Ajánló a Notting Hill-i cukrászda című filmről

Egy újságírónak illik megjegyeznie egy cikk elején, ha elfogultnak számít egy témában. Nos, én vállalom, hogy London egyik legnagyobb rajongója vagyok, és bár sosem éltem az angol fővárosban, az elmúlt évtizedben nem sűrűn volt olyan év, amikor ne töltöttem volna ott legalább három hetet. A feleségem hülyének néz, hogy tejet teszek a teába, imádom az utcán járva inni a café latte-t, megőrülök egy full english breakfast-ért és nincs nagyobb gyönyör számomra, mint egy jó londoni pubban a számhoz emelni az ugyan méregdrágán mért, de fantasztikusan finom ale sört. Lassan már elvonási tüneteim vannak, hogy a Brexit és a pandémia közös hatásaként kis híján két éve nem voltam már Londonban, a helyzetet pedig még szomorúbbá teszi, hogy Szputnyik V-vel oltottként fogalmam sincs, mikor utazhatok legközelebb. Ha egy filmnek az a címe, hogy Notting Hill-i cukrászda, az automatikus reakcióm az, hogy rögtön felcsillan a szemem, hiszen a London életérzésnél kevés dolog hiányzik most jobban az életemből, különösen, hogy közeledik az ősz, amikor egy normális évben a legtöbb időt töltöttem az angol fővárosban.

Celia Imrie a Notting Hill-i cukrászdában (fotó: Cirko Film)

A Notting Hill-i cukrászda nem turistafilm, nem kívánja bemutatni az angol főváros nevezetességeit, nincsenek benne vágóképek a Buckingham Palace-ról, a London Eyeról és a Piccadilly Circucról. Ehelyett egy közepesen forgalmas és nagyon bájos utcán játszódik Notting Hillben, melynek már a cégéreit és kirakatait látva is elfog a nosztalgia érzése. Viszont ha Eliza Schroeder filmje megállna ennyinél, azért nem merném annyira jó szívvel ajánlani, lévén a nézők többsége valószínűleg nem osztozik a London imádatomban. Azonban egy cuki, ínycsiklandó süteményekkel teli szerelmes filmet bárki szívesen néz így a nyár-ősz fordulópontján, a Notting Hill-i cukrászda pedig ezeket a követelményeket mind teljesíti, sőt túlteljesíti.

A film egy tragédiával indul. A bicikliző Sarah-t elgázolja egy autó. Három nő is gyászolja őt. Egyrészt az édesanyja, Mimi, akit furdal a lelkiismerete, mert nem sokkal a tragédia előtt visszautasította a lányát, amikor pénzt akart tőle kérni az induló cukrászdájához. Másrészt ott van Sarah fiatal felnőtt lánya, Clarissa, aki a gyásza miatt maga mögött hagyja a táncolást, és még a fiúja is dobja őt, mert nehezen viseli, hogy a lány épp mélyponton van. Harmadrészt pedig ott van a legjobb barátnője, Isabelle, akivel a cukrászdát közösen akarták összehozni, de így, hogy egyedül maradt, a bankhitel is problémássá válik, a régóta dédelgetett álom pedig megvalósíthatatlannak tűnik. A három nőt azonban összeköti az elhunyt Sarah, és rájönnek, hogy a saját gyászukat is enyhítheti, ha együttes erővel megpróbálják valóra váltani Sarah álmát, és megnyitják azt a cukrászdát, amire annyira vágyott. Bár a film kiindulópontja a gyász, Eliza Schroeder rendező nem csinál titkot abból, hogy ez egy feelgood film, ami után minden néző nagy mosollyal az arcán és annál is nagyobb életkedvvel távozik a moziból, hogy egyenesen átsétáljon a legközelebbi cukrászdába, ahol egy finom sütemény és egy forró latte társaságában próbálja átélni azt (vagy legalábbis ahhoz hasonló) az ízvilágot, ami a film mázlista szereplőinek megadatott.

Romantikázás a konyhában (fotó: Cirko Film)

Hogy hol van e cukrászdanyitós filmben a romantika? Jogos kérdés. Sarah és Isabelle életéből feltűnik egy fontos férfi, Matthew, aki egy kicsit talán bele van zúgva Isabelle-be, és azt gyanítja, hogy Clarissa az ő lánya még a régi, szép időkből. Mimi életébe pedig egy feltaláló, idős úr hoz némi lángolást, aki először a sütijeibe, aztán pedig magába Mimibe szeret bele. Tény, hogy a Notting Hill-i cukrászda az a fajta film, ahol egy csöppet sem kell izgulnunk a szereplőkért, hiszen mindenki számára garantált a kis, saját bejáratú happy end, azonban nem mindig az izgalmakért járunk moziba. Olykor csak át szeretnénk magunkat adni annak a világnak, ahol a bájos szereplők élnek, szeretnénk egy falatot kapni az életükből, és érezni valamit abból, amit ők éreznek, ez a film pedig erre a célra egyszerűen tökéletes. Ráadásul végig jó kezekben vagyunk, a fiatalabb tehetségek (Shannon Tarbet, Shelley Conn…) mellett a brit karakterszínészek egyik legkiválóbbika, Celia Imrie (Keleti nyugalom – Marigold Hotel) az idegenvezetőink ezen a sütikkel és mély érzésekkel teli kalandos úton London egyik legbájosabb részén. Ha nem kéne karanténba vonulnom érkezés után, már foglalnám is a repülőjegyemet Londonba.

Filmekről az nlc-n:

• A norvégok megcsinálták a 21. század legjobb romantikus vígjátékát
• Egy dokumentumfilm, ami megpróbálta a lehetetlent: megérteni Anthony Bourdaint
• A pornóiparról forgatott filmet a korábban pornóellenes rendezőnő