Sam Lipman-Stern kilencedikes volt, amikor ott hagyta az iskolát a kétezres évek elején. A szülei természetesen kiakadtak rá, és azt mondták, hogy ha nem jár suliba, akkor bizony dolgoznia kell. Ilyen fiatalon azonban még az olyan gyorséttermekbe sem vették fel, mint a McDonald’s vagy a Burger King. Egyetlen hely volt, ahol az életkora nem jelentett akadályt: a CDG (Civic Development Group) nevű telemarketinges cég New Jerseyben, ahová azonnal felvették.
Az irodai élet annyira vad volt, amire álmában sem számított. Frissen börtönből szabadultak, drogfüggők, alkoholisták, balhés arcok, mentális betegek végezték szakmányban a hívásokat. A cég arra sem figyelt, hogy legalább a munkahelyükön tiszta életet éljenek. Dílerek árulták odabent a kollégáiknak a drogokat, be lehetett menni dolgozni ittasan, bedrogozva, és ha két munkatárs esetleg némi szexeléssel szerette volna levezetni a munkahelyi feszültséget, ha találtak maguknak egy üres szobát, senki nem szólt rájuk. A CDG egyetlen kritériumot támasztott a dolgozói felé: a telefonos adománygyűjtéssel el kell érni bizonyos összeget, és ha ezt a dolgozó teljesíteni tudta, a többi őket már nem érdekelte.
Egy munkahely, amit látni kell
A fiatal Lipman-Stern először csak poénból vitte be magával a munkahelyére a kameráját, mert meg akarta mutatni a haverjainak, mi folyik odabent. Az egymást szívató, egymáson röhögős kollégákat mutató videók aztán olyan erősek lettek, hogy YouTube-ra is feltöltötte őket, bár ekkor még nem volt tisztában azzal, hogy ezek a felvételek később egy háromrészes HBO dokumentumfilm, a Telemarketingesek alapját szolgáltatják majd.
A dokumentumfilm ötlete az után merült fel benne, hogy megismerte odabent a harmincas éveiben járó alkoholista és drogfüggő Pat Pespast (a film szíve-lelke), akit New Jerseyben simán csak telemarketinges legendaként tartottak számon. Ezt a megtisztelő címet azzal érte el, hogy
gyakran beanyagozva, már-már önkívületi állapotban járt be dolgozni, és szinte már aludt a monitor előtt ülve, de amikor bekapcsoltak neki egy hívást, még ebben az állapotban is úgy járt a szája, hogy képes volt egy csomó pénzt gyűjteni.
A filmben láthatjuk is a legendát munka közben, és tényleg elképesztő, hogy ezt így tudta csinálni.
Jelenet a Telemarketingesek című HBO dokumentumfilmből
Pespas azonban nemcsak egy random drogos arc volt, hanem egy olyan drogfüggő, aki nagy igazságérzettel bírt, a morális iránytűje pedig a megfelelő irányba mutatott. Ő kezdett el mesélni Lipman-Sternnek a CDG visszaéléseiről, arról, hogy valójában milyen szabályokat kellene betartaniuk a hívásoknál, és hogyan kerülik ki őket, miközben maga a cégvezetés is bátorítja őket a kihágásokra. Lipman-Stern idővel kilépett a CDG-ből, ám az ott dolgozókkal, különösen a Pat Pespassel való kapcsolata egyáltalán nem szakadt meg.
Miután eldöntötte, hogy dokumentumfilmet készít a cég átláthatatlan működéséről, Pespas afféle belsős informátorrá, besúgóvá vált, aki folyamatosan biztosította neki az információk mellett az emberanyagot is az interjúkhoz. A CDG aztán 2009-ben megszűnt, a törvénysértések miatt felszámolták, de a történet ezzel nem ért véget, sőt csak akkor kezdődött igazán.
A drogos azért jó telemarketinges, mert rutinos a tarhálásban
A Telemarketingesek sokkal fésületlenebb, mint ahogy azt a műfajban megszokhattuk, sőt a film felvállalja, hogy ugyan nagyjából két évtizeden keresztül készült, az alkotók sokáig teljesen amatőr módszerekkel, gyakran fogalmatlanul és koncepció nélkül gyűjtötték hozzá az információkat. Ez a fésületlenség azonban kimondottan jól áll a filmnek, élőbbé teszi, ráadásul mivel a filmesek is abból a közegből jöttek, amiről forgattak, van egyfajta bennfentes jellege. Nekik olyanok is örömmel megszólaltak, akik egyébként egy profi dokumentumfilmes csapattal valószínűleg sosem álltak volna szóba.
Az első rész még leginkább azzal varázsolja el a nézőjét, hogy bemutat nekünk egy csomó kívülállót, akik a társadalom peremén élve próbálnak valahogy fennmaradni, az ügyeskedés és a jó duma pedig létfontosságú számukra az életben maradáshoz. Ahogy azt egy nevét nem vállaló telemarketinges cég vezetője elmondja a filmben: azért vesz fel előszeretettel drogosokat telemarketingezni, mert nekik már rutinjuk van abban, hogy az anyagozás miatt folyamatosan pénzt kelljen tarhálniuk, és bárkinek a hasába lyukat tudnak beszélni.
Ahogy haladunk előre a játékidőben (az epizódok nagyjából egyórásak), a hangulat úgy lesz egyre sötétebb, és úgy kerülünk át egy vállalati thrillerbe, ami egy egész szakma működéséről fest rémisztő képet. Egy jótékonysági szervezetek működésével foglalkozó szakember szájából hangzik el a döbbenetes információ, miszerint
az Egyesült Államokban kétmilliónál (!) is több nonprofit szervezet működik, melyek összesen annyi pénzt kezelnek, ami felér az USA éves GDP-jének 10 százalékával.
Ehhez képest egy hihetetlenül alulszabályozott szektorról van szó, afféle vadnyugatról, ahol lehet jótékonysági nonprofit szervezete akár a szellemvadászoknak is. Nem túlzunk, ez egy valós példa. Az ilyen szervezetek szabályozatlan működése és együttműködése a telemarketinges cégekkel pedig gyakorlatilag lehetőségek egész tárházat jelenti a potenciális csalóknak.
Trükkös fiúk
Amikor Sam Lipman-Stern és Pat Pespas elkezdték a kis nyomozásukat, azt hitték csak a telemarketinges cégek a simlisek, az őket megbízó nonprofit szervezetekre egyáltalán nem gyanakodtak. Látták, hogy ugyan a szabály szerint a telefonban csak azt mondhatnák, hogy egy szervezet (például egy szolgálat közben elhunyt rendőrök családtagjainak gyűjtő alapítvány vagy egy hadirokkantak felépülését támogató nonprofit szervezet) nevében telefonálnak, azt már nem, hogy ők maguk is ott dolgoznak, a cégek mégis biztatták őket a füllentésre.
Továbbá, ha valaki rákérdezett, hogy az adományozott összeg hány százaléka kerül ténylegesen az adott szervezethez, nekik elvben el kellett volna mondaniuk, hogy csak nagyjából 10 százalék, a többi pedig a telemarketinges cégnél marad. A valóságban azonban gyakran mondták azt, hogy a teljes összeget a szervezet kapja, mert így könnyebb volt rávenni valakit az adományozásra. Az ilyen turpisságokra persze rendre fény derült, a CDG kapta is a bírságokat, de még ezzel együtt is bőven megérte működtetni a céget. Ahogy azt az egyik tulajdonosról elmondják, egy környékbéli tó mindkét partján volt egy-egy luxusháza, és motorcsónakkal közlekedett köztük, miközben ők azért hívogatták a néniket és bácsikat, hogy elvileg nemes ügyeket támogassanak a megtakarított pénzükből.
Amikor a hatóság lecsapott rá, csak a lefoglalt borok értéke a pincéjében 300 ezer dollár volt.
A csalás rendkívül kiforrott volt, jól tudták azt is, hogy kiket érdemes hívogatni. Mivel a bevándorló családokban eleve volt némi félelem a rendőrséggel szemben, ők kapásból megijedtek attól, hogy valaki a rendőrség nevében keresi őket, így inkább gyorsan vállalták az anyagi támogatást, csakhogy leszálljanak róluk. Bizonyos szempontból úgy tekintettek erre, mintha védelmi pénzt fizetnének a rendőrségnek, miközben a valódi rendőrségnek hivatalosan nem volt köze ezekhez a nonprofit szervezetekhez. De rendkívül lelkes adományozók voltak a nagy hazafiak, akik mindig örömmel támogattak rendőrök, tűzoltókat és veterán katonákat a szolgálataikért cserébe, de a telemarketingesek elmondása szerint érdemes volt hívni az orvosokat és nyaranta az építési vállalkozókat is, akiknek a meleg hónapokban mindig jól ment a szekere. A támogatásért cserébe pedig a támogatott szervezet (például Rendőrök Testvérisége) matricáját küldték el postán a támogatónak, aki aztán lelkesen rakta ki azt az autója szélvédőjére, a boltja vagy épp az otthona ajtajára, azt remélve tőle, hogy majd a rendőrök emiatt jobban bánnak vele, például nem büntetik majd meg gyorshajtásért.
Jelenet a Telemarketingesek című HBO dokumentumfilmből
A telemarketing új aranykora jöhet
Pat és Sam tudták, hogy simliseknek, csalóknak dolgoznak, de azzal vigasztalták magukat, hogy legalább az összegyűjtött pénz tíz százaléka valóban nemes célokat támogat, és talán valami jó is származik a telemarketinges tevékenységükből. A CDG 2009 bezárása után történtek világítottak rá arra, hogy még ebben is tévedtek. A CDG nyomán gombamód szaporodó, és hasonló elveken működő telemarketinges cégek ugyan gyakran estek a hatóságok áldozatául, akik a szabálytalan működés miatt bezárták őket, ám érdekes módon azokat a nonprofit szervezeteket mindig békén hagyták, akik szerződtek velük a gyűjtésről. Miután Pat és Sam látták, hogy az érintett szervezetek egy-egy telemarketinges cég bezárása után gyorsan átvándorolnak egy másik gyanús céghez, kezdték sejteni, hogy ez nem lehet véletlen: maguk a szervezetek is vastagon benne vannak a lenyúlásban, tudnak róluk, sőt sok esetben kiderült, hogy kifejezetten a szervezetek engedélyével vezették félre a gyanútlan áldozatokat a telefonban.
Vagyis a nagybani csalásban maguk a nonprofit szervezetek is részt vettek, és a filmben megszólaló szakértő szerint elsősorban azok a szervezetek volta érintettek, melyek rendőrök, tűzoltók és veteránok számára gyűjtötték a pénzt. A pénzt, amit aztán nagyon ritkán használtak arra a célra, amire kérték. A filmben felhoznak egy felháborító esetet, amikor egy elhunyt rendőr családjának szánt gyűjtésből drága horgásztúrára mentek. Míg a telemarketinges cégek ellen felléptek a hatóságok, a nonprofit szervezetek rendre érintetlenek maradtak, és más köntösben ugyan, de mindig folytatták a tevékenységüket. Az AI segítségével pedig a csaló telemarketingesek új aranykora jöhet. És hogyan védekezhetünk ellenük? A filmben megszólaló szakértő egy egyszerű taktikát javasol: ha pénzt akarnak kérni tőlünk bármilyen célból, csak tegyük le a telefont.
A Telemarketingesek epizódjai az HBO Max kínálatában láthatók.
