„Mancs elkezdett hangosan ugatni. […] Mintha azt mondaná: » Gyertek ide, itt ássunk, mert itt élő ember van a romok alatt.« Szegény olyan intenzíven kapart, hogy az egyik lábát fel is sértette. Ettől a pillanattól kezdve tudtam, hogy a romok alatt élő is, halott is van. Erre a hírre pillanatok alatt száznál is több ember odagyűlt, sírtak, örültek, drukkoltak. Egyszer csak mintha gyereksírásszerű hangot hallottam volna a mélyből. […] Azonnal kértem a rendőröket, tűzoltókat, hogy csináljanak teljes csendet a tömegben, és a kutyámat is elhallgattattam. Ilyen lélegzet-visszafojtott, feszült csendet még életemben nem hallottam, mint akkor.” Lehoczki László, a miskolci Spider Mentőcsoport alapítója, nem mellesleg Mancs gazdája és kutyavezetője alig néhány héttel a történtek után így idézte fel a Hetek újságírójának azt a pillanatot, mikor több mint három nap után túlélőt, egy hároméves kislányt találtak az izmiti földrengés helyszínén. 1999-ben járunk. Abban az évben, amikor Mancs egyszer és mindenkorra beírja magát nemcsak a történelemkönyvekbe, de az egész ország szívébe is.
Azóta 24 év telt el. Sok minden megváltozott. És nem csak az, hogy abból a halálra rémült kislányból, akit annak idején kézről kézre adott az ünneplő tömeg, mára gyönyörű, felnőtt nő lett. Megmentőjéből, Mancsból időközben legenda vált. Olyan, akiről még életében szobrot emeltek Miskolcon. És bár 16 éve, hogy nincs már köztünk, emléke ma is töretlenül él az emberekben, sőt, elevenebb, mint bármikor: hamarosan újabb szobor tiszteleg majd előtte (ezúttal az egyik sikeres mentés helyszínén, a török Kocaeliben), gazdája, Lehoczki László pedig tavaly Volt egyszer egy Mancs címmel könyvet írt, amiben a közös életükről és a közös hivatásukról mesélt nagyon őszintén.
„Lehoczki Lászlótól egy ujjal”
László egy pillanatig sem köntörfalaz, mikor kijelenti, világéletében jobban szeretett mesélni, mint írni. Nem csoda, hogy hosszú évekig tartott, mire végül mégis rászánta magát a könyvírásra. „Először Mancs halála után egy évvel került szóba, hogy jó lenne megírni a történetét” – árulja el, majd azt is hozzáteszi, hogy ezek után családja és kollégái is hiába unszolták évekig. A végső lökést az érzelmileg és fizikailag is megterhelő munkához a saját egészségétől kapta: az infarktusát követően döntötte el végleg, hogy az addig aprólékosan gyűjtögetett közös emlékekből, az élményekből és a tapasztalatokból könyvet ír. Azért, hogy úgy mutathassa be Mancsot, amilyen a valóságban volt. Amilyennek csak ő ismerte.
Lehoczki László, a Miskolci Speciális Felderítő- és Mentőcsoport vezetője kutyáival a Mancs mentőkutya emlékére tartott megemlékezésen Miskolcon, a Szinva teraszon 2015-ben (Fotó: MTI / Vajda János)
„Nem szépirodalmi művet írtam, hanem 140 oldalon, röviden, tömören, de mégis olvasmányos formában bemutattam a mi közös életünket.” László nem titkolja, néhány tragikusabb történést kénytelen volt kihagyni a végső szövegből (mint elmondta, „nem akart 18 karikás könyvet” írni), de nem bánja. Egyrészt, mert már írja a könyv folytatását, ahol ezekről az eseményekről is beszámol majd, másrészt, mert a Volt egyszer egy Mancs ezek nélkül is kerek egész lett: a kezdetektől egészen a világhírt jelentő 1999-es törökországi földrengésig kísérhetjük őket benne.
Az első magyar mentőkutyák
László a kezdetekről mindazonáltal szűkszavúan nyilatkozik. „A gyerekkorom egyik legmeghatározóbb figurája egy kis keverék kutya volt. Mondhatjuk, hogy vele nőttem fel. Rengeteg szeretetet és főleg biztonságérzetet kaptam tőle, mikor a szüleim négy műszakban dolgoztak” – meséli, majd hozzáteszi, utána évekig nem volt saját kutyája. Amikor végül mégis lett, a profi „kutyázást” a szakma egyik legjobbjától tanulhatta: a vadászkutyaképzés nagy tudójával, Juhász Bélával – aki nem mellesleg vadállatok idomításával is foglalkozott –, 20 évig dolgoztak együtt. És nem is akármilyen eredménnyel.
Mire Mancs 1994-ben megérkezett az életébe, László már többszörös országos és nemzetközi bajnok volt a kutyáival, ráadásul hatéves tapasztalattal rendelkezett a kutyás keresés és mentés terén is. És hogy miért kezdett kifejezetten kereső- és mentőkutyákat képezni? Egy szerencsés véletlennek köszönhetően. „Akkor már egy ideje foglalkoztatott, hogyan lehetne a gyakorlatban is hasznát venni a megszerzett tudásnak. Ezzel nagyjából egy időben, a polgárvédelem vezetője – maga is kutyás ember lévén – rákérdezett, nem tudnánk-e olyan kutyákat képezni, amelyek olyan katasztrófahelyzetekben is képesek életet menteni, mint egy gázrobbanás, vagy egy sárlavina.”
Lehoczki László és Mancs a Ferihegyi reptéren, miután hazatértek Algériából. A magyar csapat Boumerdesz városában egy 150 tagú gépesített kínai mentőcsapat előtt térképezték fel a romokat. Jelzésükre 2003. május 25-én egy 17 éves fiút élve mentettek ki egy összedőlt ház romjai alól (Fotó: MTI / Nándorfi Máté)
És innentől nem volt megállás. Lászlóék a „mentőkutyázás” alapjait Ausztriában tanulták, majd miután a kutyáik egymás után minősítést szereztek, és egyik versenyt nyerték a másik után, saját versenyt is rendeztek. „Igen ám, csakhogy menteni továbbra sem mentettünk” – mondja László, majd hozzáteszi, ekkor alapította meg a Miskolci Speciális Felderítő- és Mentőcsoportot – a későbbi Spidert –, melynek tagjai olyan önkéntesek voltak, akik a mentéseket karitatív módon, a saját idejükben, a saját kutyájukkal és a saját eszközeikkel végezték. 1996-ot írtunk ekkor. Az első magyar mentőkutyák, Viking, Csepi és Mancs még ebben az évben bemutatkoztak a nemzetközi színtéren: az 1996-os kairói földrengés helyszínén 72 áldozatot segítettek felszínre hozni.
Átlagkutyának indult…
Miközben László az első sikereit kistestű welsh terriereivel érte el, a későbbiekben inkább nagyobb testű munkatársakat választott maga mellé. És erre jó oka volt: „Nem szépítem, kiröhögtek minket a kiskutyákkal” – mondja, majd hozzáteszi, Mancs apját, Ahmedet ezzel szemben már akkor megtapsolták, amikor kiszállt a kocsiból. Később az ő fia, a 94-es születésű Miskolci Sátán Mancs is folytatta a családi hagyományt: rengeteg tapsot kapott az életében. Igaz, abban a pillanatban, mikor kiskutyaként László nadrágszárába kapaszkodva jelezte, hogy kiválasztotta gazdájának, egyikük sem tudta még, hogy így lesz.
A képzése 10 hetes korában kezdődött, 10 hónaposan pedig már túl volt az első éles bevetésén is úgy, hogy a kettő között eltelt időben, pár hónapig az sem volt biztos, hogy lábra tud-e majd állni. (Hat hónaposan a nagytestű kutyáknál meglehetősen gyakori csípőízületi diszpláziával diagnosztizálták.) Hiába gyűrte le a bénulással fenyegető betegséget, a megpróbáltatásai ezzel még nem értek véget: alig egyéves volt, mikor valaki patkányméreggel próbált végezni vele. A fiatal kutya – és vele együtt gazdája – szerencsére kitartott, felgyógyulása után pedig már nem volt semmi, ami megállítsa.
Mancs, az indulás elõtt a Ferihegyi repülõtéren (Fotó: MTI / Koszticsák Szilárd)
Az évek során aztán egyértelművé vált, hogy Mancsot bizonyos képességei még a mentőkutyák között is különlegessé teszik (nem csak az élőket, de a halottakat is képes volt megtalálni, ráadásul a kontinensen egyedülálló módon a víz alatti testeket is), László mégis azt állítja, Mancs egyáltalán nem született legendának, sőt! „Igazából nem volt olyan különleges kutya az elején. Átlagkutyának indult, akit az élettapasztalatok alapján, valós feladatokkal képeztünk azzá, ami végül lett” – mondja.
Az élő műszer, ami meghatározza a mentést
Hogy a korán megkezdett, szigorú és következetes képzés, vagy a józan ésszel már-már felfoghatatlan kötődés – és ezzel együtt az a tény, hogy Mancs és gazdája szinte olvastak egymás gondolataiban – tette-e őket felülmúlhatatlan párossá, nem tudni. Az mindenesetre biztos, hogy a 90-es évek végén és a 2000-es évek elején alig-alig volt olyan természeti katasztrófa a világon, ahol ne lettek volna ott már az elsők között, hogy segíthessék az életmentők munkáját. Egyiptom, Olaszország, Törökország, Ecuador, Santiago: csak néhány ország abból a 18-ból, ahol Mancs hosszú pályafutása alatt megfordult a két- és négylábú kollégáival.
„1996-ban Egyiptomban, sőt, a nagy ecuadori földrengés után is közvetlenül a gépek előtt kellett dolgoznunk. Nehéz szavakba önteni, mit érez az ember akkor, mikor ott van kvázi civilként, egész nap a romok között, majd neki kell aláírni egy papírt arról, hogy a gépek megkezdhetik a takarítást, mert ott már egész biztosan nincs több holttest.” László elismeri azt is, hogy az évek során többször előfordult, hogy a nehéz terepen a speciálisan képzett kutyáik kenterbe verték a legfinomabb műszereket és a profi technikát is: „Kairóban például a kijelzőkön úgy tűnt, hogy a romok alatt egy összekuporodott nénit találtunk. Odavittük a kutyát, de nem jelzett semmit. Miután mégis feltárták a helyszínt, gyorsan kiderült, hogy ami a kijelzőn még emberi alaknak látszott, az a valóságban nem más, mint egy összetört szekrény és egy kendő. A szem csalt, a kutya viszont nem.”
Persze, egyik kutya sem tévedhetetlen. Az ő tudásuk is véges, és László szerint a gazda felelőssége, hogy mindig, minden körülmények között tisztában legyen a kutyája határaival. Már csak azért is, mert a mentés nem sport: „Életek forognak kockán. A megmenthető embereké, a gazdáé és persze a kutyájáé. Minden alkalommal. Azt szoktam mondani, hogy a kutya ezekben a helyzetekben olyan, mint a gépkocsiban az üzemanyag. Egy élő műszer, aki meghatározza a mentést, de a tényleges irányítás az ember kezében van.”
„Remélem, az én lányom sosem kerül ilyen helyzetbe”
1999. augusztus 17-én Törökországot történetének egyik legnagyobb földrengése rázta meg: a katasztrófa következtében megrongálódott – vagy kártyavárként omlott össze – több százezer lakóépület, 43 ezren megsérültek, 17 ezren pedig meghaltak. A magyar speciális mentőalakulat, köztük László és Mancs elsőként utazott a helyszínre. László azt meséli, a megérkezésüket követő napokban gyakorlatilag nem volt megállásuk. „Mivel az első napokban tudunk a legnagyobb valószínűséggel túlélőt találni a romok alatt, ezért borzasztó gyorsan kellett dolgoznunk. Romról romra jártunk, huszonegy órát dolgoztunk a 24-ből” – idézi fel az eseményeket László, aki a Spider Mentőcsoport tagjaival ezekben az első napokban négy élő személyt talált a romok alatt.
Mancs a kis Hatirát 82 órával a rengés után jelezte gazdájának egy olyan területen, ahol korábban egy kutya sem jelzett túlélőt. A mentőcsapatok végül a Mancs által jelzett helyen, többórás megfeszített küzdelem végén egy halálra rémült, alig hároméves kislányt emeltek ki a romok alól. „Először az orvos vette kézbe a kislányt, aki teljesen egészségesnek tűnt és már nem is sírt. Az orvos adta az én kezembe, és így ment tovább egészen a mentőig, az ünneplő, tapsoló tömeg és az amerikai tévékamerák kereszttüzében” – mondta a Heteknek a mentésről László, majd azt is hozzátette, a tömegben pillanatok alatt híre ment annak, hogy a „magyarok megint kimentettek egy élő embert, ráadásul egy kislányt”.
Kaplan Mathira török kislány megmentőjével: Manccsal ( Fotó: MTI / Végh László)
László pontosan az ilyen pillanatokért lett annak idején speciális mentő. „Ilyenkor még az sem számít, ha én vagy a kutyám megsérülünk. Ha csak ez az egyetlen kislány lett volna, akit megmentettünk, akkor is azt mondom, hogy sikerült és megérte.” Az pedig, hogy Mancs a törökországi mentés után világhírű lett, egy olyan hős, akiről a CNN hírcsatorna külön riportot készít, akit hazatérésekor vastapssal fogadnak, és a következő években tévéműsorokba, bemutatókra, iskolákba, idősotthonokba hívnak állandó jelleggel, és aki végül még életében szobrot kap szülővárosában, nos, az igazából csak hab a tortán.
„Amíg lehetőség van és bírom, megyünk”
Azt szokták mondani, a kutya egy idő után hasonlítani kezd a gazdájára. Nos, ha valakire, akkor Mancsra és Lászlóra ez az állítás mindenféle kitétel nélkül, hatványozottan is igaz. Csakúgy, mint Lászlónak, Mancsnak is mindene lett a mentés; gazdája elmeséli, sokszor még álmában is dolgozott, árnyékként követte őt még a legnehezebb terepekre is, átvette a szokásait, miközben többéves közös pályafutásuk alatt csupán egyetlen egyszer mondott neki ellent – akkor, amikor ezzel az engedetlenséggel a gazdája életét mentette meg.
1998-ban történt: László és Mancs ebben az évben Olaszországban, a sarnói sárlavina helyszínén kutatott túlélők után. Gazdája előreküldte Mancsot felderíteni, ám ő meg se mozdult. „Ilyen sose fordult elő vele korábban” – meséli László, majd hozzáteszi, Mancs többszöri felszólításra se mozdult, közben egyre csak prüszkölt és a fejét rázta. Néhány perccel később hatalmas robbanás rázta meg a környéket: mint kiderült, az elektromos vágóeszközök szikrái begyújtották azokat az iszap alatti gázbuborékokat, amik a leszakított gázvezetékek miatt jöttek létre. Ha Mancs engedelmeskedett volna a parancsnak, és bemennek átvizsgálni azt a bizonyos üreget, ahonnan minden módon igyekezett elcsalni Lászlót, egyikőjük sem térhetett volna haza élve.
Fotó: Facebook
Nehéz egy ilyen társat elengedni. Igazából talán soha nem is lehet. Nem csoda, hogy Mancs halálát követően László órákig meg sem bírt szólalni, ahogy az sem, hogy új négylábú partnerében is, aki a Hope (Remény) nevet kapta, Mancs tulajdonságait látja visszaköszönni. Mint mondja, az ötéves ónémetjuhásznak szinte megszólalásig ugyanolyan a lelkivilága, mint Mancsé volt. „Ha ránézek, Mancsot látom benne” – árulja el László, aki történjen bármi, továbbra is aktívan részt vesz az életmentésben. „Amíg lehetőség van rá és bírom, addig megyek” – mondja, és mérhetetlenül büszke rá, hogy a mentésekre immáron nevelt lánya is rendszeresen elkíséri.
*
2023. február 6-án, hétfő hajnalban hatalmas, a Richter-skála szerinti 7,8-as erősségű földrengés rázta meg Törökország délkeleti, és Szíria északi részét. A katasztrófának eddig 40 ezernél is több halálos áldozata és százezernél is több sérültje van. A hírre az egész ország megmozdult, több magyar mentőcsapat is azonnal a helyszínre utazott, és embert próbáló körülmények között dolgozott a túlélők kimenekítéséért. Köztük volt a miskolci Spider Mentőcsapat is, Lehoczki László vezetésével, aki a kiutazás előtt ezt posztolta a közösségi oldalára: „Törökország tegnap személyesen megkeresett és kérte a segítségemet. Természetesen megyünk. El sem képzelhető, hogy egy földrengésre ne menjek ki és ne segítsek.”