A történelem előtti időkben a földet uraló, változatos méretű és megjelenésű sárkányszerű őshüllőket egy Sir Richard Owen nevű, bámulatosan magas homlokú angol biológus-paleontológus nevezte el dinoszauruszoknak 1841-ben (tudományosabban fogalmazva: ő alkotta meg a Dinosauria öregrendet). A kifejezés ógörög eredetű, és a deinosz (rettenetes, félelmetes, rémes stb.), illetve a saurus (gyík, hüllő) összekapcsolásából származik, szóval körülbelül valami olyasmit jelent – és ezt bizonyára sokan tudják, hisz az iskolában is így tanítják -, hogy „rettenetes gyík”. Noha egyébként korántsem volt mindegyik dinoszaurusz olyan rettenetes, sőt, de ez már egy másik kérdés.
A lényeg tehát, hogy a dinoszaurusz = rettenetes gyík, és ezen nincs is nagyon mit magyarázni. Esetleg, ha valakinek nem tetszik, fordíthatja a kifejezést félelmetes hüllőnek, a poétikusabb alkatok meg akár vérfagyasztó sárkánynak; jó, utóbbi kicsit túlzás, de azért simán belefér, miért is ne.
Egy egészen rettenetes dinoszaurusz (fotó: Wikipedia)
Illetve azért van itt még valami. Az iskolában ugyanis nem csak a dinoszauruszokról tanultunk (sajnos), hanem például Szophoklész világszerte ismert tragédiájáról, az ókori görög drámairodalom egyik legmegkerülhetetlenebb klasszikusáról, az isteni és az emberi törvények közt feszülő örök ellentét, a hatalommal való polgári szembenállás, a tébollyal határos makacs elvhűség és büszkeség, illetve a testvéri szeretet témaköreit mély vágásokkal boncolgató, minden korban könnyedén újraértelmezhető-aktualizálható Antigonéról is. Az i. e. 442-ben íródott mű legtöbbet idézett, afféle humanista szlogenné magasztosult sora (valójában két sora) ez:
„Sok van, mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb”
A kórus (kar) szavalja el a fenti gondolatot, közvetlenül azelőtt, hogy az őrök Kreón király elé vezetnék a bűnös Antigonét. Az Antigoné egyébként egy meglehetősen sötét és nyomasztó mű, nem pedig valami didaktikus tanmese a jó és a rossz küzdelméről. Inkább – kissé rendhagyó módon – két, egymás szemben álló tragikus hős sodródása az elkerülhetetlen katasztrófa felé, vagy ilyesmi (az mondjuk igaz, hogy a címszereplő sokkal rokonszenvesebb figura, mint Kreón). Mindenesetre olyan sok csodálatos dolgot egyik szereplő sem művel a darabban, szóval kissé furcsa, hogy a mű egyik központi megállapítása egy ilyen falvédőre (vagy ballagási meghívóra stb.) kívánkozó hurráoptimista bölcsesség. Szophoklész tényleg ennyire el lett volna ragadtatva az ember nagyszerűségétől? De akkor miért nem arról írt drámát? Lássuk, hogy is néz ki az idézett mondat eredetiben (mármint romanizálva):
„Polla ta deina k’ouden anthrôpou deinoteron pelei”
Elsőre talán nem feltűnő, úgyhogy inkább eláruljuk, hogy a szerző a fentebb már említett deinosz jelzőt (deina, deinoteron formában) használja az emberiségre, vagyis ha a dinoszaurusz szó etimológiájából indulunk ki, akkor könnyen juthatunk arra a megállapításra, hogy inkább ekként kellett volna fordítani a híres gondolatot:
„Sok van, mi rettenetes, de az embernél nincs semmi rettenetesebb”.
Hát, így azért egészen mást hangulata van, ugyebár.
Antigoné és Iszméné Teiresziasz előtt (forrás: Wikipedia)
De hogy lehet, hogy a fordítók (és nem csak a magyarok, hanem az angolok, németek és a többiek, legalábbis a huszadik század közepéig) ennyire benézték ezt? Azért nem ilyen egyszerű a helyzet. Ugyanis a deinosz egy eléggé speciális szó, aminek igazából nincs magyar (angol, német stb.) megfelelője; a rettenetes is lehet jó fordítás, és a csodálatos is (vagy, ha úgy vesszük, egyik se jó). Még csak nem is arról van szó, hogy mondjuk kontextustól függően jelentheti ezt is, meg azt is, hanem mindkettőt egyszerre jelenti: így tehát a deinosz az valami olyan dolog, ami éppolyan csodálatos, bámulatos, hatalmas, rendkívüli és különös, mint amennyire félelmetes, rettenetes, borzalmas, megdöbbentő, szörnyű és siralmas és mi ki tudja, mi minden. Szóval pont olyan, mint az ember. Ahogy Végh Attila költő-esszéista írja:
„Hogy melyik megoldás a helyes? Egyik sem. A kardal szövegkörnyezete illusztrálja az ember deinosz-jellegét: a természet vad, szilaj erőit megzabolázó lényként tekint rá. Az ember tehát olyan lény, amely egyszerre csodálatos és rettenetes, hiszen ő a borzalom és az otthonos közti átmenetben lakik. Megszületik, és megtörténik vele a borzalmak létvihara közt a csodálatos élet. Kiűzetett a boldog semmiből, és – akár Kosztolányi Esti Kornélja – mire az életbe (amely vele mint lehetőséggel élni akar) beleéli magát, közlik vele, hogy meg fog halni. Nincs ennél borzalmasabb. Minden életpillanat fölé ez a sötétség feszül.”
Magyarul valószínűleg Ratkó József fordítása áll legközelebb az eredetihez. Ő így hidalta át a deinosz-problémát:
„Sok szörnyű csodafajzat van, s köztük az ember a legszörnyebb.”
Nyilván Sir Richard Owen, a dinoszauruszok keresztapja is tisztában volt deinosz kifejezés sajátos többértelműségével, és ezért nevezte el így – mély tisztelete jeléül- az ősidők fantasztikus és félelmetes sárkányait; amiket persze azért továbbra sem muszáj rettentő csodagyíkoknak hívni.
