2021. Június 14.

A génjeinkben élő múlt – egy magyar falu történelmének kutatása a mai lakók DNS-vizsgálatának segítségével

A mondás szerint a múlt nem az, amit magunk mögött hagytunk, hanem az, amin állunk. A genetika tudományának fejlődésével talán csak kicsit túlzás azt állítani, hogy a múlt az, ami bennnük rejlik.

Rácz Sarolta

Genetikai anyagunk rengeteg információt hordoz arról, hogy kik vagyunk és honnan jöttünk. A szakterület egészen új, hiszen tudományos léptékben nem is olyan régen, 2003-ban ért véget a Humán Genom Projekt, az emberi genom betűsorrendjének meghatározása. Akármennyire „harmatos” a szakterület, hazánkban történt olyan kutatás, amely során ma élő emberek genetikai anyagából vizsgálták a szakemberek a múltat, összevetve azt az írott és a régészeti forrásokkal. A „Kisprojekt Alap a nyugati határtérségben” Interreg V-A Szlovákia-Magyarország Együttműködési Program keretében valósult meg a „Dél-Hont turisztikai fejlesztése” című turisztikai és kulturális projekt, amelynek az égisze alatt (többek között) az Ipoly völgyében található Letkés régmúltját kutatták – ma élő letkési lakosok szájüregi mintavételével.

„Az ilyen népességbeli folyamatosság extrémnek számít Magyarországon”

Az Ipoly torkolatvidékén, a Börzsöny lábainál fekvő három faluról: Letkésről, Szobról és a ma a szlovákiai oldalon található Helembáról tudjuk, hogy sajátságos középkori múltjuk nagyon különbözött a környékbeli települések történetétől. Királyi hajósokként évszázadokon át vámmentesen szelték a Duna habjait Pozsonytól a déli határvidékig. Nagy kérdés volt a kutatók számára, hogy milyen etnikai háttérrel rendelkezett ez a kivételes jogállású és életmódú csoport? „A projekt során körvonalazódott, hogy habár vidékünk, Dél-Hont esetében kis területről van szó, ennek ellenére nagyon eltérő múlttal és eltérő népességgel rendelkező helységekről beszélünk” – meséli Batizi Zoltán régész, a Börzsöny Közérdekű Muzeális Gyűjtemény vezetője. „A Kárpát-medencében feltárt kora Árpád-kori temetők leletanyaga heterogén, a honfoglalók és az egyes vidékek őslakosainak sírjai különböznek. Az Árpád-kor végére ezek az eltérések elmosódnak, egységesül a leletanyag. Feltételezhető, hogy ezzel párhuzamosan a nyelvhasználat is változott, azaz az ország középső része magyar nyelvűvé vált – bár erről nehéz nyilatkozni, hiszen a köznép nyelvhasználatáról nagyon kevés adattal rendelkezünk.” Ha kicsit is nyitva tartottuk a fülünket történelemórán, akkor tisztában vagyunk azzal, hogy ez az etnikailag egységes kép viszonylag rövid ideig állt fenn. A tatárjárás után az Alföld nagy részére kunokat hívott IV. Béla, a peremterületekre pedig már korábban megindult a szlávok, a románok és a németek betelepülése. A török uralom alatt talán még jelentősebb népmozgás történt. Kárpát-medence népessége tehát folyamatosan változott, megújult.

Letkés mintha kimaradt volna ebből a „történelmi átjáróházból”. „Az Ipoly völgye különleges ebből a szempontból” – folytatja a kutatás előzményeinek ismertetését Zoltán. „Észrevehetjük, hogy az 1570-es török összeírásban, sőt a XV. századi oklevelekben ugyanazok a családnevek szerepelnek, mint az első és a második világháborús katonai emlékművön. Azaz a mai, XXI. századi Letkésen nem egy olyan család él, amelyek ősei kimutathatóan már a XV–XVI. században itt laktak. A mai Kis-Magyarországon ez a folytonosság extrém dolognak számít.”

Letkés (Fotó: ilovedunaknyar.hu)

A genetikai vizsgálatok lehetősége már az Interreg Együttműködési Program korábbi szakaszában felmerült. Úgy tervezték, hogy ha a – szintén a projekt részét képező – ásatás, a templom feltárása közben, a legalsó rétegben találnak XII.– XIII. századi csontokat, akkor ezek szolgáltatják majd a genetikai vizsgálatokhoz az alapanyagot. A magyar valóság viszont egy alternatív (és úttörő) megoldás felé irányította a kutatókat. „Ásatag csontokból nagyon drága a mintavétel, ráadásul egyáltalán nem biztos, hogy sikerül használható DNS-t kinyerni belőlük.” Ekkor jött a mentő ötlet: mai letkésiek genetikai anyagának felhasználása a tudományos vizsgálat során. A falu polgárai lelkesen fogadták az ötletet, a felkértek közül senki nem utasította vissza a kutatásban való részvételt.

„Az apai gének sokkal több információt hordoznak történelmi szempontból”

A kutatók elsősorban az apai vonalra voltak kíváncsiak. Az apai, vagyis az Y-kromoszómán lévő eltérő mutációk alapján megállapítható, hogy két férfi apai ágon milyen fokú rokonságban van egymással, mikor élt a két személy közös apai ágú őse. E vizsgálathoz azoktól kértek nyálmintát, akiknek a családneve legkésőbb a már emlegetett 1570-es török összeírásban szerepelt Letkésen. A DNS-ben található mitokondrium segítségével anyai ágú ősanyáink eredete is kutatható és összevethető mások anyai felmenőivel. Másként fogalmazva megtudjuk, hogy mikor élt az anyai ágú közös ősanyánk.

„A mitokondrium elemzésével Letkésen nem foglalkoztunk, egy történelmi kutatáshoz az apai vonal sokkal több információt hordoz – magyarázza Zoltán. – A múltban a törzsek, a népek legtöbbször apai ágon szerveződtek, az volt a törzs tagja, akinek az apja is oda tartozott. Ezért van, hogy egyes afrikai népcsoportok 98-99%-ban kimutathatóan egyetlen apától származnak. Az ír lakosság 60%-a apai ágon egy körülbelül négyezer ötszáz éve élt kelta férfitől ered – megjegyzem, az ilyen Európában nagyon ritka, a kontinens országainak népessége általában jóval kevertebb, mint a népvándorlások útvonalaitól távol eső Ír-sziget populációja. A feleségül kiválasztott (megvásárolt vagy elrabolt) asszonyok jelentős része a nemzetségen vagy a törzsön kívülről származott, így egy nő leányági leszármazottai pár generáció alatt akár több ezer kilométert »vándorolhattak«. Léteztek több ezer éve »sikeres« genetikai ősanyák, akiknek leányágon ma sok millió utódjuk mutatható ki, de az ő leszármazottjaik általában nagyon szét vannak szóródva az egyes földrészeken. Ezért a mai népek őstörténetének, vándorlásainak a kutatásához kevésbé használhatóak a mitokondrinális vizsgálatok eredményei. Az apáktól a fiúknak továbbadott Y-kromoszóma különböző fajtáinak az elterjedése földrajzilag koncentráltabb, sokkal szebben kimutathatóak az őstörténeti összefüggések, a történelmi folyamatokra jobban rávilágítanak ezek az eredmények.”

A kutatók az apai származásról mesélő Y-kromoszóma mellett megvizsgáltatták az elemzést végző amerikai céggel néhány letkési autoszomális, vagyis testi kromoszómáit is. Ezek alkotják DNS-ünk több mint 95%-át. Az idegen kifejezéshez egy sokak által látott reklámfilmecske kapcsolódhat, amiben emberek örömmel és meglepetéssel értesülnek arról, hogy például 15%-ban finnek vagy mondjuk 22%-ban skandinávok. Az autoszomális vizsgálat leegyszerűsítve azt mondja el, hogy a nagyvilág mely mai népességével hány százalékban mutatnak egyezést génjeink, s így információt nyerünk őseink eredetéről. Letkésen olyanoktól kértek nyálmintát, akiknek mind a négy nagyszülője helyi születésű volt, tehát tősgyökeresnek tekinthetőek.

A templom körüli temető sírjai (Fotó: Huszák Tamás)

Szlávok, kelták, Mezopotámia lakosságának kései utódai

Az adatok értelmezésében a kutatók rengeteg segítséget kaptak Dr. Fóthi Erzsébet genetikus-antropológustól. A letkési autoszomális mintákban messze legnagyobb arányban a szláv gének szerepeltek, de nagy súllyal fordult elő a germán és az amerikai labor által írnek-britnek meghatározott (erre később visszatérünk) genetikai anyag. Anonymus a honfoglalást is bemutató XIII. századi krónikájában leírta, hogy az Ipoly torkolatánál szláv törzsek éltek, akik sietve behódoltak a honfoglaló magyaroknak. Egy 1100 környéki oklevél a három „hajós” településünk egyikéről, Helembáról ad hírt. Ekkor az itteni halászok felsorolásában szinte csak szláv eredetű személyneveket találunk. Letkés és környéke kutatói számára jelentős problémát jelentett az, hogy Anonymus számos állítását hiteltelennek tartják a történészek. Másrészt elképzelhető volt, hogy az Árpád-kori helembai halászok egy része a korabeli „névdivat” hatására kapta szláv eredetű nevét. A fentiek alapján csak igen bizonytalan találgatásokat engedhetett meg az, aki a vidék etnikai képe iránt érdeklődött. A most záródó kutatási projekt jelentős eredménye az, hogy a genetikai vizsgálatok is megerősítették az írott források adatait. A természettudományos szakemberek, a történészek és a nyelvészek eredményei is arra mutatnak, hogy az Árpád-korban a szláv eredetű népesség folyamatosan és dominánsan jelen volt Letkésen. A XVII-XVIII. században az egykori királyi hajósok három falujából Szob és Helemba népessége szinte teljesen kicserélődött, de Letkés lakói ma is nagyrészt az Árpád-korban itt élt hajósok utódai lehetnek.

Az autoszomális vizsgálatok szerint a településen jelentős arányban jelen lévő „ír” vagy „brit” géneket Batizi Zoltán a történelmi események alapján próbálja magyarázni. „A letkési mintaadók közt nem egy akad, akinek DNS-e 10-15%-ban a Brit-szigetekhez kötődik, azaz ezek a gének eddig csak onnan voltak ismertek. A 10-15% első hallásra azt sugallja, hogy egy-egy személynek legalább egy vagy két ükszülője Európa e távoli részéről származik. A vizsgálatba bevont helyiek XIX. századi felmenőit ismerjük, így ez a lehetőség kizárható. A Brit-szigetekre az őskorban nagy tömegben érkeztek kelták, az ő utódaikat igázták le az Észak-Németország vidékéről származó szászok. A Börzsöny-hegységtől nyugatra lévő térségben nagyon hasonlóan alakult az őskor vége. A mai Nyugat-Szlovákia területére szintén eljutottak a nyugatról útnak indult kelták, majd időszámításunk kezdete táján az Észak-Németország tájáról származó germán kvádok telepedtek ide. A genetikai vizsgálatok eredményeit régészként úgy magyarázhatjuk, hogy az Ipoly völgyében a vaskori népek, a kelták és a germánok nem tűntek el nyomtalanul, hanem beleolvadtak az utánuk érkező lakosságba. Ezen őseinknek köszönhető, hogy vidékünk és a Brit-szigetek genetikája jelentős hasonlóságokat mutat.”

Fej nélküli 94. sír, csizma megmaradt részleteivel (Fotó: Batizi Zoltán)

Az USA-ban kizárólag írnek meghatározott, de valószínűleg Európa számos részén megtalálható kelta „gének” rámutatnak arra, hogy (habár az e fajta vizsgálatok nagyon ígéretesek, új horizontokat nyithatnak, de) még gyerekcipőben járnak. A minták értékelését végző amerikai cég azt tekintik például „skandináv génnek”, ami nagy arányban fordul elő az adott területről vett minták között. Mivel friss módszerről van szó, a beérkezett minták elemszáma sem feltétlenül elégséges magabiztos állításokhoz. Letkésen az „ír” örökítőanyag mellett nem jelentéktelen arányban fordulnak elő „itáliai gének”, de ez sem azt jelenti, hogy a mintaadók ősei egyenesen Rómából vándoroltak az Ipoly mellékére. „Ez annyit jelent, hogy olyan géneket hordoznak, amelyek ma Itália területén gyakoriak – magyarázza Zoltán. – Természetesen a múlt kutatóit az is érdeki, hogy honnan és mikor kerültek ezek az olasz félszigetre. A jégkorszak után a mai fogalmaink szerint szinte lakatlan volt Európa és így Itália is, csupán kisebb vadászó csoportok éltek a földrészen. A földművelés technikája a Közel-Keletről, a Mezopotámiát magába foglaló Termékeny Félholdról terjedt el Eurázsia nagy részén. A közel-keleti földművesek új hazát keresve a mai Törökország területén keresztül nagyjából kilencezer éve jutottak el a Balkánra. Egy részük innen vándorolt a Kárpát-medencébe, mások pedig az Adriai-tengeren átjutva érkeztek az Appennini-félszigetre. Több száz fős csoportokban telepedtek le, kiszorítva korábbi vadászterületükről a kis létszámú vadászó közösségeket. Ezek az őskori migránsok voltak azok, akik az akkori »csúcstechnikát« hordozva Európa nagy részét első ízben viszonylag sűrűn belakták. Az olaszok és a letkésiek rokonsága leginkább ezen ősi vándorlás eredménye.”

Érdekességnek megemlíthető, hogy az egyik letkési lakosnál 1% alatti, de még mérhető arányban beduin ősöket mutatott ki a vizsgálat. „A mutációk számából következtetni lehet, hogy mikor vált el az afrikai területtől, a ma is ott élő távoli rokonoktól a mintaadó apai vonala – fűzi hozzá Zoltán. – Sokszor a római kori rabszolga-kereskedelem nyomát őrzik ezek a gének.” Egyetlen ember genetikai mintájából nyilván tudománytalan messzemenő következtetéseket levonni, de érdekes és szembeötlő, hogy a tősgyökeres letkésiek mellett (saját költségén) az apai ágon a szomszédos Ipolytölgyesről származó férfi Y-kromoszómáját is kiértékelték a kutatás során. Ezen família apai ágú ősei nem a szlávokhoz köthetőek, a család ma volgai tatár, kirgiz és más belső-ázsiai rokonokkal is rendelkezik.

A kutatási téma nyilván adja a kérdést: létezik magyar genetikai örökség, „magyar gén”? A válasz röviden összefoglalva, annyi, hogy egyelőre még keveset tudunk a magyarság sok évezredes genetikai történetéről. „Az biztos, hogy nagyon kevert nép vagyunk és összetételünk nagyon közel áll némely szomszédos ország, nép anyagához” – mondja Zoltán. „Ez viszont Európa országainak nagy részére is igaz. Az autoszomális vizsgálatok kiértékelésénél az amerikai labor nem használja azt a meghatározást, hogy »francia« vagy »osztrák«. Ezek helyett tágabb definíciók szerepelnek, például »közép-európai« vagy »nyugat-európai«. Friss hír, hogy ez a cég kialakított egy külön »magyar« kategóriát. Korábban éveken át a legtöbb megvizsgált hazai ismerősöm eredményében a »kelet-európai« származás szerepelt 40-75%-kal. Nemrég ezt bontották fel, azaz pontosították tovább nyugati szlávra, keleti szlávra és magyarra. Sajnos az autoszomális eredményeink mellé nem kapunk magyarázatot. Jó lenne tudni, hogy mit határoztak meg jellegzetesen magyar örökségként. Hazánkban eddig csak huszonöt-harminc X. századi magyar sír DNS-ét vizsgálták, publikálták, de már most is nyilvánvaló, hogy a 895-ben keletről érkező magyarság igen kevert volt. A síranyagban azonosított belső-ázsiai vagy a Kaukázus környéki vagy a finnugor eredetű géneket tekintsük magyarnak? Vagy ezek valamilyen arányú keverékét? Egy genetikával aktívabban foglalkozó barátom mesélte, hogy egy székely ismerőse autoszomális mintájában igen magas arányban, ötven százalék felett szerepelt a »magyar« eredet. Így felvetődik a gyanú, hogy ennél a cégnél valami miatt úgy gondolják, hogy a székelyek génkészlete a legmagyarabb.”

A templom belsejében nyitott kutatóárok (Fotó: Huszák Tamás)

„Ha azt hallják, hogy a Termékeny Félholdon tízezer éve elkezdődött az élelemtermelés, akkor tudják, hogy az ő felmenőikről beszélnek.”

Talán elmondható, hogy egyelőre a fiatal tudományág eredményei legalább ugyanannyi kérdést inspirálnak, mint amennyi választ adnak. Ez nem meglepő egy szárnyait bontogató szakterület és az ahhoz tartozó módszertan esetében, ami előtt mindenképp nagy jövő áll. Már azért is, mert az emberek jelentős részét foglalkoztatja a saját múltja, saját eredete. Sokszor szükségét érezzük tudni azt, hogy honnan jöttünk, a történelem melyik darabjához tudjuk kapcsolni saját maguknak. Zoltánt pont ez az érzés inspirálta, amikor felvetődött benne a kutatás ötlete. „Számomra adott volt gyerekként, hogy magyar vagyok, aztán ráébredtem, hogy három nagyszülőm magyarországi német, nagybörzsönyi szász. Ők a háború utáni évtizedek üldözései miatt nekünk, unokáknak nem akartak beszélni erről és nem tanítottak egy szót sem az anyanyelvükön. Batizi nagyapámról még felnőve is azt hittem, hogy Szatmár megyei magyar. Őt úgy emlegették a német faluban 1940 táján, hogy az alföldi vad magyar. Már régészként dolgozva, kutatva olvastam, hogy a török kor végén a kihalt Hodászra, ahonnan a nagyapám származott, ruszinokat telepítettek. A görögkatolikus Batiziak elődjeit a hodászi anyakönyvekben keresve volt, hogy egy Ukrajnában gyakori családnevet találtam az őseim közt és láttam, hogy a faluban 1820-1830 táján még éltek olyanok, akik keresztneve Nyikita vagy Fedor volt – tipikus keleti szláv nevek. Ekkor állt össze a kép: a görögkatolikus alföldi nagyapám felmenői a 19. században elmagyarosodott ruszinok voltak. Könnyen lehet, hogy a családnevem is egy szláv Batizovszki (azaz „Batizról való”) alak magyarra fordítása. ” Ha úgy vesszük, ezekből a rácsodálkozásokból, felfedezésekből semmi nem következik, de szemléletformáló hatása attól még jelentős. „Vannak sztereotípiáink az egyes népekről, már a középkori krónikások is leírnak ilyeneket. A régi ruszinokra én úgy gondolok, mint nagyon puritán és nehéz körülmények között élő hegyi pásztorokra vagy favágókra. A hazai német parasztokról köztudott volt, hogy hihetetlenül szorgalmasak, de emellett sajnáltak kiadni egy fillért is, holott (vagy éppen ezért?) módosabbak voltak a magyaroknál. Sokan pozitív vagy negatív előítéleteket táplálunk a szomszéd és a távolabbi népekkel kapcsolatban, de amikor kiderül, hogy ehhez is és ahhoz is kötődsz, akkor ezeket át kell gondolni. Komolyan érdeklődni kezdesz irántuk, jobban megismered őket, emiatt talán tisztábban látod a múltjukat és így közelebb is kerülsz az igazsághoz. És a történész munkája semmit sem ér, ha nem az igazat írja és mondja.”

A feltárás a megismert templomfal vonalával (Fotó: Tóth Béla)

A kutatás teljesen újszerű módszere talán szemléletformálás szempontjából adta a legtöbbet. „Ha az általunk feltárt temetőből előkerült névtelen csontvázakból vett genetikai anyagot vizsgáltuk volna, akkor a mai letkésiek valószínűleg nem tudták volna ennyire a magukénak érezni az eredményt, nem tudtak volna kötődni ahhoz – véli Zoltán. – Most viszont a saját – szláv, germán, balkáni – őseiket önkéntelenül is belehelyezik a történelembe. Ha azt hallják, hogy a Termékeny Félholdon tízezer éve elkezdődött az élelemtermelés, akkor felkapják a fejüket, tudják, hogy az ő felmenőikről beszélnek. Emellett nyilván más népek elfogadását is elősegítik az eredmények. Úgy gondolom, hogy jó az, ha tudjuk, hogy egyes őseink már hat-hétezer éve a Kárpát-medencében éltek, mellettük pedig szláv, kelta, germán vagy éppen sztyeppei gyökereink is vannak. Ezek ismerete mellett büszkén vallhatjuk magunkénak a magyar nyelvet, a magyar kultúrát és hazánk történelmét.”