2012 nyara volt, amikor pár hét alatt leadtam több kilót, és a folyamatos szomjúságérzet és esti vádligörcsök után végre elájultam, hogy bemehessünk a háziorvoshoz. Nyilván aznap reggel is kakaót és kalácsot ettem, így a doki nyugodtan megállapította, hogy
a 22,2-es cukor csak az izgulástól van,
de ha baj van, menjünk vissza. Persze baj volt bőven, de inkább a gyerekklinikára mentünk, ahol közölték velem, hogy 1-es típusú cukorbeteg vagyok, szuriznom kell magamat, és búcsút mondhatok a tortának – én meg ujjongtam magamban, hogy ezek szerint a bolognai spagetti MARAD, ráadásul megfejtettük, miért érzem magam pocsékul hetek óta.
Gyerekként persze nem gondol bele az ember abba, hogy mit jelent egy ilyen betegség: szövődményeket, kockázatokat, rosszulléteket és persze az állandó szorongást. Én baromi jól éreztem magam a kórházban Víziló Doktornővel (aki egyáltalán nem volt kövér, csak aranyosan távol álltak a fogai, ezért neveztem el így), az újdonsült, szabadságról a gyerekkórházba beeső diabetológusommal, vagyis Cukidokival, és persze az összes látogatómmal. Igazi látványosságnak éreztem magam. Sőt, akkor még jobban megkönnyebbültem, amikor az ágyamon, karkötőfűzés közben ecseteltem a családunk jó barátjának, hogy az a legnagyobb fájdalmam, hogy soha többé nem ehetek az isteni csokitortájából – mire csak annyit kérdezett: ,,Szerinted nem fogok neked csinálni cukormenteset?” Ez az összes félelmemet eloszlatta.
Fotó: Getty Images
Na jó, egy talán maradt: az iskolakezdés. A cukorbetegeknek eléggé szigorúan kell tartaniuk az étkezések időpontját, és én éppen az anyukám által csomagolt sonkás szendvicset majszolgattam osztályfőnöki órán, amikor a tanárnő bejelentette, hogy cukorbeteg lettem a nyáron. Nem tudom, hogy az a tény, hogy ehetek órán, döbbentette meg jobban a többieket, vagy az, hogy krónikus beteg lettem, de azóta értem, mit érezhetnek a vadasparkban az állatok, amikor ezren bámulják őket csak azért, mert esznek.
Szerencsére azonban egy srácon kívül, aki bepróbálkozott azzal, hogy ,,inzulinszagúnak” meg ,,édesemnek” hív, semmi komolyabb atrocitás nem ért 10 éves pályafutásom alatt. A padomnál sorok álltak, hogy ki kísérhet el szurizni a tanáriba, és büszkén mesélték nekem, amikor egy nap nem ettek édességet, vagy a vérvételnél 5.0 volt az értékük. Ez őszintén meglepett, hiszen köztudott, hogy a gyerekek tudnak a leggonoszabbak lenni.
Okoskodó felnőttekből azonban mintha végtelen mennyiségű lenne. Ezért is szar felnőni: az érdeklődő gyerekeket felváltják azok mindentudó felnőttek, akik annyi év tapasztalatával mondják fapofával a szemembe, hogy ma már van vércukorcsökkentő teakeverék, egyek naponta egy kanál fahéjat, meg csináljak levendulaolaj-kúrát, mert ezek majd életre keltik a tíz éve abszolút halott inzulintermelésemet. Ja, és persze örök klasszikus a „Nagymamám testvérének a szomszédja is cukorbeteg volt, aztán meg is halt, de amúgy persze teljes életet élt”– féle horrorsztori és az „Én sosem tudnám ezt csinálni” – című könnyfakasztó monodráma is.
Természetes, hogy tíz év után ezektől kicsit elfárad az ember. Elege van, kiábrándult. Már a bolognai spagettinek sem tud örülni, az ingyenes tömegközlekedésnek annyi, a munkában pedig aligha veheti hasznát annak, hogy nem mászhat fel a gerendára.
– Ne legyél már ilyen átkozottul szomorú! Ezzel sokkal jobb lesz minden! – mondja a nő, aki éppen szenzort készül felrakni nekem. Ez elméletileg arra lenne jó, hogy a dokim (Cukidoki 2.0) a tanácstalanságból végre lásson valami mintázatot az értékeimben. Tíz éve hallgatom ezt a szart.
Majd jobb lesz.
Majd huszonéves korodra beáll a cukrod.
Mennyire jó, hogy neked nem kell belehalnod a cukorbetegségbe (majd később).
Meg hogy mennyi mindennel kísérleteznek MIATTAM a kicseszett egereken.
Ez a legnagyobb kamu, amit próbálnak megetetni velem. Tíz év alatt annyi változott, hogy a szenzort kisebb ragtapasszal fedik le, ami nem sokat javít azon, hogy félreméri az értékeimet, meg hogy az egész úgy szar, ahogy van. Senkinek sem fog feltűnni – nem a büdös nagy francokat. Már a felrakás napján megkérdezte tőlem valaki, mi az a daganat a karomon. Elmondom, mi: egy újabb felület a bőrömön, amibe beleköthetnek az emberek. Egy újabb felület, ami megkülönböztet. Egy újabb felület, amivel kitölthetem a naptáramat, amivel kombinálhatok, hogy most a kanült, az inzulint vagy a szenzort kell kicserélnem. Erős Antóniának persze már fel sem tűnnek ezek, példát vehetnék róla, én mégsem érzem úgy, hogy a néha 50 percesre elnyúló, fájdalmas tűcseréknek valamikor vége lesz, meg hogy annak szeretném szentelni az életem, hogy én legyek az idegesítően egészséges ismerősöd, aki méregnek tartja a pizzát, meg aki azzal kérkedik minden adandó alkalommal, hogy a cukorbetegség igazából ,,megmentette” az életét. (Mekkora bullshit ez, ezt őszintén elhiszi valaki?) Sőt, akkor ijedek meg igazán, amikor a legnagyobb természetességgel foglalom el magam azzal egy házibuliban, hogy a cukromat mérem, és sorra utasítom el az italokat, mert már attól felment a cukrom, hogy beleszívtam a betonkemény görögdinnye-kiwi illatú vape-felhőbe. Ki csinál ilyet?
Fotó: Getty Images
Tudod, mit akarok igazán? Nagyobb dolgokon szorongani, mint hogy három órán belül kétszer ettem. 23 éves koromra már egyáltalán nem ritka az alacsony cukor miatti beszédzavar, zsibbadás, mindjártelájulok-pánik és persze a halálfélelem. Amikor egyedül vagyok, már autogéntréning-szerű nyugalommal jegyzem meg magamnak, hogyha most kómába esek vagy meghalok, akkor is jó (értsd: teljes) életem volt, meg amúgy is meg kell egyszer halni, nem olyan különös, hogy ez a pillanat most érkezett el.
Ennél valami nagyszerűbbet akarok. Szeretném eldönteni, hogy tényleg nem szeretnék gyereket, vagy csak azért taszít már a gondolata is, mert nekem magamra kell vigyáznom, nem egy kicsire. Szeretném tudni, hogy az első randiból azért nem lett-e több, mert egy hipoglikémia után tele voltak a fogaim Oreo-darabokkal, meg mert amúgy sem lehet velem mit kezdeni egy vidámparkban: a hullámvasúton nem tudom kezelni a cukromat, a vattacukorból nem ehetek, a nehezebb kajákat kerülnöm kell. És ami a legfontosabb: szeretném, ha lenne végre valahol cukormentes fánk, mert így nem (teljes) az élet.
Szerző: Almási Fanni, az ELTE BTK Kommunikáció és Média Tanszékének alapszakos hallgatója
