Mint az köztudott, a Magyar Államvasutaknak két fő ellensége, Achilles-ina, Thanosa, sőt, kriptonitja van: a tél, meg a nyár. Ezek mellé sorakozott most fel egy harmadik, az ősz is: azért késnek a vonatok Vác és Balassagyarmat között majdnem egy órát, mert hullanak a fáról a levelek.
Tényleg.
A sínekre hulló nedves falevelek miatt a lejtőn nehéz lefékezni a szerelvényt, ezért inkább csak cammog a vonat, biztos, ami biztos.
Na most, mivel magam is közlekedő ember vagyok, én ezt mélységesen megértem. Fő a biztonság. Ilyenkor ősszel én is lassítani szoktam és nem borítok be kanyarban, mert annak csúnya taknyolás lehet a vége a biciklivel. De azért, kis önkritikával, mégiscsak látom a különbséget önmagam, a bringás anyuka, meg az állami gigacég, a MÁV között. Nem vagyunk egy súlycsoportban, na. Habár, a súly, ami fékezéskor hátrány, az utasokkal való izmozáskor kimondottan előny, tehát bármit megtehetnek.
Történt a minap, hogy vonatra szálltam, mert pillanatnyilag jó ötletnek tűnt. A járat, amire megváltottam a helyjeggyel együtt 2000 forintos menetjegyet egy 30 kilométeres szakaszra: késett. Nem kicsit, nagyon, olyan huszonöt percet. Sebaj, gondoltam, az élet úgyis az alkalmazkodásról szól, felszállok egy korábbi vonatra, ami ugyan nem intercity szolgáltatásokat nyújt, ennek megfelelően a menetjegy is harmadannyiba kerülne, de az nem számít most, mert ha nem késik, akkor egy csomó időt nyerek.
Képünk illusztráció (Fotó: Leéb Ádám)
Felszálltam, jött a kalauz, majd közölte, hogy probléma van a jegyemmel, nem érvényes. Hogy-hogy nem? Hát úgy, hogy nem ERRE a vonatra vettem meg, és MÉG nem érvényes. Huh, mondom, tényleg, csak két perc múlva lesz érvényes, akkor indulna az eredeti vonatom. Ezen könnyen segíthetünk, várjon már két percet, érveltem, addigra érvényes lesz. Különben is, nem károsítottam meg senkit, amint látja, háromszor annyit fizettem a jegyemért, ugyanerre a viszonylatra, csak most egy leszottyadt marhavagonban utazom és nem klimatizált kocsiban. Á, legyintett a kalauz, úgysem működne a klíma.
Én tovább győzködtem, és mivel, ha lendületbe jövök, elég sokat tudok beszélni, úgyhogy el is telt a sorsdöntő két perc, bár lehet, hogy öt is. A kaller végül megadóan legyintett: „Most az egyszer elnézem magának.” De más nem lesz ilyen jó fej – tette hozzá, hogy azért mégiscsak érezzem a szabálytalankodásom súlyát. Hú, hát, kösz. Ezt megúsztam.
Miközben a helyzet tehát az, hogy engem két perc miatt csak a személyes jófejsége óvott meg a súlyos büntetéstől, vagy ami még rosszabb, a semmi közepén való leszállításomtól (ahogy tette az egyik ellenőr a gyerekemmel), a MÁV bármikor, bármennyit késhet. Gondoltam, keresek illusztrációt ehhez a cikkhez, és 15 másodperc alatt találtam is: készítettem egy képernyőfotót a pár vonat aktuális helyzetéről, azok a piros számok jelentik ott a már előre látható késést.
A piros a késést jelenti (Forrás: MÁV)
Megjegyzem: itt aztán, az Alföld közepén abszolút nincs lejtő, egy árnyalatnyi sem. Itt csak a nagy büdös síkság van, a vonatok mégis késnek. Random, bármikor, de leginkább mindig.
A gyerekeim Szolnokra járnak iskolába, értelemszerűen vonattal. Mára a menetrend gyakorlatilag valami tájékoztató jellegű kiadvány lett, vagyis persze, tájékoztatnak a késésekről is, a menetrend meg olyan, mint a lottószámok: vagy bejön, vagy nem, de inkább nem. Az, hogy az iskola viszont minden reggel elkezdődik nyolckor, hát az a MÁV-nál senkit sem zökkent ki a nyugalmából, nem az ő bajuk.
Nem azért, mert olyan kis okos vagyok, de azért elmondom, hogy mi lenne a megoldás. Tegyenek pénzt a MÁV-ba. Nem olyan korszakalkotó gondolat ám ez, sokkal inkább evidencia: amire nem költünk, az előbb-utóbb ránk rohad. Így van ez a házunkkal, a ruhatárunkkal, a vasúttal, sőt, a víz- és elektromos hálózattal, az iskolákkal, a kórházakkal, a rendőrségekkel és minden dologgal ezen a világon.
Oké, értem én, hogy Gyurcsány, meg gonoszbrüsszel. Csak hát tíz éven keresztül számolatlanul dőltek ide az ingyen euro-millárdok. És mi lett belőle? Nem, nem európai minőségű vasúthálózat, ami legalább olyan fontos lenne a mind a környezetvédelem, mind az áruk és munkaerő áramlásának szempontjából, nem. Stadionok lettek belőle.
Meg Vodafone, ami egyébként eddig is simán elketyegett az adófizetők 660 milliárdja nélkül is, ahogy az egész világon, és akkor megpróbálok tartózkodni a demagógiától és nem keverem ide a 64 méteres, 30 milliárdos jachtot. Mert az biztosan magánügy, magántulajdon, azzal az apró megjegyzéssel, hogy a jacht tulajdonosa a soha meg nem térülő Budapest–Belgrád-vasútvonalat építette éppen, szintén a magyar adófizetők pénzéből, amihez a magyar adófizetőknek igen kevés érdeke fűződik. Mindeközben, amihez viszont fűződött volna érdekük, az a tíz szárnyvonal megtartása, amit viszont bezártak. A még működő vonalak pedig teljességgel megbízhatatlanok, Európa meg csak röhög rajtunk, sőt, már le is mondtak rólunk, le is csatolták a magyar vonatokat az európai vasúti hálózatról, mert nem lehet rájuk számítani. Egyszerűen nem, és kész, viszlát.
És amikor az állami szolgáltatások ennyire nem működnek, az nem csak szégyen: az már az a szint, amikor nem tudják, de nem is akarják titkolni, hogy egyszerűen tojnak az állampolgárok fejére.
