Lélek

Vajon mit gondol rólam a pszichológusom? – 4 ok, amiért félsz elmenni terápiára, pedig nem kellene

Noha az instant megoldások ígéretének hiánya sokakat visszatarthat a terápiától, az önismereti úttól, azt is látni lehet, hogy az utóbbi években szerencsére egyre jobb a pszichológia PR-ja. Elolvastuk a bestseller író és pszichológus, Lori Gottlieb könyvét, amely rengeteg előítélettel számol le a pszichoterápiát illetően.

Unalomig ismételt frázisnak tűnik, mégsem lehet elégszer leírni: a magyarok lelki-mentális állapota nemzetközi összehasonlításban igencsak kedvezőtlen; kutatások szerint a népesség jelentős részénél hiányzik a mindennapi élet kihívásaival, problémáival való lelki-szellemi megbirkózás, illetve a lelki ellenállás, reziliencia képessége. Mégis sokan tartják fontosnak a test és a lélek egyensúlyát: a Závecz Research országos, reprezentatív közvélemény-kutatása szerint a magyarok 80 százaléka gondolja úgy, hogy a betegségek nagy része lelki eredetű. Mindebből mégsem következik az, hogy sokan járnának pszichológushoz: a terápiás foglalkozások ára, az információhiány vagy a különféle előítéletek és babonák ugyanis visszatartó erővel bírnak.

Gyakori hiedelem például az, hogy csak a diliseknek, hülyéknek, mentálisan súlyosan sérült embereknek van szüksége pszichológusra (vagy pszichiáterre? – a kettőt sem mindig megy megkülönböztetni), aki egyébként maga is csak sérült ember lehet, és azért választotta ezt a szakmát, hogy önmagát meggyógyítsa. Mindez azért is buta és káros társadalmi előítélet, mert így az emberek szégyellni fogják felvállalni a problémáikat, és már csak súlyos állapotban kerülnek szakemberhez, ha egyáltalán kerülnek. Tévhit az is, hogy ha mesélünk a traumáinkról, azzal csak újratraumatizáljuk magunkat, így jobb, ha inkább nem foglalkozunk velük (tulajdonképpen ennek a hiedelemnek a lebontásáról is szól a holokauszt-túlélő Edith Eva Eger A döntés című könyve, amelyben leírja, mit tesz a szőnyeg alá söprés a lélekkel, hogyan keringenek láthatatlan idegenként és lopnak el mindent tőlünk megtagadott érzéseink.). Sokak úgy gondolják, mire valók a barátok, ha nem arra, hogy kiöntsük nekik a lelkünket. „Minek nekem pszichológus, ha itt vannak a barátaim” – vallja a Szex és New York Carrie Bradshaw-ja is, akinek történetéből tudjuk, talán mégis jobban tette volna, ha eljár egy szakemberhez, és nem a barátnőit terheli a problémáival. És persze sokakat visszatartanak a terápiás szobában történtekről szóló feltételezések, például az a rémkép, hogy a pszichológus a vesédbe látva majd jól kianalizálja és kritikával illeti az életedet. És egyébként is: kinek van ideje és pénze egy akár több évig tartó folyamatra, mert hát ugye:

„az idő majd úgyis begyógyítja a sebeket.”

Csakhogy nem fogja. Kutatások azt mutatják, hogy a különösen fájdalmas életeseményeink, mindennemű érzelmi intelligencia és lelki rugalmasság birtokában is, hosszabb időre kihúzhatják lábaink alól a talajt. Bár időre is szükségünk van, 

a gyógyulási folyamat csak akkor megy végbe, ha nem passzívan elszenvedjük ezt az időszakot, hanem beletesszük önmagunkat, dolgozunk a problémán.

Noha az instant megoldások ígéretének hiánya sokakat visszatarthat a terápiától, az önismereti úttól, azt is látni lehet, hogy az utóbbi években egyre jobb a pszichológia PR-ja. Könyvek, pszichológiai magazinok garmadája jelenik meg a piacon, egyre több filmben, sorozatban kap főszerepet a téma. A nagysikerű Terápia például nemcsak a fokozatosan felgöngyölített titkok izgalma miatt robbant akkorát, vagy mert nézőként olyan helyzetekbe láttunk bele, amelyekben valójában semmi keresnivalónk sem lehetne a valóságban, hanem azért is, mert megmutatta: a pszichológus is ember. A sorozat megálmodója, Hagai Levi a sikerekről szólva elmondta, „meg akartam mutatni, hogy a terapeuta is egy ember: vágyakkal, félelmekkel, haraggal és saját családi élettel. Amikor a páciensekkel szemben ül, nem egy fehér lap, amely bármit befogad, hanem visszacsatolásokkal teli, élő kapcsolat van a pszichológus és a terápiára érkezők között. Fontos volt számomra, hogy rávilágítsak: a páciensek nem őrültek, hanem normális, hétköznapi emberek, olyan problémákkal, amiket csak terapeuta segítségével tudnak feldolgozni.”

Miért félünk pszichológustól?

A Terápia című sorozat (Fotó: HBO)

Pont ettől népszerű Lori Gottlieb pszichológus Akarsz beszélni róla? című önéletrajzi ihletésű könyve, amely saját és kliensei sorstörténetein keresztül mutatja meg, hogyan gyógyulunk, és hova vezet el bennünket a gyógyulás. Könyvéből kiderül, a terápia nem egyszerű heti lelkifröccs, amit akár egy baráttól is megkaphatunk, hanem kicsit olyan, mint a hajvágás: könnyűnek tűnik, amíg az ember maga ollót nem ragad. És bár nem mindig működik a kémia kliens és terapeuta között, sőt maga a terápia sem mindenkinek való, mégsem érdemes vélt félelmeink miatt előre lemondanunk róla. A könyv és saját tapasztalatom alapján összeszedtem, milyen félelmek tarthatnak vissza minket attól, hogy a gyógyulásunkhoz egy pszichológus segítségét kérjük.

Félünk embernek lenni

„Ó, pszichológus! Meséljek a gyerekkoromról?” Vagy: „Tudna nekem tanácsot adni, hogy mit tegyek az anyósommal?” Vagy: „Analizálni fog engem?. A reakciók félelemből táplálkoznak – félünk, hogy lelepleződünk, vagy hogy kiderül rólunk valami. „Meglátja vajon a gyengéimet, amelyeket egyébként olyan ügyesen leplezek? Meglátja a sebezhető területeket, a hazugságot, a szégyent? Meglátja bennem az embert?” – sorolja az írónő azokat a kétségeket, amelyek a legtöbbünket visszatartanak a segítségkéréstől. Miközben félünk attól, mit gondolnak majd rólunk, mi magunk is csupa elvárást fogalmazunk meg a lélekbulvároknak vagy agyturkászoknak csúfolt segítők felé. Egy pszichológus például nem sírhat egy étteremben a barátnőjével beszélgetve; nem vitatkozhat a párjával nyilvános helyen; nem ütögetheti a lifthívó gombot, mintha morfiumpumpa lenne. Köztiszteletben álló gyermekpszichológus nem szívesen kerül olyan helyzetbe, amikor négyéves gyereke a földhöz vágja magát egy cukrászdában, és azt üvölti: „Te vagy a legrosszabb anyuka a világon!” Sok kliens otthagyja a pszichológusát, amikor meglátja az emberi oldalát. Pedig miért is ne lehetne neki? Bár folyamatos önkontrollt igényel a szakmaiság határainak betartása, vannak olyan élethelyzetek, amikor igenis helyénvaló a terápiás ülésen a pszichológusnak is torkaszakadtából azt üvölteni, hogy „a KURVA ÉLETBE”, amikor rákbeteg kliense éppen ezt igényli tőle, vagy épp elérzékenyülni a narcisztikus páciense első emberi megnyilvánulásain. Sőt a pszichológus olyannyira ember, hogy neki is vannak elakadásai az életben, amelyek feloldásához terápiára van szüksége, és akárcsak mi, maga is szégyellheti ezt.

Ezek a félelmek tarthatnak vissza minket attól, hogy a gyógyulásunkhoz egy pszichológus segítségét kérjük

Lori Gottlieb: Akarsz beszélni róla? (Forrás: 21. Század Kiadó)

„Sokan azt hiszik, a pszichológusokat arra tanítják, hogy semlegesek legyenek, de hogyan tudnának azok maradni? Emberek vagyunk, nem robotok. Ami azt illeti, a semlegesség helyett, mi pszichológusok nagyon is igyekszünk tudatosítani magunkban az érzéseinket, amelyek általában egyáltalán nem semlegesek, emellett tudatosítjuk a részlehajlásainkat és a véleményünket (ezeket nevezzük ellenindulat-átvitelnek), hogy képesek legyünk kicsit eltávolodni tőlük, és kitalálni, mihez kezdjünk velük. A terápia során nem elfojtjuk, hanem felhasználjuk az érzéseinket” – írja Gottlieb, később megjegyezve, hogy „furcsa, hogy abban a szakmában, amely az emberi lélek megértését tűzte ki célul, a pszichológusoktól elvárják, hogy a kliens halálakor se mutassák ki emberi mivoltukat.  A pszichológusoknak tényleg tökéletesnek kell lenniük, és mindig tartaniuk a három lépés távolságot?”

Félünk a felelősségtől

Olyasvalakivel, aki vállalja a felnőtt élettel járó felelősséget, képes az önreflexióra, jó terápiás kapcsolatot lehet kialakítani. Kutatások is mutatják, hogy a legtöbb pszichológus olyan klienssel képes együtt dolgozni, aki megfogalmazza a problémáit, motivált, nyitott, és vállalja a felelősséget – az ilyen kliens állapota javul a leggyorsabban. Ennek ellenére meglepően gyakori, hogy a kliensek gyakran várnak konkrét tanácsot, mintha a pszichológus tudná, mikor mit kell tenni, mintha egyáltalán létezne helyes és helytelen válasz egy csomó kérdésben, amellyel az emberek nap mint nap szembesülnek.

„Az aktáim közé felragasztottam egy latin közmondást: sutor, ne ultra crepidam, azaz a suszter maradjon a kaptafánál. Ezzel emlékeztetem magam arra, hogy pszichológusként képes vagyok megérteni az embereket, segíteni nekik kitalálni, mit akarnak csinálni, de nem dönthetek helyettük. Vagyis a pszichológus nem kompetensebb nálunk életünk kérdéseiben” – írja Gottlieb.

Ezek a félelmek tarthatnak vissza minket attól, hogy a gyógyulásunkhoz egy pszichológus segítségét kérjük

Lori Gottlieb (Forrás: 21. Század Kiadó)

Félünk a fájdalomtól

Gottlieb szerint a nyilvánvaló probléma, amivel a kliens felkeresi a pszichológust, gyakran valamilyen nagyobb probléma vetülete. A legtöbb ember ugyanis zseniálisan képes az életéből kiszűrni mindazt, amit nem akar látni, figyelemeltereléssel, elhárító mechanizmusokkal fojtja el a veszélyes érzéseket. Ezek a hárító mechanizmusok fontos szerepet játszanak, hiszen védik az embert a sérülésektől, amíg szükség van rájuk, ezért a szakembernek segítenie kell lecserélnie valamire ezt a védekezést.

„Úgy tudunk eljutni az alagút másik végére, ha nem megkerüljük az alagutat, hanem végigmegyünk rajta.”

Fájdalom nélkül tehát nincs siker: a változás és a veszteség kéz a kézben jár. Talán ezért is fordul elő olyan gyakran, hogy az emberek hiába hangoztatják, változást szeretnének, végül minden marad a régiben.

A fájdalomtól való félelem az oka annak az egyre gyakoribb jelenségnek is, amelyet spirituális elkerülésnek hívnak. Ilyenkor a spirituális utat fájdalmas érzéseink, megoldatlan problémáink, feldolgozatlan sérüléseink vagy kihagyott fejlődési lépéseink elkerülésére használjuk John Welwood klinikai szakpszichológus szerint. Ezért gyorstalpaló gyógyítások, karma-oldások, spirituális elhárítások (például túlzott pozitivizmus, vak elfogadás, fájdalmas érzések elfojtása) mögé bújunk, hogy megvédjük magunkat attól a sebezhetőségtől, hogy hiteles emberi életet éljünk annak minden fájdalmával és szépségével együtt. Pedig a sebezhetőség minden gyógyulási folyamat kulcsa: ha elkezdjük megmutatni magunkat úgy, ahogy vagyunk, akkor idővel magunkkal és másokkal kapcsolatban is tudunk együttérzőek lenni. Egy jó kliens-terapeuta (és egyébként más intim) kapcsolat alapja pont ez: 

én megmutatom magam, mert biztos vagyok benne, hogy te megértesz, és nem hagysz el azért, mert megengedtem, hogy lássál engem.
 

Félünk az időtől

Modern világunkban, ahol a gyrost is általában gyorsnak olvassuk, a mélyebb, hosszú távú elköteleződést kívánó terápiás munka nem menő. Korunk sebességimádata pszichés dolgaink terén is megmutatkozik. Kíváncsiságból beütöttem a Google-ba a gyors gyógyulás szót, és a „gyors gyógyulás a megfázásból” után a legtöbb keresés a „gyors gyógyulás a depresszióból” kulcsszavakra történt.

Senki sem akar terápiáért fizetni, mindenki megoldást akar vásárolni a problémájára

– írja a pszichológus. Nem véletlen, hogy sokkal jobb befektetésnek tűnnek az olyan „lelki elsősegély” módszerek, amelyek gyors, gyengéd és fájdalommentes változásokat ígérnek, és „kiemelkedő hatékonysággal” bírnak. Ezekből azonban pont az a lényegi elem hiányzik, amely minden valódi gyógyulás alapja: a kapcsolat.

„Hihetetlen sebességgel éljük az életünket, pedig a sebesség hiányt és deficitet feltételez: a magányt, a mélyebb kapcsolatok iránti igény be nem teljesülését. A kliensek fizetnek a terápiáért, hogy ott legyenek, de közben is a telefonjukra pillantanak, amikor az rezeg, hogy lássák, ki kereste őket, vagy terápia után azonnal fogják a telefont, és megpróbálnak elmenekülni érzéseik elől. A terápiás ülés rendkívül ritkaságnak számít, kevés olyan hely marad ezenkívül, ahol két ember zavartalanul beszélgethet. (…) Az emberek gyakran azt gondolják, hogy magyarázatért mennek terápiára – szeretnék tudni például, hogy miért lépett le a Pasi, vagy miért lettek depressziósak –, pedig valójában az élményért jönnek, valami egyedire vágynak, amely heti egy órában létrejön két ember között.”

Lori Gottlieb terapeuta, író, több New York Times-bestseller szerzője, Los Angelesben él, ott működteti a magánrendelését. A pszichológus válaszol rovat állandó szerzője az Atlanticben. TED-beszédét több mint hárommillióan nézték meg. Korábban magyarul megjelent könyve: Légy a felesége (2011). Az Akarsz beszélni róla? – melyből tévésorozat készül, a főszerepben Eva Longoriával – júniusban jelenik meg magyarul a 21. Század Kiadó gondozásában.

Kapcsolódó írásaink

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top

Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

A hét legizgalmasabb cikkei!
Friss sztárhírek itthonról és külföldről
Tudd meg, mit mond a horoszkópod!
Regisztráció

Elfelejtett jelszavad helyett könnyen tudsz új jelszót megadni, ehhez az alábbi lépéseket kell csak követned:

  1. Add meg az alábbi beviteli mezőben az e-mail címed vagy felhasználóneved
  2. A hozzád tartozó címre kiküldünk egy levelet a jelszócseréhez. Ellenőrizd a SPAM mappádat is, ha nem látod pár percen belül a levelet a beérkezettek között.
  3. A levélben kapott linket 24 órán belül lekattintva eljutsz egy felületre, ahol megadhatod az új jelszavad
  4. Jelentkezz be a friss jelszóval

Fiókod törléséhez add meg a jelszavadat:

Itt tudod a jelszavadat megváltoztatni:

Új jelszó mentése