Liliről először a Világszép Alapítvány filmjében hallottam. Nem lehetett biztosan tudni, hogy a család nélkül felnövő szereplők közül pontosan mely mondatok az övéi, de (sajnos) szinte mindegy is. Mindből ugyanaz a szeretetlenség, megfosztottság sugárzik.
Aztán Wirtz Ágnes, az állami gondoskodásban felnövőkkel foglalkozó szervezet vezetője mesélt többet a kislányról – ma már nagylány, mondhatjuk azt is, felnőtt nő, hiszen elmúlt húsz.
Szemmel láthatatlan
Amikor Ágnes először találkozott vele, még csak tíz volt. A tábor utolsó estéjén ült egy padon a paloznaki udvaron, és feltűnően szomorú volt. (Paloznakon van az alapítványi nyaraló, ahol az öt állami intézményből érkező „gyerekek”, táboroznak.) „Lili volt az egyszerű, jó kislány mintapéldája. Mindenkivel kedves volt, mindenkinek segített, sosem voltak konfliktusai. Kicsit még »láthatatlan« is volt, én valahogy mégis közel éreztem magamhoz. Melléültem, és beszélgetni kezdtünk. Amiatt volt szomorú, mert másnap vége a tábornak, haza kell menni. Nem volt igazán hova. Lassan elkezdte körülírni, hogy nem jó neki a nevelőszülőnél. (És tudod, egy jó nevelőszülőnél jobb nincs, de ha rossz, az nagyon veszélyes lehet. Legtöbbször ugyanis kifelé nem jelzik a gyerekek, ha bántják őket, hiszen egyedül tőle függnek.)
Azt mondtam Lilinek, »de hát te olyan csodálatos vagy, téged olyan könnyű szeretni!« – ekkor mélyről jövő zokogásban tört ki. »Nekem ilyen szépet még soha senki nem mondott.«”
Lilinek akkor vissza kellett utaznia „haza”, de idővel elkerült az asszonytól, aki nevelte, és mire tizenhét lett, már mentora volt az Alapítványnál. Olyan munkatárs, aki értőn kíséri a sorsát. Sikerült neki utógondozó helyet szerezni, vagyis egy saját kis birodalmat, ahol kipróbálhatja az önálló életet. Lassan fejlődött az önbizalma, olyannyira, hogy nem csak az érettségi sikerült neki, de egy fővárosi egyetemre is felvették, ahol kommunikációt tanul. És ma már „egy nagyszerű, okos, tehetséges fiatal” – Ágnes jellemzése szerint.
Ami biztosan így is van, főként annak a számára, aki ismerte Lilit régebben. Ugyanakkor ha Lili mesél az eddigi útjáról, súlyos mondatokat mond, amik még akkor is szívszorítóak, ha nem ütésekről, kínzásokról, fizikai bántalmazásról szólnak, mint oly sok, családból kiemelt kisgyerek esetében. Neki nincs már más dolga, mint felülírni azokat a rossz kódokat, azt a sok hiányt, ami „azelőtti” életét meghatározta. Jó úton halad, és csak reméljük, hogy minél többen meglátják majd benne azt a bizonyos „csodálatosat”, ami sokáig láthatatlanságra ítéltetett.
„Nem fog sikerülni”
„Biztos voltam benne, hogy nem fogok leérettségizni – meséli nekem immár a jelenben, egy valószínűtlenül idilli cukrászdában. – Mert mindig azt hallottam, hogy nem fog sikerülni. Hogy nem lesz belőlem senki. Ahhoz képest szerintem jó úton haladok. A középiskola nem is lett volna nehéz, nekem inkább csak azért volt az, mert sokáig nem találtam a motivációm, és nem kaptam semmilyen pozitív visszajelzést otthon. Mármint a nevelőszülőmnél. Ötéves korom óta voltam nála, ritkán, de beszélünk mostanában is. Csak ez olyan felszínes. Amikor együtt éltünk, folyamatosan veszekedtünk, és csúnya dolgok történtek, amióta elköltöztem, azóta meg próbál jóban lenni…
Soha nem volt felhőtlen a viszonyunk, ettől függetlenül az anyámnak tekintettem, úgy is hívtam. De családérzésem soha nem volt . Illetve azt hittem, hogy van, de mikor középiskolában lettek barátaim, és megtudtam, hogy nekik milyen a családjuk, rájöttem, hogy amiben én élek, az egyáltalán nem az.”
Testvérei nincsenek, de akikkel egy nevelőszülőnél élt, testvérként tekintettek egymásra. „Sokszor összekaptunk, talán úgy tűnt, mintha nem szeretnénk egymást, de ha támadás érte valamelyikőnket, mindig kiálltunk egymásért. Nekik sem volt jó ott. Lehetett érezni a különbséget, hogy nevelt gyerek vagy, vagy az igazi lánya, amit egyébként megértek, mert nyilván nem kell úgy felnevelnie minket, mintha a sajátjai lennénk. De örültünk volna, ha emberszámba vagyunk véve.”
Azt meséli, sokszor kerültek hozzájuk csecsemők is, pár hónaposak, egy-két évesek. „Rájuk nekünk kellett vigyázni. Még csak tizenhárom-tizennégy éves voltam, de úgy éreztem, fel tudnék nevelni egy gyereket. Tudtam, hogyan kell fogni, tisztába tenni, lefürdetni...”
Mielőtt Lilit kihelyezték a Pest megyei, egy gyermekes, egyedülálló nevelőszülőhöz, gyermekotthonban is töltött pár hónapot. Kicsi volt még, kevés emléke van, de az anyjával töltött néhány évből még kevesebb.
Hosszú hétvége
„Arra emlékszem, hogy mindig tea volt. Meg főtt tojás a szendvicsen. Azóta nem szeretem a főtt tojást. Egyszer, mikor jött édesanyám látogatóba, kaptam tőle egy plüsskutyát, de elvették. Ott hierarchikus rendszer működött, a nagyobbak mindent megtehettek, övéké volt minden.
Édesanyám barátnőjével találkoztam két éve, ő mondta, hogy sokat látogatott az elején, mert ő nem akarta, hogy bekerüljek, csak nem tudott magához venni. Mesélte, hogy a nevelők panaszkodtak, mert minden látogatása után kezelhetetlen lettem.
Azelőttről, otthonról csak töredékek maradtak meg. Reggel felkeltem, és sírtam, kinéztem az ablakon, és láttam, hogy anyukám elmegy. Nem voltam vele sokat, mert hetes óvodába jártam, hétfőn bevitt, pénteken hazahozott. Hétvégén állítólag sokszor passzolt le valakinek.
Bántani? Nem bántott. Amikor nem bírtam magammal, úgy tartott kordában, hogy a hideg vizes csap alá tartott. De maximum ennyi volt szerintem.”
Fotó: Világszép Alapítvány
Néha azonban édesanyja nem ment az óvodába Liliért, nem tudni, miért. Azt mondja, fogalma sincs, hogy olyankor mit kezdtek vele az óvónők, hova került hétvégére.
„Aznap sem jött értem senki, amikor bekerült a pszichiátriára. Ezért vittek be a gyerekotthonba, és onnan a nevelőszülőhöz. Anyám az elején havonta látogatott. Később kevesebbet, de a minimumot mindig betartotta, mert ha nem jött volna egy bizonyos időintervallumon belül, akkor automatikusan örökbe adhatóvá nyilvánítottak volna. Ha már csak néhány hét volt hátra, mindig megjelent. Nem örültem, mert én hihetetlenül szerettem volna, hogy örökbe fogadjon valaki. Főleg azért, mert volt abban az időben egy lány nálunk, akit örökbe fogadtak, jártak hozzá, és nagyon tetszett, ahogy bántak vele, ahogy szerették. Azt én is szerettem volna… könyörögtem anyámnak, hogy adjon örökbe, de nemet mondott, azzal hitegetett, hogy újra együtt lakunk majd. Közben én már egészen kicsi koromban rájöttem, hogy semmi nem fog megtörténni abból, amit mond. Egy időben lett egy barátja, akivel komolynak tűnt a dolog, és együtt látogattak engem. Az volt furcsa, hogy azon a karácsonyon nagyon sok ajándékot kaptam. Előtte általában csak csokit, de akkor mindenféle játékot, meg mindent. A barátja szerette volna, hogy hazavigyenek, és hárman legyünk egy család. Anyám neki is folyamatosan csak ígérgetett, a végén az lett belőle, hogy szétmentek.”
Lili ezért sem szerette hallani azt a gyakori mondatot, hogy „olyan leszel, mint az anyád”. Nem akart olyan lenni. De máshoz meg kevésnek érezte magát. „Nagyon kis dolgok miatt nagyon bántó szavakat kaptam. Nem gondoltam soha, hogy érhetek valamit valaki életében, és ez a mai napig nehéz nekem. Most már próbálom tanulni, és a jobb napjaimon el is hiszem. Végül is… mégse kallódtam el, mégse ott vagyok, ahol sokan mások.”
Nem tudja, ki
Amikor nagykorú lett, eleinte tartott az utógondozó háztól, mert mégiscsak egy intézmény, és arról nincsenek jó élményei. De azt mondja, ez inkább olyan, mint egy albérlet, fogadhat vendéget, és nem kell hazaérnie este tízre. A fiatal lány most leginkább újságíró szeretne lenni, mert írt már sorozatajánlót az alapítványi újságba, és tetszik neki a kommunikáció szak is, de ez még csak halványan körvonalazott. Szeretne majd gyereket, meg házat, kocsit, azt mondja. És mindenképp fogadna örökbe is.
Nyolc hónapja van egy barátja, aki igyekszik erősíteni az önbizalmát, ahogy a Világszép Alapítvány munkatársai is, akik segítették a lakhatását és fizetik a fele tandíját. A róluk készült filmben szólal meg Lili több más, már nagykorúvá vált gondozott mellett. „Kicsit megrázó volt megnézni. Nem is annyira magamat hallani, mint a többieket, hogy milyen dolgokon mentek keresztül” – mondja.
Lili nem az apja vezetéknevét kapta. Ő nem is tudja, ki az, és szerinte az édesanyja se biztosan. Lilinek kitalált neve van. Nemcsak a keresztneve, de a vezetékneve is az anyja kreációja. „Számmisztika alapján rakta össze a betűket. Állítólag azért, mert majd szerencsét fog hozni nekem az életben.”
Film és alapítvány
Kalmár Judit dokumentumfilm-rendező Világszépek címmel készített filmet. A „világszépek” azok a gyerekek és fiatal felnőttek, akik állami gondoskodásban éltek, élnek, és akiknek a külső-belső szépségét sokáig nem látta meg senki. Róluk, és az őket felkaroló Világszép Alapítványról szól az ötvenperces dokumentumfilm. A Wirtz házaspár által alapított szervezet több mint tíz éve áll olyan gyerekek mellett, akikről a saját szülei helyett az állam gondoskodik. Közel százötven fiatalnak szerveznek nyári táborokat, rendszeres foglalkozásokat, mesemondó és mentorprogramot. Hosszú távon kapcsolódnak hozzájuk azért, hogy az otthontalanság ellenére is meg tudják élni, hogy van helyük a világban, és hogy valós lehetőségekhez jussanak. A film először itt, az nlc.-n látható. KATTINTS!
