Mucsi Zoltán: A próbák alatt barátkoztam össze igazán a „második feleségemmel”

A héten jelent meg Mucsi Zoltán – Bérczes László beszélgetőkönyve címmel az a rendhagyó portrékötet, ami az életed, karriered legfontosabb állomásait mutatja be. Miután megkaptam a kiadótól, gondoltam, belelapozok, aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy már a kétszázadik oldalnál tartok. Mikor jutottál el arra a pontra, hogy itt az ideje tollba mondani a történetedet?

Mucsi Zoltán: Nem az én ötletem volt. (Nevet.) Nem tudom, Bérczes Lacinak mikor fogant meg a fejében, hogy portrékönyvet csináljon velem, az is lehet, hogy a kiadó kérte fel, mindenesetre tavaly ősszel, a Nézőművészeti Kft. tizedik születésnapi előadása után odajött hozzám, és azt mondta, szerinte itt az ideje, hogy belevágjunk. Őszintén szólva sokat vívódtam rajta, hogy belemenjek-e, mert azt gondolom, nagyon sok ember van – köztük több kolléga is –, aki nálam bölcsebb, okosabb dolgokat tudna mondani; aki izgalmasabb, tartalmasabb életet élt, mint én, de aztán végül mégis rábólintottam, legyen, csináljuk. Annak ellenére is, hogy szerintem rólam a szerepeim beszélnek a legőszintébben, hogy abból, ami a közvéleményre tartozik, az az igazán fontos, amit a színpadon, meg a kamerák előtt csinálok. De végül azt mondtam, jó, üljünk le beszélgetni.

Milyen érzés volt, amikor először elolvastad a kész kéziratot?

Őszintén? Sokkolt.

Miért?

Mert az ember nem úgy tekint magára, hogy róla mindenképpen könyvnek kell megjelennie. Inkább szorong, hogy elég érdekes-e, tartalmas-e az, amit a szerzővel folytatott se vége-se hossza beszélgetések alatt összepofázott. Hogy ad-e valamit ez az olvasóknak. 

„Én is el tudom kaccantani magam a próbán” (Fotó: Neményi Márton)

Megismerhetjük belőle egy abonyi fiatalember történetét, aki géplakatosnak tanult, válogatott focista szeretett volna lenni, aztán végül generációjának egyik meghatározó színésze lett belőle. Elég izgalmas sztori.

Nekem mégis furcsa, bizonytalan érzés volt elsőre olvasni – igaz, én már csak ilyen vagyok, a filmeket sem szeretem megnézni, amikben játszom, mert folyton azon jár a fejem, hogy mit rontottam el, hogy mi az, amit lehetett volna jobban is csinálni. Szerencse, hogy nem rendezek, mert lehet, hogy ha én dönteném el, mikor van „kész” egy darab, soha nem kerülne színpadra. Ez a könyv is ilyen: ha egyszer nyomtatásba kerül, már nem lehet javítani rajta.

Igaznak látszik, ami a könyvből is érződik, hogy te egy folyton elégedetlen, vívódó, önmarcangoló fazon vagy. Pedig rengetegen szeretnek, és tényleg komoly sikereket értél el a szakmádban.

Persze, jóleső érzés, hogy szeretnek. Nem is emiatt eszem magamat, hanem amiatt, hogy milyen minőségű az a produktum, aminek a létrehozásában részt veszek. Hogy elég jó-e ahhoz, hogy kitegyük a színpadra, a vászonra. Félre ne érts, azért nem vagyok olyan betegesen perfekcionista, mint ahogy tűnik, én is el tudom kaccantani magam a próbán, de azért vannak olyan időszakok, amikor úrrá lesz rajtam a kétkedés és a bizonytalanság, amikor nem tudom, hogyan fogok megoldani egy-egy feladatot, hogy jó irányban kereskedem-e. De szerintem ezzel minden pályatársam így van: van, aki jobban, van, aki kevésbé, de időnként egy kicsit mindenki görcsöl.

Megvan az oka annak, hogy miért épp a Bérczessel csináltad meg a könyvet? Ha jól tudom, hosszú ideje barátok vagytok.

Igen, jó harminchét-harmincnyolc éve ismerem. Még Szolnokon találkoztam vele, senki kis segédszínészként odamentem hozzá, és a kezébe nyomtam Mrožek Mulatság című drámáját. Kettőnk közül akkor kétségkívül ő volt a híresebb: tudtam, hogy városszerte ismert, megbecsült tanár, aki kritikákat ír a helyi lapba, és bejár a színházba is, ahol Paál Istivel, a Szigligeti főrendezőjével kvaterkázik. Az igazat megvallva, nem is tudom, mit akartam tőle – talán azt, hogy rendezzen a Mrožekből – velem – egy előadást. Könyvtári könyv volt, évtizedekig nem adta vissza. Tudod mit: lehet, hogy ez a könyv most egy gesztus, „a hála kifejezése” a részéről. (Nevet.)

Körbeért a dolog. A könyvből számomra egy kedves, a szó legjobb értelmében véve hétköznapi fazon képe rajzolódik ki rólad. Talán pont ez a sikered titka, hogy hogy a nézők, a színházba járók könnyen azonosulni tudnak veled. Ott volt például Háy János Nehéz című darabja, amiben egy tragikus, sok szempontból jellegzetesen magyar sorsot, egy igazi kelet-európai karaktert formálsz meg. Amikor tíz éve láttam a Bárkában, egészen beleborzongtam, máig meghatározó darab számomra. Szó szerint vacogva jöttem ki a színházból, mert annyi hozzám közelálló, nekem kedves ember elrontott sorsát láttam meg a főszereplőében, és olyan egzisztenciális félelmeket keltett bennem az előadás, hogy azt hittem, leesik a fejem.

Köszönöm a dicséretet, jól is esik, de nehéz erre reagálnom. Olyan zavarban vagyok, mint egy süldő lány, nem is tudom, mit mondjak erre. (Nevet.)

„Az ember nem úgy tekint magára, hogy róla mindenképpen könyvnek kell megjelennie” (Fotó: Neményi Márton)

Többször elmondtad, hogy életed első komolyabb szerepét Erich Kästner Emil és a detektívek színpadi adaptációjában játszottad a Szolnoki Szigligeti Színházban, Szurdi Miklós rendezésében.

Igen, Petzoldot. Lehet, hogy sokak számára mosolyogni való, hogy nem a Hamletet vagy egy III. Richárdot említem, de mit csináljak, az én karrieremnek ez a szerep valóban az egyik legfontosabb állomása volt, az első komolyabb figura, amit eljátszhattam. Tényleg meghatározó – nem is tudom, hogy alakult volna a sorsom, ha a Szurdi nem bízza rám ’81-ben Petzoldot.

Fiatal kamaszkoromban vagy harmincszor olvastam, máig emlékszem a gyerekek jellemző aranyköpéseire, mint a „Marhaság habbal!” a Professzortól. De az, hogy te Petzoldot, ezt a kicsi, bár jelentős mellékszereplőt ennyire fontosnak tartod, az pályád szempontjából megint csak alátámasztja azokat a vonásaidat, amik a könyvből kirajzolódnak rólad. Még úgy is, hogy tulajdonképpen választottad is meg nem is ezt a szakmát.

Mondjuk inkább úgy, hogy beleestem és benne ragadtam. Gyerekkoromban arról ábrándoztam, hogy válogatott focista leszek, amikor felmentem Pestre szakmunkástanulónak, el is mentem a Fradi egyik edzésére. Hívtak, hogy menjek másnap is, de végül nem mentem, mert úgy éreztem, hogy ott, azon a pályányi gyepen mindenki jobb, ügyesebb, erősebb, gyorsabb, mint én. Aztán jött a színészet: amikor a suli elvégzése után visszamentem Abonyba, az egyik barátom, Mucsányi Sanyi szólt, hogy van ez a Kőtövis nevű amatőr színjátszó társulat Szolnokon, remek bagázs és jó dolgokat csinálnak, menjek már le én is.

Téged a fél ország Kapaként ismer. Mondtad, hogy fociztál; nem zavart, hogy fradista létedre egy újpesti labdarúgó, Fazekas László után kaptad a becenevedet?

Nem. Tény, hogy nagyon nagy Fradi-drukker vagyok, de én azok közé a szurkolók közé tartozom, akik az ellenfélben is meg tudják látni a nagyságot, a tehetséget, a formátumot. Ha azt mondod, Fazekas László, Kocsi Lajos, Törőcsik, Zámbó, Göröcs, még mindig könny szökik a szemembe. Volt abban a Dózsában öt-hat olyan játékos, akiket tényleg jó szívvel láttam volna ferencvárosi mezben – ők ezek közé tartoztak. Meg aztán nem minden a klubhűség: én, ugye, igazi Real-fan vagyok, mégsem fakadnék sírva, ha azt mondanák, hogy én vagyok a magyar színjátszás Messije. (Nevet.)

„Azok közé a szurkolók közé tartozom, akik az ellenfélben is meg tudják látni a nagyságot, a tehetséget, a formátumot” (Fotó: Neményi Márton)

Ahogy nézem, a pályádat a hosszú, folyamatos, kitartó fejlődés jellemzi. Másokkal ellentétben nem kaptak fel azonnal, Szolnokon jó tíz évig szinte csak mellékszerepeket játszottál.

Igen, ez valóban egy lassú folyamat volt. De jó ez így; azt hiszem, nem tudtam volna kezelni, ha pályakezdő színészként, komolyabb tapasztalatok nélkül egyszer csak „felfedeznek”. Nekem nagyon megfelelt ez a lassú araszolás: hogy grádicsról grádicsra lépegettem felfelé, mert így megúsztam, hogy meghülyüljek, hogy fejembe szálljon a hirtelen dicsőség. Azt hiszem, ahhoz, aki vagyok, az is kellett, hogy kisautót játsszak egy mesedarabban, öszvérhajcsárt a La Mancha lovagjában, vagy első gyilkost a III. Richárdban. Nyilván, ehhez türelem is kellett – de közben lehetőséget adott arra is, hogy sok olyan apróbb-nagyobb mesterfogást elsajátíthassak, amiknek később komoly hasznát vettem a nagyobb szerepekben is.

Ez ma is így van? Még mindig fontos neked, hogy fejlődj, tovább lépj?

Persze. Ugyan megkaptam a Jászai-díjat, de azért nem lennék szomorú, ha egyszer a Cannes-i Filmfesztiválon a legjobb főszereplőnek járó díját is elhozhatnám. De a tréfát félretéve: nyilván, mindig fejlődni akar az ember, mindig szeretne több lenni – nem csak szakmailag, hanem emberileg is többé válni. Remélem, van még mit tanulnom – persze lehet, hogy ez a teteje, és innen már csak lefelé megyek majd. Nem tudom. De egy dolog biztos, mindig jól esik, ha megtalál egy szokatlan szerep, egy újfajta kihívás, valami, amit még nem próbáltam. Ez új kapukat nyithat meg, ilyenkor mindig rácsodálkozom, hogy „Ja, így is lehet?!”.

Mondtad, hogy a Fradi csapatát ez első edzés után otthagytad, mert nem érezted magad elég jónak. A Szigligetivel kapcsolatban nem volt ilyen érzésed? Elvégre egy amatőr színjátszó csoportból jelentkeztél a színházhoz, ahol nyilván sokkal nagyobb pályán kellett fociznod, mint korábban.

Különös, de nem. Persze, amikor felvettek segédszínészek, azt sem tudtam, hol vagyok, hihetetlen volt, hogy két és fél-három éves amatőr tapasztalattal a Szolnoki Szigligeti Színház munkatársa lehettem, igazolt játékos. És igen, az alatt a tizenöt év alatt, amíg ott voltam, voltak jó és rosszabb időszakok, volt, hogy elbizonytalanodtam abban, hogy nekem való-e egyáltalán ez a pálya, de mégsem adtam fel, mindig bementem a következő előadásra, próbára. Persze, egy idő után elkezdett piszkálni, hogy vajon tíz házzal, várossal, megyével arrébb mennyit érhet, amit addig elértem, sokáig mégsem volt bátorságom máshova szerződni. Pedig hívtak is – de aztán mindig visszakoztam, nem mertem váltani. Egészen addig, amíg el nem jött az a pillanat, amikor azt mondtam, mindegy, mi lesz, csak az már ne legyen tovább, ami most van.

„Az is kellett, hogy kisautót játsszak egy mesedarabban, öszvérhajcsárt a La Mancha lovagjában, vagy első gyilkost a III. Richárdban” (Fotó: Neményi Márton)

Nem sokkal azután jöttél el, miután 1992-ben Spiró György váltotta Schwajda Györgyöt a színház igazgatói székében. Összekülönböztetek; lehet, hogy ha nincs ez a csetepaté, ma is ott játszanál?

Lehet, de nem hiszem. Ha belegondolok, Spiró – aki egyébként vitathatatlanul nagyszerű író, drámaíró és dramaturg – az egyik legnagyobb jótevőmmé vált azzal, hogy „elakolbólított” a Szigligetiből. A mai fejemmel már azt hiszem, csak ürügyet kerestem arra, hogy eljöjjek, lehet, hogy ha Peter Brook, Ljubimov vagy Ascher vette volna át a színház vezetését, akkor is mentem volna. De akkor nem így éreztem, nagyon haragudtam erre az emberre.

A szolnoki színház után két évre szabadúszó lettél, aztán alapító tagként részt vettél a budapesti Bárka Színház elindításában. Akkor már túl voltál több filmszerepen, köztük az Édes Emma, drága Böbén és a Roncsfilmen is.

Igen, és Csányi Szentivánéji álomján is, ami már csak azért is fontos mérföldkő volt az életemben, mert ott, a próbák alatt barátkoztam össze igazán a „második feleségemmel”, Pepével (Scherer Péter színész, a Nézőművészeti Kft. Egyik alapítója – a szerző). Fontos időszak volt, jöttek a filmek, a nagyobb szerepek. Hirtelen minden felpörgött körülöttem, volt, hogy alsó hangon háromszor annyi időt töltöttem Pepével, mint a hitvesemmel. Reggel hatkor keltem, elmentem forgatni vele, aztán bementünk a Bárkába játszani vagy próbálni, utána még csicseregtünk egy kicsit, aztán hazaestem aludni. Abban a három-négy évben alig látott a feleségem meg a gyerekeim; de nyilván, én ezt akkor csak így tudtam csinálni, ha nem vetem bele magam ennyire a színházba, nagyon más ember lennék, más lenne a pályám is, mint így. Akkoriban azt gondoltam, hogy első a színház, második a színház, harmadik a színház, negyedik a kedvesem, a család, ötödik a barátaim. Ma már nem így vagyok ezzel: most család, színház, barátok a sorrend.

Szenvedélyesen szereted a színházat, ahogy meséled, kollégista korodban három év alatt közel háromszáz előadást láttál. Honnan ez a nagy vonzalom?

Nem tudom, erre nincs magyarázat. Mielőtt felmentem volna Pestre, nem voltam igazán lelkes színházba járó, talán két darabot láttam Szolnokon. Az újpesti kollégiumban az egyik nevelőtanár árult színházjegyeket, gondoltam, megnézem, milyen darabok mennek itt, a fővárosban. Elmentem egy előadásra, aztán még egyre és még egyre – egy idő után már én segítettem neki elpasszolni a jegyeket. Volt, hogy tizennyolc havert is beszerveztem egy előadásra. Megérte, mert akkor az én székem már ingyen volt. (Nevet.)

„Alsó hangon háromszor annyi időt töltöttem Pepével, mint a hitvesemmel” (Fotó: Neményi Márton)

Ha korábban nem érdekelt annyira a színház, mégis miért szerettél bele ennyire?

Nem tudom, talán azért, mert egyfajta kizökkenést, kibillenést, kiszabadulást jelentett a hétköznapokból. Amikor a nézőtéren ültem, nem törtem a fejem azon, hogy mégis, miért csinálom én ezt a szakmunkásképzőt, amit nem szeretek, miért tanulok egy olyan szakmát, amiben biztosan nem fogok dolgozni: arra a két-két és fél órára kiszakadtam a magam savanyú valóságából, és belecsöppentem egy olyan mesevilágba, ahol óriások harcoltak törpékkel, Odüsszeuszok Szküllákkal és Kharübdiszokkal, Montague-k Capuletekkel. Fantasztikus volt nézni azokat a nagyszerű színészeket. Beszippantott a mese, valami olyasmit érezhettem, mint a kislányom, amikor esténként az ágya szélére ültem, hogy elmeséljem neki a ravaszdi róka történetét. Ilyen ámulat, gyermekdedség lehetett bennem is.

Megvan benned ez az ámulat akkor is, amikor a színpadon állsz? Ha nem mesehallgatóként, hanem mesélőként veszel részt egy történetben?

Igen, de csak kontrollált formában. A színjátszás mégiscsak egy szakma, aminek megvannak a maga fogásai, módszerei, tudatossága. De persze, van benned öröm, ámulat, eufória is, amikor játszol – pláne, ha azt érzed, hogy egy igazán jó előadást, filmet hoztál létre. Ha azt látod, hogy a bemutatón a drámai jeleneteknél olyan figyelem és csend van, hogy egy leejtett gombostű pendülését is meg lehetne hallani, a vicces pillanatokban pedig azt, hogy a közönség nem tudja abbahagyni a nevetést, akkor igazán boldog vagy, mert tudod, hogy működik a dolog. Szeretem az ilyen estéket: amikor előadás után bemész az öltözőbe, leülsz, és azt mondod magadnak, „Jól van, barátocskám, ez egy jól sikerült előadás volt”. A siker olyan, mint egy különösen komisz fertőzés – vagy inkább függőség, ha egyszer belekóstolsz, sosem elég belőle. Negyvenegy éve vagyok a pályán, és bár azt szoktam mondani, még nem tudom, hogy tényleg színész lesz-e belőlem, de most már elég valószínű, hogy innen, a deszkákról megyek majd nyugdíjba. (Nevet.)

„A siker olyan, mint egy különösen komisz fertőzés” (Fotó: Neményi Márton)

A könyvben nagyon sokat mesélsz arról, mit jelentett neked a Szigligetinél a közösség: az, hogy a színpadon és azon kívül is mennyi izgalmas, kedves, szerethető figura vett körbe téged a kollégáktól a díszletmunkásokon át a bokszolóból lett büfétulajdonosig. Ma is ennyire fontos neked, hogy támogató, jó emberek vegyenek körbe?

Persze. Annál is inkább, mivel jó néhány évnek el kellett telnie, mire feloldódott bennem az a szorongás, azok a félelmek, amiket a próbákon és az előadásokon éltem át. Ebben nagyon sokat segített a klub – sokáig csak ott, a közös beszélgetések, marhulások során tudtam igazán felszabadult lenni. Bementem, ittam két vodkát, egy sört, vertük a blattot a haverokkal, és hirtelen minden a helyére került: ritka jó élet folyt ott, és ez valószínűleg sokat segített abban is, hogy megtaláljam magam a színpadon, hogy a pályán maradjak.

Hogy viselte ezt a fajta életmódot a feleséged, a család?

Hogy érzed, hogy viselte? Jól? (Nevet.) Ma már sok mindent máshogy csinálnék, nem hagynám, hogy ennyire megegyen a színház. Szerencsére, a második feleségem, Andrea (Moldvai Kiss Andrea színésznő – a szerző) maga is szakmabeli, ő talán jobban megértette, hogy miért éltem annyira durván, vadul belebolondulva a színházba akkoriban. ’85-ben találkoztunk, az megint egy komoly fordulópont volt az életemben, jó harmincöt éve próbálunk együtt létezni, csiszolni, alakítani egymást. Volt, hogy érdesedtünk, volt, hogy polírozódtunk – de együtt maradtunk, és azt hiszem, ez a lényeg.

„Még az is lehet, hogy egy kicsit büszkék is rám” (Fotó: Neményi Márton)

Az első feleségedtől egy fiad, Andreától pedig két fiad és egy lányod született. Hogy fér bele egy ilyen pörgős, melós életbe négy gyerek?

Nehezen. De ha kevés időm is volt rájuk, mindig próbáltam minőségi időt tölteni velük. Fontosak nekem, tudom, ha nem lenne Andrea, ha nem lennének a gyerekek, sok minden rosszabbul alakult volna az életemben, mint így. Ők voltak nekem a „stoptábla”: ők voltak azok, akik figyelmeztettek arra, hogy felelősségem, kötelezettségeim vannak. Nekik köszönhetem, hogy megértettem, ha azt mondom valakinek „szeretlek”, akkor nem tehetek meg minden marhaságot, ami épp az eszembe jut. Persze, van néhány nagyon komoly barátom, pályatársam is, akiknek sokat köszönhetek, de ha nem lenne családom, ez a stabil háttér, ami mögöttem van, sokkal sivárabb lenne az életem.

A legnagyobb fiad, Gergő már harminc felett jár, ugye?

Negyvenéves, ő már húsz éve egyedül él. A második fiam, Kornél huszonöt, ő külföldön tanul, a harmadik, Milán nemrég fejezte be a gimit, a lányom, Veronika pedig tizenöt éves.

Ők hogy néznek az apjukra?

Gondolom, ha hülyeséget csinálok, akkor ferde szemmel. (Nevet.) De azt hiszem, szeretnek; még az is lehet, hogy egy kicsit büszkék is rám.

Mucsi Zoltánnal és Bérczes Lászlóval személyesen is találkozhattok szeptember 18-án, pénteken 17 órától a Deák téri templom előtt, ahol könyvbemutatóval egybekötött dedikálást tartanak. További információt az esemény Facebook-oldalán találsz.

Színészekkel beszélgettünk: 

• Nagy-Kálózy Eszter: ,,A mai napig őrizzük az egymásnak írt leveleket Péterrel”
• „Sokan azt gondolták rólam, szép ez a gyerek, de nem egy jó színész” – Nagy Ervinnel beszélgettünk
• Haumann Péter a gyerekeivel adott interjút: “Tartottam attól, hogy színészek lesznek”