Beszámoló a 2022-es választásról

Lassan százéves József Attila verse. Ugyanebben a költeményben található két sor, miszerint „…népet, amely retteg, hogyha választ, /szemét lesütve fontol sanda választ”. Mennyit változott a világ azóta és, ami még fontosabb: hogyan alakulhat ki a versben lírai szépséggel leírt struktúra? 

Hazánk közelmúltját tanulmányozva gyakran belebotlunk abba a szinte közhelyszerű mondatba, hogy Magyarország kettészakadt. Az április 3-án tartott országgyűlési választás is egy nagyon erős törésvonalat mutat a főváros és az ország többi része között, közösségi oldalakon „járva” az ember könnyen beleütközhet abba a(z ilyen vagy olyan éllel megfogalmazott gondolatba), miszerint Budapest váljon önálló városállammá. Az eredményeket nézve egyértelműen látszik, hogy az ellenzék Budapesten szinte mindent vitt, de vidéken legfeljebb nagyvárosokban, Pécsett és Szegeden tudott érdemben megszólítani embereket, ezeken a településeken „diadalmaskodott” egyéniben ellenzéki jelölt. Szintén szembeötlő, hogy egyes kistelepüléseken a Fidesz kirívóan magas arányban, néha kilencven százalék felett zsebelte be a szavazatokat.

Adott a kérdés, hogy mi történik ezeken a helyeken, minek köszönhető a kiugró arányú győzelem. Talán előfordulhat, hogy valaki visszaélésekre, esetleg megfélemlített szavazókra gyanakodik a számokat látva, de a megfejtés talán ennél összetettebb, és alapját többek között egy nagyon demokratikus gondolat adja: a helyi kis közösségek természetes igénye, hogy saját ügyeiket helyben intézzék, helyi emberek bevonásával.

Hajagos-Tóth Antalné fogadja tanyáján a szavazatszámláló bizottság mozgóurnával kiérkező tagjait, Mészáros Istvánt és Kádár Krisztinát az önkormányzati választáson a Petőfiszállás 1-es számú szavazókörben 2019. október 13-án (Fotó: MTI/Ujvári Sándor)

„Szinte mindenki kér segítséget, és szinte mindenki tőle”

A választás napján bő egy órát a Baranya megyei Alsószentmárton egyetlen szavazókörében töltöttem mint újságíró. Amit akkor és ott láttam, számomra szokatlan, talán ijesztő is volt. Pár perc nézelődés után világossá vált, hogy a választási bizottság két tagja a kulcsszereplő a szavazás során, a választópolgárok hozzájuk mentek oda, az ő tekintetüket keresték, a bizottság többi tagjáról gyakorlatilag tudomást sem vettek. Az is egyértelműen „bejáratott eljárásnak” tűnt, – legalábbis a szavazók és a bizottsági tagok egyaránt természetesnek vették – hogy az említett két tag közül az egyik bemegy segíteni a fülkébe.

A saját buborékomból nézve szintén nyugtalanítónak hatott a megütött hangnem, ami egyértelművé tette a két bizottsági tag és a szavazópolgárok közötti alá és fölérendeltségi viszonyt. Annak ellenére, hogy úgy éreztem, Móricz Zsigmond egyik regényébe cseppentem bele, (sok egyéb mellett), egy dologgal tisztában voltam: rettenetesen kevés időt töltöttem egy olyan közegben, amit egyáltalán nem ismerek. Viszont abban a nagyon szerencsés helyzetben voltam, hogy a szavazatszámláló bizottságban ott ült delegáltként Derdák Tibor, szociológus, tanár, a sajókazai Dr. Ámbédkar Iskola igazgatója, aki jól ismeri a szegregátumoknak nevezett világot, Alsószentmártonban is évekig tanított. Az ő hathatós segítségével igyekeztem megfejteni, hogy milyen „erők” működnek a megtapasztalt folyamatoknak a mélyén.

Derdák Tibor (balra), a sajókazai Ámbédkar gimnázium igazgatója, Rahul Csabra, India budapesti nagykövete és Orsós János, a Dzsaj Bhím közösség elnöke az iskolában, ahol felavatták az intézmény névadójának szobrát (Fotó: MTI/Vajda János)

Derdák Tibor leszögezi, hogy a szavazás

Viszont létezik két tényező, ami amolyan szürke zónát teremt, amikor a szavazás titkosságáról van szó. A jog szerint a szavazópolgár kérhet segítséget a szavazatszámláló bizottság tagjaitól a szavazólap kitöltésben, illetve a szavazófülke kötelező használata sem előírt. „A legtöbb szavazópolgár, amint belép, a szemével keresi a fideszes delegált hölgy tekintetét” – mesél Derdák Tibor a tapasztalatairól. Az említett delegált tősgyökeres alsószentmártoni, kis túlzással helyben rokona mindenkinek, kvázi véleményvezér a faluban. „Szinte mindenki kér segítséget, és szinte mindenki tőle.” Az ellenzéki delegált zavaró tényezőnek érzi magát, ha megpróbál jelen lenni, ő segíteni a szavazónak. Ennek vannak teljesen érthető, emberi okai. „Zavarba jönnek, nem vagyunk a rokonai, szégyelli előttünk, hogy nehezen tudja kiolvasni a kérdéseket, hogy nem találja a pártlogót.”

Választás utáni gyász: „Vannak, akik azt gondolják, ha nem az ő pártjuk nyer, másnap nem kel föl a Nap”

Ennél lényegesebb, hogy a szavazás valamiféle ceremónia, ahol mindenikek megvan a szerepe, és amiben a nem „tőrőlmetszett” alsószentmártoni delegált nehezen értelmezhető, szinte zavaró tényező. „A segítségkérés tulajdonképpen nem segítségkérés, hanem egy szertartás. A lojalitás szertartása, sokan azért jönnek szavazni, hogy kimutassák hűségüket a hatalom felé, ehhez pedig a Fidesz delegáltjára van szükségük. A falu hatalmi struktúrájában mindenkinek megvan a maga szerepe. Ez nem egy azonnal szankcionáló rémuralom, hanem az élet természetes berendezkedése. Nem kötelező bemutatni a szavazólapot, de ők ezt tulajdonképpen örömmel teszik.” Derdák Tibor egészen melodramatikus jelentekről számolt be, kis gesztusokból rajzolódhat ki valami mélyen szomorú.

Mozgóurna érkezik Bús István tanyájára Orgoványon 2018 április 8-án (Fotó: MTI/Ujvári Sándor)

Például a nap folyamán valamikor megjelent a szavazóhelyiségben egy házaspár, akivel még az alsószentmártoni időkből ismerték egymást, és baráti viszonyt ápoltak. „Beléptek, keresték a nekik fontos tekinteteket, én ott voltam tőlük másfél méterre, nagyon furcsa volt, hogy nem vettek tudomást rólam, a régi kedves ismerősről, pedig én igyekeztem kontaktust kialakítani velük. Ők is a fideszes delegálthoz mentek oda, és ott szinte diadalmasan közölték, hogy nekik nem kell a szavazófülke, hanem ott a bizottság előtt kiterítették a szavazólapokat az asztalra és behúzták az ikszet a Fideszhez. Idézhetnénk József Attila versét, a Levegőt!, de nekem inkább a kínai kommunista párt jut eszembe, a kulturális forradalom alatt kellett szinte hisztérikusan demonstrálni a lojalitást a hatalom felé annak, aki túl akart élni. Valószínűleg hisznek is abban, amit csinálnak, az emberek egy idő után azonosulnak szerepükkel.”

„Ha krumplit oszt, azt is személyesen teszi”

Adja magát egy rövid, de annál lényegesebb kérdés: ki az a hatalom, akihez lojálisnak kell lenni, akinek meg akarnak felelni az emberek? A képlet egyáltalán nem bonyolult, a helyi „tápláléklánc” tetején olyan vállalkozók állnak, akik munkát adnak az emberek számára. Az ő cégeiknek a lehetőségei viszont nagyban függnek attól, hogy milyen viszonyban vannak a helyi politikai elittel. „Ezek a vállalkozások a hatalomhoz dörgölőznek, és közben keresik a társadalomba való beágyazódást, van egy klientúrájuk, ahol a megfelelőség egyik kritériuma a politikai hűség.”

Solymosi István fogadja tanyáján a szavazatszámláló bizottság mozgóurnával kiérkező tagjait, Petróczi Ildikót és Szász Lászlót az önkormányzati választáson a Petőfiszállás 2-es számú szavazókörben 2019. október 13-án (Fotó: MTI/Ujvári Sándor)

Alsószentmárton sok tekintetben kirívóan rossz helyzetben lévő falu, bár az emberek nagy részének van munkája. Magyarországon sokkal szegényebb települések is léteznek, mint Szentmárton. Ennek ellenére felvetem, hogy a helyiek is tapasztalhatják, hogy lehetne sokkal jobban élni, létezhetne sokkal több lehetőség is az emberek számára, és aki ezt látja, az könnyen a hatalom, jelen esetben a Fidesz ellen fordulhat. Kiderül, hogy fordítva ülök a lovon, az érintettek pont ellenkezőleg látják. „Ez nem így működik, hogy rosszul élek és mégis a Fideszre szavazok. Hanem úgy, hogy rosszul élek, ezért keresem a kapcsolatot a hatalommal, ezért alakítom a véleményemet a helyi hatalmasságok véleményéhez. Ez az utóbbi nem is olyan nehéz, ha nincs lehetőségem széles körben tájékozódni.”

Nagy Csabáról, Baranya négyes számú országgyűlési választókörzetének régi-új képviselőjéről egy nagyon fontos dolog elmondható:

Sokat elmond a tény, hogy az alsószentmártoni szavazatszámláló bizottság helyi tagjai csak „a Csabaként” emlegették a kormánypárti potentátot, míg ellenzéki kihívójának egyáltalán nem tudták a nevét, vele kapcsolatban semmilyen élménye nem volt a helyieknek. „A kommunizmus idejében a pártitkár beszélgetett az emberekkel, ha Móricz regényeit olvassuk, akkor látjuk, hogy a földesúr és a paraszt között is volt interakció, és ha ez megalázó módon is történt, akkor is valamiféle emberi kapcsolódás volt. A Fidesz is ezt csinálja, ott vannak az emberek között, ismerik az arcukat. Alsózsolcán élek, látom, hogy az ottani képviselő rendszeresen jelen van különböző eseményeken vagy például, ha krumplit oszt, azt is személyesen teszi. Ezek nem egyenrangú helyzetek, de mégiscsak emberi kapcsolatok, és a baloldali politikusok részéről ma ilyet elképzelni sem lehetne.” A személyes kapcsolódás jelentőségének van egy olyan jele, ami markánsan megjelenik a választási eredményekben is. Azon településeken, ahol egy jelölt egyéniben szélsőségesen magas, kilencven-kilencvenöt százalékos támogatottsággal nyer, ott a pártlistára leadott szavazatok tendenciózusan valamivel kisebb arányt tesznek ki. A jelölt neve nagyobb „vonzerő” mint a pártlogó, például Nagy Csaba Alsószentmártonban kilencvenöt százalékot kapott egyéniben, míg a Fidesz-listán „csak” kilencvenhárom százalékot szerzett. A konklúzió keserű, de nehéz cáfolni. „Móricz dzsentrije magáénak érezte a közösséget. A Fidesz pókként szövi be a vidéket a sűrű hálójával. Az emberi jogokról meg elnyomásról elmélkedő városi ellenzék viszont megfeledkezett róla.”

Ádámné Csordás Judit és Varga Béláné, a szavazatszámláló bizottság tagjai, valamint Deák Béla, a bizottság delegált tagja mozgóurnát visz Mátyus Antal szentkirályi tanyájára az európai parlamenti választáson 2019. május 26-án (Fotó: MTI/Ujvári Sándor)

„Először nem akarták hagyni, hogy beüljek a bizottságba”

Feltűnő, hogy Derdák Tibor megértéssel beszél a rendszer helyben élő szereplőiről, megmutatja, hogy a résztvevők motivációi, tetteiknek mozgatórugói részben érhetőek. Felteszem a kérdést, hogy akkor ki a „rosszfiú” a történetben, kinek a hibája, hogy felépülhetett a struktúra. A válasz gyorsan érkezik és egyértelmű: az ellenzéki pártok. Létező tényező az is, hogy kisebb településekre alapvetően a kormánypropaganda jut el, az itteniek a közszolgálati(?) adókból tájékozódnak. Kényelmes megoldás erre fogni a választási kudarcot, de ez önámítás és tévút lenne. A baloldali pártok is vastagon tehetnek arról, hogy kialakult a helyzet, hogy egy alsószentmártoni szavazó csak a „veszélyes” feliratú plakátokon látott ellenzéki politikust. „A szegregátumok, a kis települések lakói külön kaszt és teljesen külön színtereken éli az életét mint a társadalom többsége. A baloldal minden pártja meghozta a döntést, hogy őket nem tekintik a politikai közösség részének, nem keresik velük a kapcsolatot, nem vonják be őket a társadalmi megmozdulásokba. Ez az elzárkózás végső soron rasszista viselkedés, ami nagyon nem áll jól magukat baloldalinak mondó pártoknak.”

A baloldal tehát nem végezte el ezt a munkát, helyette megtette a Fidesz, az ellenzéki oldal semmit nem tett, hogy személyes élményekkel ellensúlyozza azt a képet, amit a propaganda lefestett róluk. Ennek köszönhető, hogy sok minden, amit „szerencsésebb helyeken” a demokrácia letéteményének gondolunk, az Alsószentmártonban fenyegető színezetet kap, az ellenzéki delegáltakat is bizalmatlanul fogadják. „A szavazatszámláló bizottság tagjai világosan jelezték, hogy az ellenzék nem közülük való. Amikor reggel be akartam ülni a bizottságba, akkor először nem akarták hagyni, azzal érveltek, hogy itt mi vagyunk otthon, mi már elosztottuk egymás között a feladatokat. Azt kell mondjam, valahol tökéletesen igazuk volt. Aki egy közösségben politikai feladatokat akar ellátni, az legyen szíves egy levegőt szívni az emberekkel.”