Henry Brown rabszolgaként született 1815-ben vagy 1816-ban a virginiai Louisa megyében, egy Hermitage nevű ültetvényen. Saját bevallása szerint a lehetőségekhez képest egész kellemes és nyugodt életet élet (bár efelől azért vannak kétségeink), emlékirataiban pedig később így idézete fel gazdája, a köztiszteletben álló John Barrett, Richmond polgármesterének alakját:
„A gazdánk szokatlanul kedves volt (hisz még egy rabszolgatartó is lehet kedves), és a maga méltóságteljes valójában olyannak tűnt számunkra, mintha egy földre szállt isten lenne. Bár tisztában volt azzal, hogy milyen babonás tisztelettel viseltetünk iránta, minden kedvessége és jóindulata ellenére sem próbálta korrigálni téves benyomásainkat, hanem inkább úgy tűnt, hogy élvezi az imádatot, ami körülveszi.”
Miután Barrett meghalt, Brown az egyik fia tulajdonába került, és egy helyi dohányárban robotolt. 1836-ban – bár a rabszolgák közti házasságok jogilag nem voltak érvényesek – elvett egy Nancy nevű rabszolganőt, akitől három gyereke született, családja számára pedig egy kis házat bérelt (igen, a rabszolgák időnként kaptak fizetést, habár ez korántsem volt általánosnak nevezhető). Azonban az idillnek sajnos hamarosan vége szakadt: 1848-ben az éppen várandós Nancyt és a három gyereket a tulajdonos – egy helyi bankár, bizonyos Mr. Leigh – eladta egy rabszolgakereskedőnek, noha Brownnak korábban állítólag megígérte, hogy soha nem tesz ilyet.
„A feleségemet eladták egy nyomorultnak, de nem azért, hogy gyapotföldön vagy rizsültetvényen dolgozzon, hanem mert csinos volt, olyan célból, amit itt nem tudok megnevezni, hanem meghagyom önöknek és a nyilvánosságnak, hogy ítéljék meg. Megfosztva feleségemtől és gyermekeimtől, és minden kényelemtől, amit még a szerencsétlen rabszolga is élvez, elhatároztam, hogy szabad leszek.”
Henry Brown portréja (forrás: Wikipedia)
A szökést tervezgető Brown egy felszabadított fekete ismerősén keresztül felvette a kapcsolatot egy Samuel Alexander Smith nevű cipésszel és szenvedélyes szerencsejátékossal (aki ironikus módon maga is rabszolgatartó volt), a férfi pedig beleegyezett, hogy – természetesen nem csupán emberbaráti szeretetből, hanem egy bizonyos összeg fejében – segít neki. Smith beszervezte James Miller McKimmelt, a Pennsylvaniában működő Rabszolgaságellenes Társaság egyik vezetőjét, akinek már komoly tapasztalata volt a rabszolgaszöktetési akciókban. Hogy pontosan kinek a fejéből pattant ki az ötlet, az nem egészen világos, de talán mindegy is: a lényeg, hogy meglehetősen szokatlan módszert találtak ki arra, hogy Brownt a lehető legnagyobb titokban csempésszék ki az államból.
1849. március 23-án a mindenre elszánt rabszolga a gyárban szándékosan savval égette meg a kezét, majd miután a munkavezető hazaküldte pihenni, társai egy külön erre a célra készíttetett, gyapjúval bélelt és aprócska szellőzőnyílásokkal ellátott, emberi tartózkodásra gyakorlatilag tökéletesen alkalmatlan faládába zárták, az élő csomagot pedig szárazárúként adták fel egy gőzhajóra.
A több mint egy teljes napig tartó, több átszállással is tarkított út rendkívül megterhelőnek bizonyult, Brown több ízben is a halál szélére került.
Bár a fadoboz oldalára felfestettek egy figyelmeztető jelzést, miszerint „Ezzel az oldalával felfelé! Óvatosan!”, a hordárokat ez nem különösebben érdekelte, és összevissza dobálták szerencsétlen Brownt, aki kénytelen volt szótlanul tűrni a szenvedést. Az is előfordult, hogy több órán keresztül fejjel lefelé állítva kínlódott: „éreztem, hogy a szemeim úgy dagadnak, mintha ki akarnának szakadni a tokjukból; és a halántékomon lévő vénák rettenetesen kitágultak a fejemre nyomott vér miatt”.
A csomag végül nagyjából 27 óra hánykolódás után, március 24-én, kora reggel érkezett meg Philadelphiába, a Rabszolgaságellenes Társaság irodájába, ahol Miller McKimmel vette át. Brown élve és szabadon került elő. „Mintha csak feltámadtam volna a halálból” – írta emlékirataiban.
Henry Brown a 27 órás út után (forrás: Wikipedia)
Henry Brown (vagy ahogy innentől kezdve nevezték: Henry „Box” Brown, vagyis Doboz Henry) valóságos sztár lett: a New Englandi rabszolgaságellenes konferencián – ahol egyházi himnuszokkal szórakoztatta az egybegyűlteket – felállva ünnepelték, majd azon a nyáron több hasonló rendezvényen is fellépett, és ezeken már csodálatos megmenekülésének történetét szóló, fülbemászó kis dalokat énekelt. 1849-ben Bostonban megjelent az egy profi újságíróval közösen jegyzett önéletrajzi kötete, majd egy nagyszabású, mozgó panoráma is készült a kalandjairól, amelyet még Angliában is bemutattak. Brown ekkor már elegáns, finom ruhákban és alaposan felékszerezve parádézott, mint egy afrikai herceg, és bűvész-, illetve hipnotizőrmutatványokat adott elő az amerikai és az európai közönségnek.
Igaz, népszerűségét kissé megtépázta, mikor kiderült, hogy sokallta a pénzt, amit a feleségéért és a gyerekeiért kellett volna fizetnie, így végül nem szabadította fel őket. Később újra megházasodott, és megint családot alapított: 1897-ben, 80 éves kora körül hunyt el Kanadában.
