Amikor megjelent Várkonyi Andrea És ezt lehet? című könyve, rögtön arra gondoltam, megelőlegezhetek a szerzőnek annyit, hogy úgy veszem kézbe a művét, mintha messziről jött idegen, mondjuk egy ufó lennék, és lila gőzöm sem volna a magyar közéletről és celebvilágról. Csupán annyit tudnék, hogy Andrea orvos, pszichológus és televíziós Magyarországon, aki könyvírásra adta a fejét, mint ahogyan azt megannyi közéleti személyiség szokta manapság. Emiatt – határoztam el jó előre – nem is ragadok le olyan részleteknél, mint hogy „felnőttként sem kerültem olyan párkapcsolatba, ahol eltartottak volna”, „egy férfiben nem a forintok számítanak, hanem hogy kezd valamit az életével”; „fontos, hogy egy nőnek néha bepárásodjon a szeme, mert ebből lehet tudni, hogy azért nem csak a pénztárcáért megy a harc”, vagy a már sokat idézett: „amióta megtaláltam a páromat, meglepődve figyeltem fel rá, hogy csak ráhajtom a fejem a mellkasára, és mint a kisbaba, úgy alszom”.
Fotó: Várkonyi Andrea Instagram-oldala
A célzott kontextuskeresés helyett tehát pszichológiai self-help könyvként igyekeztem az És ezt lehet?-re tekinteni, hiszen a fülszövegből ítélve a szerzőnek is ez volt a célja, arról nem is beszélve, hogy a Dr. titulus kihangsúlyozása a borítón is arra engedett következtetni, az olvasottak kapcsán igenis fontos lesz az író szakmaisága (Andrea egyébként orvosdoktor, így mondjuk ez a tézisem megbukott, hiszen egyértelműen nem orvosszakmai könyvről van szó.) Csakhogy aztán elég hamar kiderült, maga az író sem tud (vagy akar) kibújni a Mészáros Lőrinc felesége szerepkörből, hiszen – ugyan végig kerüli, hogy beavasson életének intimebb részleteibe – a könyv első fejezete néhol már-már fájdalmasan kínos önmentegetésbe csap át, ez a bizonyítási kényszer pedig aztán az egész könyvet végigkíséri. Várkonyi Andreának érezhetően végig fontos az olvasó tudtára adnia, hogy amit elért, azt nem a szerencsefaktornak tudja be. „Rengeteg munkát tettem abba, hogy elérjek egy viszonylag magas életszínvonalat, hogy legyen annyi keresetem, amiből a gyerekemet el tudom tartani. Nekem erre kell a pénz, nem a luxusra” – szögezi le.
Ám nemcsak a sorok közül kilógó önigazolás zavaró, hanem az is, hogy a szöveg finoman szólva nem igazán olvasmányos. Érződik rajta, hogy Andrea minden bizonnyal egy diktafonra mondta fel nem ritkán csapongó gondolatait, amivel nem is lenne baj, csakhogy mindezt aztán nem sikerült gördülékeny és fogyasztható szöveggé rendezni. De nemcsak a stilisztikai esetlenségek, a rendkívül sok szóismétlés ad okot arra, hogy elkalandozzon a figyelem, hanem a gondolatok közhelyszerűsége is. Egy volt tanárom mindig azt mondta, a világban már mindenről írtak, nem maradt semmi, ami ne lenne klisé. De hogy valamit közhelynek tartunk-e, az attól függ, miként írják meg, miként interpretálják a témát. Várkonyi Andrea sajnos nyers lózungokat, banalitásokat ír, és ezt – bár vannak próbálkozások rá – még személyes sztorik sem színezik ki. A tanulság mindig nagyon tanulságszagú, a vélemény nagyon véleményízű, semmi finom irónia, humor vagy átvitt értelem sem csillan meg a lapokon, amitől emészthetőbb és kevésbé unalmasabb lenne az egész. Az És ezt lehet? alcíme akár lehetne „közhelyek az életről” is, hiszen mintha egy frázisgenerátor nyomná ki magából a mondatokat, amelyeket aztán a szerkesztő egy svunggal különféle fejezetekre oszt. Az a tipikus „egy éjszaka alatt csapták össze” szöveg, amit minden jóérzésű tanár visszadobna „ülj le, egyes!” felkiáltással. Én azonban ezt most nem tehetem, még hátravan több mint 200 oldal (te jó ég!), és írnom kell egy kritikát.
Aki kevésbé szerencsétlen, mint én, és nem munkából, hanem szórakozásból vette kezébe a könyvet, esetleg olthatatlan vágyat érez a szerző magánéletének megismerésére, az most nyugodtan tegye félre (örökre), mert értékes időt spórol meg magának az életéből. Világmegváltó, sorsformáló gondolatokat úgysem kap, de még csámcsogni valót sem, mert Andrea túl sokat beszél, de valójában semmit sem mond. A közhelyekben persze az a jó, hogy általában igazak, így remek védekező stratégiának számítanak. Hiába is akarnék, nem tudnék belekötni abba például, hogy „igenis fontos, hogy maradjon magánszféránk”, „a szeretői viszonyban mindenki a legszebb arcát mutatja”, ahogy azzal sem tudok vitatkozni, hogy „társas lények vagyunk”, vagy „amíg egy kapcsolat jó, addig felőlem Brad Pitt is cigánykerekezhet előttem meztelenül” (na jó, ezzel talán mégis). Csakhogy a könyvben elhangzanak olyan könnyen megcáfolható, akár ártó vélemények is, amelyeket nem igazán célszerű komolyan venni egy önmagában még bizonytalan, az önismereti úton csak most induló olvasónak, még akkor sem, ha az író önmagát szakemberként aposztrofálja. Íme csak egy példa, a „fejemet fogom és üvöltök” kategóriából:
Ma már pszichológusként nyíltan kimondhatom, hogy ha az egyik fél a kapcsolatban nincs jól, akkor egyszerűen pszichésen az a gyerek nem fog összejönni.
Nem tudom, Andrea milyen kutatásokra alapozza állítását, de nem kell pszichológusnak lenni ahhoz, hogy megállapítsuk, a kijelentés nemcsak nettó baromság, hiszen hány bántalmazó családban jön össze azonnal a gyerek, hanem rettenetesen mérgező is, ami csak még tovább mélyíti egy nő kétségeit ebben a nehéz helyzetben. Ráadásul bár funkcionális meddőség létezik, amikor nincs orvosi magyarázat a problémára, annak hátterében annyi minden állhat a nehéz gyerekkoron át a csillagok állásáig, hogy kiragadni és az olvasókba sulykolni egy példát, mint egyetlen érvényes igazságot (csak mert vele így történt), meggondolatlan, szakmaiatlan és rosszindulatú dolog. De nemcsak ezért nem ülnék Várkonyi Andrea rendelőjének kanapéján, hanem azért sem, mert engem egyáltalán nem győzött meg a szakmai kompetenciáiról, még akkor sem, ha elolvasta Dr. Bánki György nárcizmusról szóló könyvét, és leírja párszor, hogy „erőszakmentes kommunikáció” és „evolúciós pszichológia”. Végig az az érzésem, hogy ő maga sem tudja eldönteni, milyen posztról szól az olvasóhoz (hatalmas élettapasztalattal rendelkező nőként-e vagy szakemberként?), ami végképp meggyőz arról, hogy erre a könyvre bizony még aludni kellett volna párat. Nem beszélve arról, hogy sok esetben önmagával is ellenmondásba kerül (fontos a szimbiotikus kapcsolat – nem szabad feloldódni a kapcsolatban túlzottan).
A 100. oldal felé járva azon kezdek tűnődni, vajon mire fut ki ez az egész. Igazából könnyen kideríthetném, mert a könyv olyan, mint egy végtelenített szappanopera, bárhol beszállhatsz, semmiről sem maradsz le. Aztán egyszer csak leesik a lényeg, a mondanivaló nem más, mint hogy: Várkonyi Andrea tökéletes. Légy olyan, mint ő, bár úgyse fog sikerülni.
Várkonyi Andrea: „Csaltam már meg a másikat” (Fotó: TV2)
A Várkonyi-univerzumban ugyanis mindenki, aki nem úgy éli az életét, ahogy ő, az valamiképp hibás. Nemcsak a Schilling Árpád által is kiragadott „fásult hivatalnokok” vannak savazva, amikor azt állítja róluk, hogy nem tanultak eleget egy jobb életért, de alig akad olyan ember, aki ne kapná meg a magáét, vagy ne lenne ráhúzva valamilyen bántó általánosítás. Várkonyi női Schobert Norbiként minden nőbe beleszáll. Azok a nők, akik női körökbe járnak, „megünneplik a menstruációjukat” vagy érdeklődnek a spiritualitás iránt, bizonyára magányosak. Ha egy nő slampos és elhízott, ne csodálkozzon, ha megcsalják. A nők, akik nem hagyják, hogy a férfi fizessen, kasztrálnak. A nők, akik sok gyereket szülnek, de nincs munkájuk, kiszolgáltatottak a férfinak. A hüvelyi úton szülő nőknek kitágul a hüvelyük a szexuális életük rovására. Az pedig totál érthetetlen Andrea számára, hogy valaki a hó végére lenullázza a bankszámláját, ahelyett, hogy félretenne. A folyamatos általánosítást és ítélkezést az sem tompítja, amikor látszólag együttérzőnek mutatkozik a különféle női sorsok és élethelyzetek felé, hiszen a következő mondatban azonnal föléjük helyezi magát azzal, hogy ő bezzeg sokkal jobban csinálja.
Mert ő bizony rengeteget tanult, mindent magának köszönhet. Úgy nevelték a szülei, hogy ne legyen pénzügyileg kiszolgáltatott, sosem meríti le a bankszámláját, mindig félretesz. Annyit ehet, amennyit csak akar, mert jó a genetikája, életében kétszer volt kozmetikusnál, egyszerűen szerencsés, ez van. A terhesség alatt is alig hízott, és persze rögtön le is adta szoptatáskor a felesleget, friss anyaként brutálisan, erőn felül hozott áldozatokat, mert ilyen típus, bivalyerős, hiszen képes otthon lenni egy gyerekkel és háromóránként szoptatni. Bejárónő nem azért látogatja, mert ne lenne rendes, és bébiszitter segítségére sem volt szüksége, csak ha elment otthonról, mert két helyen egyszerre azért mégsem tud lenni (még). A megcsalás témájával kapcsolatban viszont kivételesen elnéző, hát persze, hiszen ő is csalta már meg a másikat. „Őszintén megmondom, én is csaltam már meg a másikat, és engem is csaltak már meg” – vallja be, hozzátéve, hogy bár ettől nem volt boldog, oka volt a félrelépésnek. A válást tökéletesen levezényelte, afféle „válási mozgalmat” indított el, mert erőt adott a nőknek, amikor pedig egyedül volt egy ideig, nem félt a magánytól sem. Nem sok téma akad a földön, amiben ne lett volna tapasztalata és aminek ne lenne a szakértője.
A 302. oldal végére érve, fáradtan és kifacsartan kénytelen voltam belátni két dolgot: egyrészt én a Várkonyi-univerzumban egy ócska nő vagyok, másrészt a könyvet mégsem lehet közéleti kontextus és Várkonyi Andrea magánéletétől függetlenül vizsgálni. Ha ugyanis a szerző nem Mészáros Lőrinc felesége lenne, az És ezt lehet? feltehetően sosem jelent volna meg. Egy normálisabb világban ugyanis mindent azért nem lehet.
