Vajon mennyi idő szükséges, a XXI. század egyik legtragikusabb terrortámadása okozta trauma feldolgozásához? A széles társadalmat érintő megrázkódtatás enyhítése, az áldozatok emlékezete, vagy a tragédia helyszínén élők nyugalma előbbre való?
Ezekre a kérdésekre csaknem 10 éve nem talál megnyugtató választ a norvég társadalom. Anders Behring Breivik 2011. Július 22-én 69 táborozó fiatallal végzett Utoya szigetén, pár órával korábban pedig nyolc ember életét oltotta ki Osló belvárosában egy autóba rejtett pokolgép felrobbantásával. Habár a terroristát a legsúlyosabb kiszabható büntetéssel sújtották , a tragédia emlékezete azóta is nagy hullámokat vet az országban.
A tervek szerint a terrortámadás tizedik évfordulójára, azaz idén nyárra kellett volna elkészülnie a 77 áldozatnak emléket állító alkotásnak. Az emlékmű összesen hetvenhét – egyenként három méter magas – bronzoszlopból áll majd a Utoya szigetével szemben található Utoyakaia nevű kikötőben. Ott, ahonnan Breivik átkelt a szigetre, ahol a Norvég Munkáspárt ifjúsági tagozata (AUF) táborozott. Minden bronzoszlopon egy-egy áldozatot neve olvasható majd.
Utoya hajnalban, tíz évvel a tragédia után (fotó: Britta Pedersen/dpa-Zentralbild/dpa)
Azonban a Statsbygg (Norvég Középítmény és Ingatlan Igazgatóság) beruházásának lebonyolítása csúszik. Ennek egyik oka a koronavírus világjárvány, továbbá a megfelelő úthálózat kialakítása is hátráltató tényező. De azért is késedelmet szenved a műalkotás elkészítése, mert a helyi lakosok bírósági úton próbálták megakadályozni az emlékmű megépítését a kikötőben.
Összesen 16 helyi lakos azért indított pert, mert az otthonuk közvetlen közelébe felépülő emlékhely folyamatos látványa és annak turisztikai vonzereje örökre bezárná őket a július 22-én átélt pokolba.
Becslések szerint ugyanis, ha egyszer elkészül, az emlékmű évente hozzávetőlegesen húszezer érdeklődött vonz majd a környékre. Ugyan az építkezést az eljárás alatt egy időre felfüggesztették, rövid időn belül újra folytatódhatott. Idén év elején pedig a bíróság végleg zöld utat adott a beruházásnak. Az indoklás szerint azért, mert bár a helyiek aggályai megalapozottak, az emlékmű megépítése mellett szóló társadalmi érdekek erősebbek.
Nem az első emlékmű, nem az első vita
Figyelemre méltó, hogy nem ez az első alkalom, hogy nincs széles egyetértés Norvégiában a 2011-es terrortámadás méltó nemzeti emlékhelyének kialakításáról. 2017-ben a kormány már lefújt egy beruházást, amit a most épülő emlékhelyhez viszonylag közelre álmodtak meg. Az „Emlékezet sebe” elnevezésű koncepció Jonas Dahlberg svéd művész nevéhez fűződött. Utoya szigetével szemben egy félsziget végét „hasították” volna le. A levágott csücsök és a földnyúlvány megmaradt része közt rést hagytak volna, és a lehasított felületére kerültek volna az áldozatok nevei.
A terv helyi és nemzetközi szinten is jelentős szakmai elismerést kapott. A kezdeti lelkesedés után azonban egyre több kritika érte. Többek közt azzal érveltek ellene, hogy az emlékmű „megerőszakolná” a természetet, túl művészi, a későbbi koncepcióhoz hasonlóan, zavarná a helyiek nyugalmát. De az is az aggályok közt szerepelt, hogy az alkotás alkalmatlan lenne arra, hogy betöltse szerepét, mivel fizikailag nincsen köze a tragédia helyszínéhez. A vita odáig vezetett, hogy 2017-ben a norvég kormány végül úgy döntött, törli a koncepciót.
A vérengzés helyszíne jelenleg emléképületként funkcionál (fotó: Britta Pedersen/picture alliance via Getty Images)
Az új – tehát jelenleg is megvalósítás alatt álló – terv alapját az adta, hogy az „Emlékezet sebét” övező botrány nyomán az AUF felajánlotta a kikötő területét az emlékmű létrehozására. A kikötőtől hatszáz méterre fekszik a sziget és a gyilkos is itt szállt hajóra a táborozó fiatalok számára végzetes napon.
A kikötőben 2020. augusztusában kezdődött el az építkezés, a helyi lakosok ezután kezdtek tiltakozni, bízva abban, hogy le tudják állíttatni a beruházást. 2020-ban beperelték az államot és a Norvég Munkáspárt ifjúsági tagozatát. A norvég kormány türelme azonban addigra elfogyott és a tárgyalás kezdete előtt többen – köztük a munkáspárt vezetője, az azóta már miniszterelnöknek megválasztott Jonas Gahr Støre – is azt üzente a szomszédoknak nyilvánosan, hogy elég volt.
A pokol emlékei reggeli közben
A tiltakozó helyiek esete megosztotta a trauma feldolgozásával küzdő norvég társadalmat. Noha akadt a 16 fő között olyan is, aki állami kitüntetésben is részesült a Breivik által célba vett fiatalok mentésében közrejátszott szerepéért, jelentős kritikák célpontjává váltak. A norvég médiában többek közt különc, gáncsoskodó és lehetetlen alakokként írták le őket. De olyan újságcikk is megjelent, ami egyenesen azzal vádolta meg a helyieket, hogy ellenállásuk hátterében ideológiai elfogultság áll.
Ugyanakkor ez nem fedi a valóságot, legalábbis ez derül ki Anne-Britt Harsem norvég írónő könyvéből, ami nagyrészt az érintett lakosokkal készült interjúkra épül. A néhány hete, november elsején megjelent könyv címe: A szomszédok. Július 22. és azután (Naboene. 22. juli og tiden etter).
Amikor elkezdtem kutatni ezt a témát arra döbbentem rá, hogy Norvégiában a legtöbben nem tudják, hogy mi is folyik itt valójában. Én sem tudtam. Az újságok egyszerűen nem számolnak be a teljes képről
– írta lapunk megkeresésére az írónő.
A másnapi újságok címlapja (fotó: Francis Dean/Corbis via Getty Images)
Szerinte az Utoya szigete környékén élőket rettenetesen magukra hagyták a terrortámadás után. Arról mesélt, hogy a helyiek közül sokan maguk is traumatizálódtak. Nem csak 2011. július 22. viselte meg őket, hanem az azóta eltelt időben a folyamatos kívülről érkező érdeklődés a tragédia részletei iránt és az emlékmű ellen vívott folyamatos harcok.
Anne-Britt Harsem szerint nem állja meg a helyét, hogy a konfliktus a túlélők és az áldozatok családjai, valamint a szomszédok közt van. Szerinte interjúalanyai egyáltalán nem ellenzik, hogy épüljön emlékmű, csak azt szeretnék, hogy pár száz méterrel odébb, egy Utsikten nevű helyen jöjjön létre. Továbbá akadnak olyan szülők is, akik elvesztették gyermeküket a támadásban, de mégsem szeretnék, hogy neve szerepeljen az egyik bronz oszlopon.
Az egyik legnagyobb ellenzője a mostani beruházásnak a Lien család, akiknek házától mindössze öt méterre folynak jelenleg a munkálatok. A most 76 éves Terje Lien az első volt, aki csónakba pattant, hogy mentse a túlélőket július 22-én. Egyik unokájával összesen 28 embert emeltek ki a vízből miközben Breivik még lövöldözött a fiatalokra. Közben a parton felesége Karin, lánya Nita és a legkisebb, akkor mindössze 12 éves unokája a sérülteket látta el és felkísérte a túlélőket a mentősökhöz, akiknek még nem kaptak engedélyt arra, hogy megközelítsék a helyszínt.
A most ötvenes éveiben járó Nitánál olyan súlyos szorongást váltottak ki az átélt borzadalmak, hogy éveken keresztül szinte egyáltalán nem tudta elhagyni a lakásukat. A Lien házaspár – akik manapság akkor is rálátnak az épülő oszlopokra, ha a konyhaasztaluknál reggeliznek – úgy vélik, mindaz, ami történt, tönkretette az életüket.
Egy kisebb, Megtisztulás nevű emlékmű Utoyán az elhunytak nevével (fotó: Britta Pedersen/picture alliance via Getty Images)
Egy másik helyi házaspár, akinek a női tagjai 2011-ben kezdő rendőrként vett részt a mentésben, annyira rosszul élte meg az emlékmű közelségét, hogy eladta a házát, amikor az építkezés elkezdődött.
Elszabadult költségek
Anne-Britt Harsem szerint ráadásul van még egy aspektusa az emlékműnek, amelyről alig esik szó, ez pedig, a beruházás borsos költségvetése. Állítása szerint a birtokában van egy olyan dokumentum, amely szerint a norvég kormány eddig mintegy 708 millió norvég koronát (körülbelül 25 milliárd forintot) különített el az adófizetők pénzéből az objektum létrehozására, Miközben Utoya szigetén már létezik egy kisebb kaliberű, de konszenzuson alapuló emlékmű Breivik áldozatainak, melyet az ifjúsági szervezet készíttetett el.
A Norvég Munkáspárt ifjúsági tagozata egyébként az elmúlt években azon dolgozott, hogy megújítsák a szigetet és az elhunytak emlékének a megőrzése mellett visszaadják Utoyát az élőknek. Ennek a folyamatnak a részeként például a régi kávézó épületét nem bontották le a hozzátartozók kérésére, itt egy tucat táborozót lőtt agyon Breivik. A régi szerkezet köré egy modern fa és üveg vázat húztak fel. Az épület egyik része (ott, ahol az áldozatok feküdtek) emlékhely.
Kívülről az épületet 495 fa oszlop veszi körül, melyek a túlélőket jelképezik, akik védelmezik bent nyugvó társaikat, akiket 69 oszlop jelképez.
Utoyán egyébként 2015 óta ismét tart táborokat az ifjúsági szervezet. A 26 hektáros, nagyrészt erdővel borított sziget azonban az AUF magánterülete, nem szabadon látogatható és nem is köti össze rendszeres kompjárata a szárazfölddel.
A kikötőben épülő nemzeti emlékmű azonban, mindenki számára látogatható lesz. Ugyanakkor kérdéses – ahogyan Anne-Britt Harsem fogalmazott –, hogy hányan tartanánk rá valóban igényt, ha tudnánk, mások élete tönkremegy az árnyékában.
Virrasztás a mészárlás éjszakáján (fotó: Paula Bronstein/Getty Images)
Megkerestük az ügyben az AUF-et is. A szervezet nyomatékosította, hogy bár ők bocsátották a kormány rendelkezésére a kikötőt, az emlékművet a kormány építteti, így kizárólag ők tudnak választ adni arra, hogy miért csúszik a beruházás. Sindre Lyso, a szervezet főtitkára szerint a készülő emlékmű nagyon sokat jelent majd a túlélőknek és az áldozatok hozzátartozóinak. Szerinte egy nemzeti űrt tölt majd be és része lesz annak az Utoya élménynek, mely miatt a jövő generációk a helyszínre utaznak, hogy demokráciáról, a társadalomról és politikáról tanuljanak. Lapunknak küldött levelében hozzátette: Utoya ma is a norvég munkásmozgalom lüktető szíve. „Tíz évvel azután, hogy megtámadták az AUF-et, újjáépítettük és visszafoglaltuk a szigetünket.”
A közösségek ereje
A Norvég Erőszak és Traumatikus Stresszel Kapcsolatos Tanulmányok Központ (NKVTS) legutóbb 2015-ben, az akkor tervezett emlékművel kapcsolatban végezett rövid határidővel megrendelt kis mintán alapuló felmérést a Hole községben élők körében (ennek része Utoya szigete is). Az összegyűjtött beszámolók alapján arra jutotta, hogy a helyiek közül sokaknak, főleg azoknak, akik maguk is részt vettek a mentésben traumatikus élményekben volt részük. A lapunknak továbbított tanulmány szerint az emlékmű kiválasztásának folyamata társadalom szerte, Hole közösségében pedig különösen nagy feszültséget keltett a különböző egyének és érdekcsoportok között. Ez pedig, mint írták, azért is sajnálatos, mert a közösségek támogató ereje roppant fontos a traumákból való felépüléshez.
