Nem kedvelt túlsúlyom!
Nem értem, miért ragaszkodsz ennyire hozzám. Miért gondolod azt, hogy nekem túlsúlyosnak kell lenni? Miért nem hagyod, hogy éljem a normál testalkatú nők boldog, gondtalan életét?
Minden reggel, amikor belegyömöszölöm a combjaimat a farmerbe, ezerszer is elátkozlak. Vagy amikor lehajolok, mert bekötném a cipőmet, érzem, hogy összenyomódik a háj a hasamon és nem kapok levegőt. Meg amikor nem merek leülni a buszon egy másik ember mellé, mert félek, hogy hozzányomódik a fenekem. Arról nem is beszélve, hogy az emberi kapcsolataimban mennyi hátrányt szenvedek miattad, a túlsúly miatt. Zárkózottabbá, félénkebbé tettél, miattad elhittem magamról, hogy kevesebbet érek, mint a többi ember, és már úgy kezelem a saját gondolataimat is, hogy nekem nem lehet igazam, hiába érzek, gondolok mást, mint a többiek. Mások szebbek, vékonyabbak, több joguk van a létezéshez, mint nekem.
Nyilván tudom, hogy ezek a sötét gondolatok, amik hozzád, a túlsúlyomhoz kötődnek, nem igazak. Az eszemmel tudom, de a lelkem mégis olyan, mint egy sarokba szorított kisállat.
Nem tudom, miért akarsz ennyire velem élni, minek neked pont az én hasam, combom és fenekem. Miért akarod a tokámat és a karomat ennyire vastagon tartani? Mi az, ami hozzám köt és nem ereszt?
Nyílt levél a túlsúlyhoz (Képünk illusztrácó, forrás: Getty Images)
Az evés mindig is nagy mumus volt számomra, nehezen tudom megállni, hogy ne egyek finomságokat, az igaz, de közben rengeteget mozgok, járok edzeni, mégsem hagysz el, nem szakítasz velem. Tudom, hogy kalóriadeficittel lehet fogyni, tulajdonképpen azt hiszem, már mindent tudok a fogyásról és ismerek minden diétát, ami valaha valakinek már segített a fogyásban. Elolvastam minden létező cikket és könyvet a túlsúlyról, a lehetséges okokról és megoldásokról, de rajtam úgy tűnik, semmi sem segít, nem tudlak legyőzni, akárhogy erőlködöm.
Őrjítő, hogy minden napom, minden percem azzal telik, hogy veled, a túlsúllyal foglalkozom. Nem múlhat el perc anélkül, hogy ne jutna eszembe, mit nem ehetek és hogy milyen kényelmetlen a háj a testemen.
Mélységesen szégyellem magam miattad, inkább nem is nézek már az emberek szemébe és az utcán is a földet bámulva sétálok, nehogy lássam az undort mások arcán, ahogy meglátnak. A nyár számomra kínszenvedés, amióta velem vagy, mert nem öltözhetek úgy, ahogy szeretnék, hanem úgy kell öltöznöm, ahogy eltakarom a hurkáimat. Nem hordhatok ujjatlan vagy rövidebb ruhákat, és nem mehetek a strandra sem, hiszen ezt a testet nem mutogathatom idegenek előtt. Látom én is, hogy komoly pszichés problémáim lettek már miattad – de az is eszembe jutott már, hogy lehet, hogy a pszichés gondok miatt alakultál ki, és a lelkem miatt ragaszkodsz annyira hozzám.
Azt hiszem, a sok diétán túl pszichológusra is lenne már szükségem, akivel át tudnám beszélni, hogy gyerekkoromban hogyan üldözött az anyám, amiért te, a túlsúly már akkor a társam voltál, és akinek elmondhatnám, mennyire nem érzem önmagamnak saját magam azért, mert ilyen súlyfelesleget cipelek a testemen. Megfejthetném talán, hogy milyen hatással volt az evési szokásaimra a sok megaláztatás, amit férfiaktól és a környezetemtől kaptam, lehet, hogy ez segítene magam mögött hagyni azt a 30 évet, amióta megkeseríted az életemet, kedves túlsúly. Nagyon szeretném, ha a közeljövőben végre szakítanál velem.