viszont figyelembe kell venni a népességszám növekedését, a mezőgazdaság átalakulását, illetve az olyan jellegű környezeti nyomást, amikor a növekvő népesség miatt az ember olyan állatokkal kerül rendszeresen szoros közelségbe, amelyekkel amúgy nem találkozna, ez ugyanis növeli az átfertőződés lehetőségét.
Az általam kutatott járványos gyermekbénulás egyébként jó összehasonlítási alapot jelent, mivel ennek a betegségnek sajátossága, hogy az esetek nagy részéről nem is tudtak, mivel a fertőzöttek 80-90 százalékának csak influenzaszerű tünetei voltak. Ezért fordulhatott elő, hogy egy családban több gyerek közül nem mindenkit érintett annyira súlyosan a betegség. Emiatt az ellene folyó harc is nehezebb volt, mert nem volt egyértelmű, hogy mennyire terjedt el a fertőzés.
Gyermekbénulásra figyelmeztető plakát az Egyesült Államokban (Fotó: Bettmann/Getty Images)
Már az ókori járványok idején is előfordult olyan, hogy a városlakók, a fertőzéstől tartva vidékre menekültek, ezzel viszont éppen a terjedéshez járultak hozzá. Ez ma is látható jelenség, azóta sem tanultuk meg a leckét?
Minden félév elején azzal kezdem az órákat, hogy megkérem a hallgatóimat egy járvány modellezésére. Játsszuk el, hogy a kampuszon többen lebetegedtek, sőt páran bele is haltak egy fertőzésbe. Nézzük meg, hogy mi történik! Ilyenkor ugyanis két fontos tényező feszül egymásnak: a közösség hosszú távú céljai, és az egyéni céljaink, hogy mentsük a saját bőrünket. Ilyenkor mindig megkérdezem, hogy lenne-e olyan, aki egy ilyen helyzetben megpróbálna kiszökni, hazajutni. Erre gyakori válasz, hogy a maradás a felelősségteljes dolog, amivel a többieket tudjuk védeni. Ha viszont magunkat akarjuk megvédeni, akkor minél hamarabb, minél messzebbre akarunk eljutni. Ezt pedig meg is próbálják sokan, persze mindenkinek megvannak az indokai, hogy miért. Ez nem csak felelőtlenség kérdése, lehet, hogy valaki a családja, a munkája miatt dönt így.
Ezt a játékot a mostani félév elején is eljátszottuk, csak épp most nem sokkal később kitört a járvány. Onnantól a hallgatóim egészen más szemmel néztek rám, én lettem a „Messiás”, még sosem figyeltek ennyien oda az órákon.
A hatodik-nyolcadik században több tízmillió ember életét követelő Justinianus-pestisjárványról úgy tartják, hozzájárult a római birodalom bukásához. Mi a helyzet a modern járványok társadalmakra, gazdaságra gyakorolt hatásával?
Az 1830-as években zajlottak az úgynevezett koleralázadások, amelyekről úgy tartják, hozzájárultak a forradalmak korának eseményeihez. Ahogy már korábban beszéltünk róla, a járványok felszínre hozzák a rejtett – vagy nem is annyira rejtett – társadalmi egyenlőtlenségeket. Ilyenkor nagyon felfokozott helyzetek alakulnak ki, különösen, hogy a járványok általában ott okoznak bajt, ahol már eleve törékeny az egyensúlyi helyzet és feszült a viszony egyes társadalmi csoportok vagy a társadalom és a kormány között. Magyarországon is előfordult ilyen, amikor sokan attól féltek, hogy a kormány emberei megmérgezik a kutakat, pedig csak a vizet próbálták fertőtleníteni.
A járványos gyermekbénulás két nagyon érdekes dolgot mutatott meg a XX. század közepének Magyarországáról: a járvány legsúlyosabb hulláma 1957-ben pörgött fel. Néhány hónappal járunk az 1956-os forradalom után, érthető módon a kormánnyal szemben nem volt túl erős a bizalom. Azt azonban úgy tűnik, Kádár Jánosék is felismerték, hogy most kell nyugtatni a nemrég még forrongó népet és bebizonyítani, hogy jó lesz nekik. Vagyis lépniük kellett, nem tűnhettek gyengének.
Ekkor már mentek a bebörtönzések, a koncepciós pereket is már készítették elő, egyszóval 1957 első felében még elég kemény volt a klíma az országban. Magyarországon pedig nem volt oltóanyag, így egy különleges lépésre szánták el magukat: nyugatról hozatták be a gyógyszert. A Népszabadság és a Magyar Nemzet tudósított a nyugatnémet pilótáról, aki amerikai oltást hozott a magyar anyáknak, ahogy egy államtitkár fogadta a reptéren. Ez csak egy volt az elképesztő együttműködésekből, a Kádár-kormány együtt dolgozott az Actio Catholica mozgalommal is, de például az állampolgárokat is arra szólították fel, hogy aki nyugatról vár csomagot, és abban van oltóanyag, ezt tüntessék fel a csomagoláson, mert akkor soron kívül átengedik a vámon a küldeményt.
Gyermekbénulás elleni védőoltást szállítanak Európába egy amerikai gépen, 1955. (Fotó: Universal History Archive/Getty Images)
Moszkva erre nem vonta össze a szemöldökét?
A helyzet annyiban hasonlított a mostanihoz, hogy mindenki ugyanabban a cipőben járt, mivel a vírus mindenhol jelen volt. Ez pedig olyan együttműködések előtt nyitott ajtót, amikre korábban gondolni sem lehetett volna. A járványos gyermekbénulás ellenszerét kifejlesztő Albert Sabin is elutazott Moszkvába, az ottani oltóanyag tanulmányozására. Basil O’Connor, aki korábban a szintén gyermekbénulás miatt kerekesszékbe kényszerült Roosevelt elnök tanácsadója is volt, életre hívott egy szervezetet, think tanket, a polio elleni küzdelemre. Ő mondta egyszer a tudománnyal, illetve az emberek megmentésével kapcsolatban, hogy
az igazságkeresésben, amely az emberiséget megmenti a betegségektől, nincs hidegháború.
A járványos gyermekbénulás elleni küzdelemre ez feltétlenül igaz volt, ott ugyanis valódi kelet–nyugat együttműködés jött létre a közös cél érdekében. Persze, ahogy most, akkor is nagyon át volt politizálva ez az egész folyamat, mert például sok amerikai egyszerűen nem fogadta el a szovjet eredményeket. De itt lépett be a képbe az 1948-ban alapított Egészségügyi Világszervezet, a WHO, amely akkor még kicsit más volt, mint napjainkban.
A gyermekbénulás elleni küzdelem részben ennek is köszönhetően szovjet–amerikai közös projektként lett sikeres, amiben Csehszlovákia és Magyarország is fontos szerepet játszott. Ehhez tudni kell, hogy nálunk először 1957-ben oltottak, ennek köszönhetően egy évvel később nem alakult ki járvány. Azt gondolták, hogy működött az oltóanyag, viszont 1959-ben jött egy majdnem ugyanolyan súlyos járvány, mint két évvel korábban. Ekkor mindenki a másikra mutogatott: a kormány a szülők felelősségét emlegette, hiszen az ország vezetése biztosította az oltóanyagot. A szülők viszont azzal vágtak vissza, hogy a kormány nem teljes adag vakcinát adott, csak a felét. Ehhez hozzá tartozik, hogy itt más típusú oltásról volt szó, mint korábban, nem izomba, hanem bőr alá adták, hogy kevesebb hatóanyagot kelljen használni. Az orvosok pedig arra hivatkoztak, hogy szivárognak a fecskendők, a felszerelés pedig rossz minőségű, és abból sincs elég. Végül 1959-re a Szovjetunióban véget ért az új oltóanyag széles körű tesztelése. Magyarországról egy Boda Domokos nevű kutatót küldtek el, hogy tanulmányozza az eredményeket, végül az ő ajánlására döntöttek a használata mellett. Emellett viszont például Albert Sabin is rendszeres kapcsolatban állt kelet-európai kutatókkal, ami önmagától jött, nem szovjet nyomásra.
Az összefogás eredményeként végül egy hónapos tesztet csináltak a mai Győr-Moson-Sopron megye területén, a sikeres eredmények láttán pedig megkezdték az országos oltási programot. A Sabin-cseppek innen indultak a világ más tájaira, például Kubába is, amely a nyugati féltekén az első ország lett, ahol le tudták győzni a betegséget. Ez egy nagyon érdekes része a kollaborációnak, a WHO külön csoportot is létrehozott ennek kezelésére, amelyen keresztül folyamatosan ment az eredmények, tesztek megosztása a tudományos közösségben.
Mi a helyzet ma ezen a téren? Melyik országok vállalják most a vezető szerepet?
Fontos tény, hogy ilyen jellegű működés ma már nem jellemző. Vagyis, nincsenek külön dolgozó országok vagy egyedül kutató magányos tudósok. A tudományos világ már a XVIII. században is nagyon nemzetközi volt, ez ma még inkább jellemző. Mára kialakult egyfajta globális munkamegosztás: például, ha az amerikaiak dolgoznak valamin, akkor máshol nem azt a területet fogják kutatni, mert semmi értelme replikálni ugyanazokat az eredményeket. Persze, ennek egy része nagyon összehangoltan történik, rengeteg szervezet vesz részt ebben a folyamatban, a WHO-tól kezdve az Európai Unión át más világszervezetekig vagy NGO-kig.
Azt sem szabad elfelejteni, hogy ha valaki talál egy megoldást, azt a nemzetközi tudományos közösségnek is el kell ismernie. Jó példa erre a hidroxiklorokin esete, amivel kapcsolatban csupán nagyon kis mintán és nem túl szigorú feltételek között végzett kutatási eredményekre ugrott rá mindenki.
Hajléktalanoknak készült karanténsátor, a Fülöp-szigeteki Manilában (Fotó: Ezra Acayan/Getty Images)
Ehhez hozzájárul, hogy most az idő nagyon szorít mindenkit, ezért bárki bármire rájön, azt próbálja minél hamarabb közzétenni. Most sokan azt csinálják, ami általában nem jellemző, hogy egy csomó olyan kutatási anyagot publikálnak, amelyek még nem estek át a független szakértők ellenőrzésén, az úgynevezett peer review-n. Ez egyetlen célt szolgál, hogy gyorsabban meg lehessen osztani az eredményeket és tovább lehessen lépni. Ebből aztán persze jó kis szenzációhajhász újságcímek születnek, de megoldást nem biztos, hogy eredményeznek.
Azt viszont nagyon érdekes látni, hogy hirtelen mennyire megnőtt a bizalom a tudósok iránt, hogy majd ők megértik a betegséget, és kifejlesztik rá a védőoltást, miközben egy-két évtizede indult meg a tudományellenes mozgolódás. Éppen ezért most nagy kérdés, hogy vissza tudja-e billenteni az egyensúlyt, hogy most hirtelen mindenki varázslónak gondolja a kutatókat.
A koronavírus elleni védekezést elnézve jól látható, hogy erősen eltér a megközelítés a nyugati demokráciákban és az autoriter rezsimekben vagy a diktatúrákban. Melyik félnek van igaza?
Sokat vitatott kérdés, hogy mennyit árt vagy használ, ha nagyon kemény kézzel lépnek fel a járvány ellen. Az egyik oldal szerint szinte csak a diktatórikus eszközökkel lehet megfékezni a fertőzés terjedését. 1948-ban, az egyik első WHO-konferencián is előkerült ez a téma, hiszen a második világháború után ott volt a Szovjetunió és az USA szembenállása, a kibontakozó világháború, nem beszélve arról, hogy a náci Németország emléke is még elég élénken élt mindenkiben. Az akkori egyik nézőpont szerint az a leghatékonyabb, ha a politikai hatalom korlátozott ideig autoriter módon működhet. Ez azóta sem igazolódott be, érdemes megnézni a kínaiak fellépését a koronavírus ellen – észben tartva, hogy amit mi Európában látunk ebből, az semmi a valósághoz képest. Abba sem árt belegondolni, hogy mivel járhat a járvány miatt sok helyen kiszélesített elektronikus megfigyelési módszerek elterjedése. Eközben például a német példa mutatja, hogy nem csak így lehet megoldani a helyzetet.
Ebédszünet egy vuhani autógyárban, a karantén feloldása után, 2020 április 4-én (Fotó: Getty Images)
Egy másik elgondolás pedig inkább az ellátórendszerek biztosítására koncentrál, amelyhez együttérzésre és együttműködésre is szükség van. Erre is akad példa a XIX. századból: Berlinben az 1830-as években volt kolerajárvány, ott viszont nem vezetett felkeléshez, sőt különösebb megszorítások nélkül meg tudták oldani a helyzetet például azzal, hogy helyette ételt osztottak a munkanélkülieknek és gondozásba vették az áldozatok árváit.
Visszatérve a kérdésre, lehet vitatkozni, hogy mennyire működő dolgok ezek, mindenesetre a két igazán sikeres megközelítésnek a felülről jövő félkatonai hierarchia, illetve az ellátórendszerek kiépítése és az azokhoz való egyenlő hozzáférés megvalósítása tűnik. Amire viszont még feltétlenül szükség van, az a nemzetközi együttműködés, ami kulcsfontosságú a kutatás és az ismeretek megosztása szempontjából.
Ahhoz, hogy sikeresen lehessen egy járványt kezelni, bizalomra van szükség: az kell hozzá, hogy az emberek megbízzanak egymásban, a kormányokban, az orvosokban és a tudományban, az egyes országok pedig bízzanak egymásban és a nemzetközi szervezetekben. Ilyen helyzetekben nagyon sokszor hatványozottan érződik, ha valahol hiányzik a bizalom, ennek hiánya pedig komoly akadálya a közös ellenség legyőzésének.
További cikkeink a járványokkal kapcsolatban:
- A textilmaszk viselése segít a járvány lassításában
- A legrosszabb még hátravan a WHO szerint
- Lehet, hogy a vírus már évek óta mutálódik az emberekben
