Elkerülhetetlen, hogy a gyerekek halljanak az ukrán-orosz háborúról, egymás között, az iskolában, a tévéből érkeznek hozzájuk információk, ezért lenne fontos, hogy mi szülők beszéljünk velük erről a helyzetről. Szerencsére a Facebookon gyorsan reagált több pszichológus és gyerekekkel foglalkozó szakember is, köztük például Fehér Tibor pszichológus írt egy hosszú posztot arról, milyen módon érdemes megközelíteni a gyerekekkel a háború kérdését:
„Jó légkörben a gyermek akkor és annyit kérdez, amennyit az ő saját érzelmi teherbírása enged. Hasonlóan a szexualitással kapcsolatos beszélgetésekhez: olyan részletekbe menni, mely az ő életkorát meghaladja, és bőven a kérdésein túl megy, nem segíti a feldolgozást. Sőt, épp ellenkezőleg: elárasztja a gyermeket. Amennyiben viszont a szülő fokozott nyíltsággal olyan légkört teremt, ahol bátran kérdezhet a gyerek azzal kapcsolatban, amit a telefonon, tableten stb. látott, azzal segítséget nyújthat a hírek feldolgozásban.
Fontos: minél kisebb a gyermek, a »valóságot« annál inkább átszínezik az érzései, fantáziái.
Például attól tarthat, hogy a háborúban meghalt katonák zombiként feltámadnak és megtámadják a családot. A szülő, a fentiek tudatában, akár információadással is képviselheti a valóságkontrollt, amivel még a kisgyerek csak hiányosan rendelkezik” – írja a szakember.
A Gyermekpszichológus blog írója, Bojti Andrea klinikai gyermek- és ifjúságpszichológus tegnap este készített egy nagyon hasznos videót arról, hogy korosztályonként hogyan kommunikáljunk a gyerekekkel a jelenlegi helyzetről. Első és legfontosabb pontként azt említette, hogy a gyereket ne terheljük túl a háborúról szóló információkkal, például ne nézzen velünk híradót, legyünk a szűrők számára. Természetesen nem lehet általánosságban mindenkire igaz tanácsokat adni, hiszen minden gyerek másképp reagál, de érdemes a szakember tanácsait megfontolni, mielőtt leülnénk beszélgetni a gyerekkel a háborúról.
1. Csecsemők és három év alatti gyermekek
Egy csecsemő esetében nyilván nem verbális kommunikációról beszélünk, hiszen ő még érzelmi szinten kapcsolódik, szimbiózisban van az anyával, rezonál a szülőkkel, ezért hathat rá a szülők szorongása a jelen helyzetben, ez pedig akár még az alvásában is zavart okozhat. Ilyenkor a saját feszültségünket kell kezelni magunkban, hogy a baba is jól legyen.
A helyzet kicsivel bonyolultabb, amikor már bölcsis korban van a gyerek, mert bár még mindig az a jellemző rá, hogy a szülők érzelmeire reagál, de jobban kifejezi már a saját lelki állapotát. A szakember szerint ebben az életkorban előfordulhat a szülők feszültsége, háborútól való szorongása miatt, hogy a gyerek bújósabbá, sírósabbá válik, erősödik a szeparációs szorongása vagy durvul a dackorszakos hiszti nála. A fontos az lenne, hogy az érzelmi biztonságát helyrebillentsük, melynek része az is, hogy tartjuk magunkat az eddigi napirendjéhez, kiszámíthatóak maradnak a körülményei, illetve nem kezdjük büntetni a szélsőséges érzelmei miatt, ha előfordulnak, hanem inkább megértéssel és öleléssel reagálunk rájuk.
2. Ovis korosztály
Az ovisok az érettségnek azon a szintjén vannak, hogy megértenek a háborúból dolgokat, kombinálnak és beindul egy belső folyamat, amit olykor szülőként nem is tudunk követni, mert nehezen értjük ennek a korosztálynak a mágikus gondolkodását – fejti ki a videóban Bojti Andrea. Ugyanezt írja Kathleen McCartney, a Harvard Graduate School of Education professzora is a The Harvard Gazette–ben a háborús kommunikáció kapcsán:
Öt-hatéves kor előtt a gyerekek nem értik a nemzet és háború koncepcióját. A négyévesek még épp csak elkezdenek gondolkodni a halálról, de a legnagyobb aggodalmuk odáig terjed, hogy valami történik a szüleikkel. Ez a legrosszabb, amit egy négyéves el tud képzelni.
Az ovisok esetében fontos lenne, hogy a szülőktől halljon a gyerek először a háborúról, megszűrve az információt számára. Természetesen nem kell tankokról és emberáldozatokról hallania, nem is tudna mit kezdeni vele, nem az a célunk, hogy sokkoljuk a gyereket, hanem hogy az érzelmi biztonságot megteremtsük számára. Nem kell a gyerekkel drámaian leülni, hogy most akkor a háborúról fogunk beszélgetni, inkább egy mese, játék közben, vagy családi beszélgetés során hozzuk fel a témát. Kérdezzük meg a gyerektől, hogy hallott-e a háborúról az oviban, mit jelent szerinte, térképen megnézhetjük, hol vannak országhatárok, beszélgethetünk arról, milyen a katonák élete… Nem kell ráönteni a gyerekre egy híradónyi információt, hanem csak általánosságban, messziről indulva beszélgessünk a háborúról a saját szintjén és természetesen válaszoljunk a kérdéseire legjobb tudásunk szerint. Őszintének kell lenni, de úgy, hogy mindig biztosítjuk közben arról a gyereket, hogy nincs veszélyben – például ne mondjuk azt, hogy a szomszéd országban van a háború, mert számára a szomszéd az a Marika néni, akihez papucsban át tud menni lekváros kenyeret enni.
4. Általános iskolás korosztály
Általános iskolába lépve a gyerek gondolkodásmódja már racionálisabbá válik, nyitottabb a világ dolgaira és a halál is bekerül az érdeklődési körébe. Viszont nem tudja magától eltávolítani a háború, katasztrófa történéseit, ezért az információk szűrése nála is elengedhetetlen. A harvardi tájékoztató anyagban megszólaló szakember szerint a kilenc-tízéves gyerekek már elég idősek ahhoz, hogy ugyanúgy aggódjanak egy háború miatt, mint a szülők:
Ebben a korban már mindenféle lehetőségeket felvázolnak az elméjükben – bombázások, lezuhanó repülők, összeomló épületek jelenhetnek meg a lelki szemeik előtt.
Fontos azonban az, hogy ne kezeljük egyenrangú félként a kisiskolás gyereket, nem szabad túl sok általa értelmezhetetlen politikai infórmációt rázúdítani, nem fogja érteni, mi bajunk Putyinnal vagy bárki mással, és valószínűleg a gázvezetékek helyzetét sem érdemes megtárgyalni vele. Biztosítani kell a gyereket arról, hogy a háború messze zajlik tőlünk, apukát nem fogják elvinni katonának és biztonságban van. Bojti Andrea szerint ebben a korosztályban főleg a részletek tisztázása a feladatunk és az, hogy válaszoljunk, amennyire tudunk a gyerek kérdéseire – ha pedig meghaladja a kérdés a tudásunkat, a gyerekkel együtt keressük meg a válaszokat.
Az iskolában is biztos, hogy téma a háború, egymás között is beszélnek erről a gyerekek, Balatoni József, ismertebb nevén Jocó bácsi – történelemtanár, aki az interneten osztja meg pedagógiai tapasztalatait – a Facebookon írt arról tegnap, hogy tanárként hogyan lehet felkészülni a háborúval kapcsolatos beszélgetésekre a diákokkal: „Kitört az orosz-ukrán háború. Hívhatjuk bárhogy, attól még a tények tények maradnak. És tanárként most ezért egy hatalmas feladattal kell szembenéznünk: a diákokat amúgy egy ideje nagyon foglalkoztatja ez a téma, de most biztos, hogy mindenhol elő fog jönni. És az oka a kíváncsiság mellett a félelem. Igen, a gyerekek egy része valóban fél, látható, hogy össze vannak zavarodva, aggódnak, hogy mi lesz. Ez amúgy is így lenne, de az elmúlt két év, a Covid okozta bizonytalanság teljesen felerősítette bennük azt, hogy bármelyik pillanatban bármi történhet, jöhet baj, veszély, halál. És ez hatással van rájuk, nagyon is.
Szóval a feladatunk most megnyugtatni őket, mellettük lenni, enyhíteni a félelmüket. A hogyan az egy nagyon jó kérdés. Mert erre nincs jó válasz.
Én beszélgettem már velük a mellettünk korábban zajló délszláv háborúról, a korábbi konfliktusokról, hogy volt már ilyen. És aztán játszunk, meg próbálok vicces, vidám gyakorlatokat csinálni a beszélgetés után. Mást nem nagyon tehetek. Meg figyelek rájuk, meghallgatom őket, hagyom, hogy kimondják az érzéseiket, a félelmeiket. A sajátommal pedig megbirkózom magam…”
Hogyan beszélj a gyerekkel a háborúról? (Kép: Getty Images)
5. Kamasz korosztály
Egy kamasz már részese akar lenni a világ történéseinek, ráadásul általában az interneten lóg, ahol látja az ukrán-orosz háborúról szóló videókat, tudósításokat is. Így aztán szűrni már nem igazán tudjuk szülőként az információkat számára. A pszichológus a videóban azt tanácsolja, hogy tekintsük partnernek a kamaszt, erősítsük benne, hogy egy csapat vagyunk, beszéljünk vele a saját érzelmeinkről is, és persze válaszoljunk őszintén a kérdéseire. Persze lehet, hogy a kamaszokra jellemző módon nem is akar beszélni velünk, szülőkkel a háborúról, de ne adjuk fel, közeledjünk, hozzuk fel a témát a közös vacsoránál vagy olyan tevékenység közben, amikor tudunk kapcsolódni a kamasszal, mert még ha nem is mutatja, feszítheti belül a téma.
Bojti Andrea arra is felhívja a figyelmet, hogy ez nem egy egyszeri, nagy beszélgetés lesz a gyerekekkel, legyen szó bármelyik korosztályról, hanem folyamatos, kérdésekre reagáló kommunikációra kell készülni lélekben, mert valószínűleg nem lesz holnap vége a háborúnak. Annyit tudunk tenni, hogy a jelen állapotok szerint hitelesen és őszintén reagálunk. Ma nem érint minket, nem vagyunk veszélyben. Ma messze zajlik tőlünk a háború. Ha pedig holnap más lesz a helyzet, akkor azon a napon igaz válaszokat adunk majd a gyerekeknek. Megóvni nem tudjuk teljesen a gyerekeket attól, hogy a háború nyomasztó legyen számukra, de megtehetünk minden tőlünk telhetőt azért, hogy biztonságban érezzék magukat otthon. Fehér Tibor pszichológus javaslatait érdemes magunkkal vinni és általánosan érvényesnek tartani a gyerekeinkkel való kommunikációban, nem csak háborús helyzetben:
„Fontos, hogy a szülő normalizálja ezeket az érzéseket. Rendben van, ha az ember megijed hasonló hírektől. Rendben van, ha szomorúságot érez vagy épp dühöt a helyzet miatt.
Szintén igaz, hogy az érzelmek kifejezésének, majd szabályozásának segítése nemcsak ennek a konfliktusnak a feldolgozásában segít, hanem minél gyakrabban jelen van a szülő-gyermek kapcsolatban, annál jobban segíti az érzelmi élet fejlődését.
Végezetül: a szülő tapasztalhatja továbbá, hogy ahogy a hírek megijesztik, felidegesítik a gyermeket, olyan viselkedések is újra megjelenhetnek, melyeket már rég maga mögött tudott. Ez átmeneti. Ahogy segítséget kap ezeknek a hatásoknak a feldolgozásában, visszaáll. Hasonlóan: a felfokozott érzelmi kitöréseket, főleg kisebb gyermekeknél, a szülő betudhatja annak, hogy a gyermeket túltöltötték a hírek, nem pedig arról szól, hogy »készakarva« neveletlen akarna lenni.”
