Ebben a cikkben két történetet mutatunk be, mindkettő kísértetiesen emlékeztet arra, ami a januárban meggyilkolt japán nővel történt. Nem csak azért, mert mindkét esetben külföldi a bántalmazó – amelyben természetesen nem a külföldiség a lényeg, hanem az, hogy a hatóságok, hivatalok sokszor nem tudnak mit kezdeni a kulturális és nyelvi különbségekkel –, hanem (főleg) azért, mert évekig képtelenek voltak leállítani őket. A hatóságoknak, hivataloknak bátorságuk és türelmük nem volt ehhez, az áldozatoknak és családjaiknak pedig erejük és eszközeik. Ezekből a történetekből, reméljük, egyszer és mindenkorra választ kap minden férfi és szerencsés (tehát a párkapcsolati erőszakot eddigi élete során megúszó) nő az olyan kérdésekre, mint:
- miért nem hagyta ott?
- miért évekkel később szól?
- miért nem védte meg a gyerekét?
Az első történet egy anyáról szól – a nevét és a konkrétumokat megváltoztattuk –, akit mostanra, úgy tűnik, sikerült kimenekíteni a halálos fenyegetések áradatából, de a történet még bárhogy végződhet. Legyünk pozitívak: a hatóságok, hivatalok most megmutathatják, hogy képesek összeszedni magukat és beváltani az ígéreteket, amelyeket a rendőrség a japán nő halálát, illetve az azt övező tiltakozásokat látva tett. Azt, hogy ezentúl az eljáró rendőröktől a nyomozókon át a döntéshozókig mindenki az áldozatok érdekeit tartja majd szem előtt. Az ő történetét testvére meséli el.
Kriszti esetében már késő: a fiatal fotós lány, akivel mi is interjúztunk, két éve öngyilkos lett. Édesanyja és húga azóta is küzd, hogy megtudja, mi történt vele pontosan a halála előtti hónapokban. Az öngyilkosság végtelenül összetett téma, de a lány esetében biztos benne a család, hogy kézzel fogható okai voltak. Az ő történetét kettejük elmeséléséből rekonstruáltuk.
Mindkét történetben visszatérő elem, hogy agresszor nem csak a felelősségre vonást úszta meg eddig, de az egész eljárásból kis túlzással kihagyták: egyszerűen békén hagyták, nem foglalkoztak vele. Mindkét történet egyszerre megrázó a szó legszorosabb értelmében véve hétköznapi.
„A gyerekkel a karján nézte, hogy a férfi rázza a rácsot, mint egy gorilla”
Mindig fura férfi volt. Küldöldről érkezett, ha jól emlékszem, 7-8 éve, akkor még ketten éltünk a nővéremmel, Anettel, amikor ő is ott volt, hárman. Odakint éjszakai műszakjai voltak, és arról, hogy nappal alszik, itt sem állt át; ez volt az első furcsaság. Eleinte egyébként kedvesnek tűnt. Azt, hogy passzív volt, nem lehetett vele programokat csinálni, kimaradt mindenből, betudtuk annak, hogy biztos nem aludta ki magát, és különben is külföldi, és sem én, sem a szüleink nem beszéltek túl jól angolul, Anett igyekezett fordítani. Próbáltunk beszélni erről, Anett mindig védte, azt mondta, próbálkozik, igyekszik a pasija, de nem láttuk rajta a meggyőződést. Az kicsit bántotta a nővéremet, amikor nem örültünk látványosan, miután bejelentette, hogy megkérte a kezét, mert terhes.
Próbáltak munkát, lakást szerezni. Nagyon sokat beszéltünk arról, hogy felelősséget kellene vállalnia a férfinak, főleg így, hogy gyerekük lesz, borzasztó volt nézni, hogy nem kezd magával semmit. Főleg, hogy Anettnek hét év után megszűnt a munkahelye, egy pillanatig végképp nem tudtuk, mi lesz így vele, de szerencsére nagyon hamar talált munkát, azóta is ott dolgozik.
Összetartó család vagyunk. Nem azért járunk össze vasárnaponként, mert kötelező. Sok barátunk is van, nagy, közvetlen, egymást segítő társaság. Próbáltunk segíteni a férfinek, de egy idő után mindenki felemelte a kezét: nem tudtunk mit kezdeni ezzel az emberrel. A gyerekük a Covid közepén jött világra, Anett két hónapra a szüleinkhez költözött a szülés után, érezte ő is, hogy ez nem mehet így tovább. A gyerek apja finoman szólva nem kepesztett, hogy láthassa. Volt, hogy este 7-kor érkezett ki úgy, hogy 8-tól kijárási tilalom volt.
Így telt el pár év. Nagyon aranyos gyerek, sokszor találkoztunk családi eseményeken, de a férj sosem jött el. Tudtuk, hogy alkalmi munkákból él, sehol sem maradt meg sokáig, volt, ahonnan három nap után rúgták ki, előszeretettel jelentgette fel a munkaadóit, hogy hogy képzelik.
Képünk illusztráció (Fotó: Getty Images)
2023 augusztusában kaptam az első olyan üzenetet. Épp közös programot terveztünk, ekkor jött a semmiből, káromkodva, csupa nagy betűvel, hogy jó lenne, ha békén hagynám őket, a házasságukat. Én kiborultam, egy barátom segített, ő válaszolt neki, hogy Anett örökre a testvérem marad. Neki már halálos fenyegetéseket írt, részletezte, hogy fogja kibelezni. Hívtam a nővérem, halálra rémülve, vásárolt éppen, mondta, hogy a férfi épp otthon van a gyerekkel. Rohant haza, másnap kimentünk a szülőkhöz, akkor mesélte először, hogy
szokott amúgy ilyen lenni.
Ekkor kezdtünk megérteni mindent, hogy miért furcsán csendes, visszahúzódó Anett; tudta, hogy igazunk van, de szégyellte is magát, és még mindig próbálta védeni, hogy mégiscsak a férje.
Tudni kell róla egyébként, hogy nyolc általánosa van, mindenféle összeesküvéselméletekben hisz, volt probléma abból is, hogy nem akarta beadatni a gyereknek a kötelező oltásokat. Mindenkire haragszik, mindenkit utál, meg van sértődve a világra. Ezek után folyamatosan írogatott, évekkel azelőtti sérelmeket is felhozott, mindent számontartott, magára, mint segítőkész, áldozatokat hozó emberként hivatkozott; egy alkalomra emlékszem, hogy segített volna bármiben, fel is hozta folyamatosan. Ekkor derült ki, hogy azóta utál minket is, mióta először betette a lábát az országba. Összetörtem, arra gondoltam, lehet, hogy igaza van és szörnyű emberek vagyunk; a barátok segítettek, ők figyelmeztettek, hogy ne hallgassak a manipulatív szövegekre.
Az értetlenül álltam a helyzet előtt, számon kértem Anettet, hogy miért nem szólt. Aztán eszembe jutott, hogy nekem is van tapasztalatom nárcisztikus emberekkel. Tudtam, hogy ki lehet ebből jönni, de az ember magától képtelen segítséget kérni. Anettbe olyan szinten beletáplálta a félelmet a férje, hogy az még az anyai ösztönt is elnyomta, ezért hagyta nála rendszeresen a gyereket akkor is, amikor már külön költöztek. Ráadásul kötelezte, hogy párterápiára járjon vele, de soha nem vállalta a felelősséget. Folyamatosan küldte a szidalmazó leveleit és üzeneteit. Átlagosan napi háromszor írt. Összeszámoltuk:
Háromezer Messenger-üzenetet írt, a levelei pedig, ha kinyomtattuk volna őket, 12 ezer oldalt töltöttek volna meg.
Egy évbe telt, mire Anett elkezdett végre úgy beszélni arról, ami vele történt, hogy nem éreztük, hogy manipulálja a férfi. Végül beadta a válópert.
A fenyegetések ezzel nem szűntek meg. Egy idő után fizikai formát is öltött mindez. Anett ajtaja előtt van egy rács, ott üvöltözött rendszeresen, éjfélkor, délután, attól függően, milyen műszakja volt aznap. Rendszeresen rendőrt is hívott. Könnyű dolga volt, a nővérem pár sarokkal arrébb vett ki neki lakást – ebben anyagilag is segítette –, azt mondta, azért, mert így legalább könny lesz hozni-vinni a gyereket. Nyilvánvaló volt, hogy nem mer neki nemet mondani. Egyszer, amikor ott voltunk, hallottuk, hogy folyamatosan csipog Anett mobilja, majd hívogatta, végül a csengőt nyomta, mint az őrült. Amikor kinyitotta az ajtót a gyerekkel a karján, a férfi már a rácsot rázta, mint egy gorilla. Próbáltuk csitítani a kicsit, a barátom közben kiment, hátha tud rá hatni, de addigra elment. Egy perc múlva ott volt a rendőrség, azzal jöttek ki, hogy veszélyben van a gyerek. Közben visszajött a férj is, ekkor küldtem ki a nővérem, hogy vonja be a rendőröket bátran, mesélje el, mi folyik itt. Ők látták, hogy minden rendben a gyerek körül, elmentek. Ekkor mutatta a nővérem az üzeneteket, hogy nekünk, a családjának eszünkbe ne jusson a közelébe menni. Amikor elindultunk, láttam, hogy betörték a kocsim ajtaját. Ez egy rendes környék, nem történnek ilyenek.
A rendőrök felvették az ügyet, fotózgattak, de nem kötötték össze a pontokat. A következő hetekben én hívogattam őket, össze-vissza kapcsolgattak, kiderült, hogy elrontották az ügyszámot, a végén valami felettessel is összekötöttek, aki annyira megunta, hogy telefonálgatok, hogy végül kihallgatott. Elmondtam mindent. Egy év alatt sem jött ki a kárszakértő. Párhavonta rákérdeztem, legutóbb azt mondták, az ügyészségen van az ügyem, behívták a férfit is, de semmi sem történt.
Közben persze ő is ügyvédet fogadott, azóta kicsit visszavett.
Pontosan tudja, meddig mehet el – de addig el is megy.
Egy ideig próbáltuk azt, hogy csak nyilvános helyeken találkozzon a gyerekkel, ahol Anettet barátok vagy rokonok kísérték, biztos, ami biztos, de persze nem a gyerekkel foglalkozott, inkább Anettet nyomasztotta. Egyszer az is előfordult, hogy megpróbálta elrabolni egy ilyen találkozón a gyereket és elszaladni vele, akkor Anett kísérője pont még távolabb volt, és ezt használta ki, ez tettlegességig fajult, idegenek siettek Anették segítségére. Ebből is rendőrségi ügy lett, de ezután sem történt semmi. Olyan is előfordult, hogy éjszaka betört a szüleink kertjébe, amikor úgy sejtette, hogy ott lehet Anett és a gyermek.
Teljesen szürreális az egész nekünk, a családjának is. Több mint egy éve zajlanak az eljárások, és bár soha nem tettünk semmi rosszat, folyamatosan védekeznünk kell, miközben ő fenyegetőzik, hogy megöl minket, elrabolja a gyereket. Azt is nagy küzdelmek árán sikerült elérni, hogy csak felügyelet mellett találkozhasson a gyerekkel. Anették többször költöztek, most szerencsére nem tudja, hol laknak, de benne van a pakliban, hogy egyszer megtudja, vagy a hivatalok úgy döntenek, felügyelet nélkül kell odaadni a fiát. Talákoztunk segítőkész szakemberekkel, de minden lassan halad, hiába erősítették meg többször is, hogy a férfi veszélyes. Lehet, hogy nem akarják látni, ami a szemük előtt van, lehet, hogy őket is megfenyegette akár fizikailag, akár azzal, hogy eljárásokkal keseríti meg az életüket – láttunk több példát mindkettőre. És persze közben látjuk az eseteket is, amelyekben csak akkor avatkoznak közbe, amikor már késő.
Hogy miért tűrtük? Mit tehettünk volna? Nem akartuk, hogy bármit felhozhassanak ellenünk, és közben tehetetlenül néztük, hogy mit művel. Bármit megtehetett. Olyan volt, mint egy kisgyerek, aki tudja, hogy senki nem bünteti majd meg. Többször kértünk távoltartást, ezeket mindig fellebbezte, a rendőrök ráadásul hiába jöttek ki, nem csináltak semmit. Már csak azért sem, mert nem beszéltek angolul, a nővérem meg hiába lobogtatta a papírt a férfi mellett, akinek nem lett volna szabad a közelében lennie, nem kezdtek el tört angolsággal, félig magyarul dadogni, hogy menjen onnan. Inkább hagyták, hogy őrjöngjön.
Mindig vannak jelek
Sváb-Repponi Felícia, a Dominó Konzultációs Műhely jogásza, gyermekvédelmi szakember: a Magyarországon is kötelező nemzetközi irányelvek egyértelműek. Ezek kimondják: nem csak a fizikai erőszakot kell bántalmazásnak tekinteni, nem lehet külön kezelni a szülő sérelmére elkövetett erőszakot attól, hogy az a gyermekre nézve is ugyanúgy veszélyeztető, a gyermekeket ebben a tekintetben a felnőttekkel egyenrangú félként kell kezelni (beleértve életkortól függetlenül a beszámolójukat is) és a (még potenciális) bántalmazással szemben is magasabb állami kötelesség és megvédeni az áldozatokat és a gyermekeket. Őket minden esetben nagyobb védelemben kell részesíteni, mint a felnőtteket, továbbá az áldozatok elmondását kell kiindulópontnak tekinteni a bántalmazó fél veszélyességének megítélésekor. A gyakorlat ehhez képest nálunk eltolódik abba az irányba, hogy a kapcsolati erőszakra csupán a szülők közti konfliktusként tekintenek, és külön kezelik, magasabb szintre emelik a bántalmazó jogát egyfelől ahhoz, hogy csak hosszadalmas eljárásokban való bizonyítás után kezeljék bántalmazónak (úgy, hogy egyébként a gyanújelek is elegendőek lennének a hatályos szabályozás alapján), másfelől a jogot a gyermekkel való kapcsolattartáshoz, és ebben a bántalmazott szülőtől magas együttműködést várnak el a bántalmazóval. Ez pedig sokszor oda vezet, hogy szakemberek rendelkeznek arról, hogy egy gyermeknek mindenféle ellenőrzés, felügyelet vagy segítség nélkül kell a bántalmazókkal találkozni, időt tölteni, úgy, hogy tőlük felnőttek – a bántalmazott felnőtt, vagy maguk a szakemberek is – tartanak, a gyerekek elmondását pedig sokszor teljes mértékben megkérdőjelezik, ahogy az áldozatokét is. Pedig számos esetben az áldozatok meggyilkolása (vagy egyéb, a bántalmazott szülők vagy gyermekek sérelmére elkövetett erőszakos cselekmény) a kapcsolattartásokkal összefüggő időben történik, és általában minden ilyen esetet megelőznek figyelmeztető előjelek, tehát nem ott kezdődnek, hogy „egyszercsak a semmiből az elkövető legyilkolta a családját”, csak ezekre a jelekre vagy egyáltalán nem, vagy csak ritkán figyelnek fel.
„Másnap hívott egy rendőr, hogy sajnálattal hallja, hogy meghalt a leányzó”
Kriszti kétszer halt meg. Először 2023. július 17-én. A párja találta meg, de átment a szomszéd lány is. Ő később mesélte, hogy fehérneműben találta a padlón, először ájultnak nézte, amikor közelebb ment, látta a kötélnyomokat a nyakán, de kötél nem volt rajta. Kihívták a mentőket. A mentősök telefonon irányították az újraélesztést, tíz perc múlva kiértek, átvették. Nyolc perccel később lett pulzusa.
Másodszor a kórházban halt meg, másnap. Megtörtszív-szindrómát állapítottak meg nála: olyan lelki vagy fizikai sokk érte, hogy alig pumpált a szíve, kiszakadt a belső fala.
A rendőrség nem jött ki, sem akkor, amikor megtalálták, sem másnap, a kórház szólt, hogy jelezték az ügyet és igazságügyi boncolást rendeltek el. A lakásában a szőnyeg üvegszilánkokkal volt tele, bal bokája sebes volt. Nem foglaltak le laptopot, telefont, utólag sem helyszíneltek. Mi törettük fel a laptopját és küldtük le a rendőrségnek a jegyzeteit, amiben arról ír, a párja szándékosan keveredik verekedésbe, élvezi. Volt egy kép is a műtött, összevarrt kezéről, amivel szétvert egy üvegpoharat. A rendőrség nem reagált, az aktájából is eltűntek ezek az információk. Nem hívták be a férfit, később azt mondták, azért, mert nem vette fel a telefont. Erősködtem, hogy adják ki a boncolási jegyzőkönyvet, de a rendőrnő azt mondta,
miért, mit akar abból megtudni, hogy mekkora volt a mája?
A temetkezési vállalkozó intézett mindent, ő ki szokta kérni a jegyzőkönyvet a rendőrségtől, most megtagadták tőle. Újra megpróbáltam kikérni, fél óra múlva hívtak a debreceni rendőrök azzal, hogy sajnálattal hallják, hogy meghalt a leányzó. Azt kérték, menjünk be, mondjuk el, mit tudunk az előzményekről. Bementünk. Nem tudom, miért tőlünk akarták megtudni, mi történt, és nem a bántalmazójától, aki utoljára látta élve. Úgy, hogy az ügyvédek, akikkel beszéltünk, nem tartják bizonyítottnak, hogy kizárható az idegenkezűség.
Kriszti a halála napján még arról beszélt egy barátnőjével, hogy mindenképp meglátogatja. Több munkamegbeszélést is tervezett. Másfél héttel később érkezett meg egy fülhallgató, amit akkor rendelt.
Többször kértük az iratokat, nem adták ki, pedig a törvény szerint is meg kellett volna kapnunk őket. Hiába tettem panaszt, nem cserélték le az ügyintézőt sem, nem is vizsgálták, hogy hogy bánt velünk a rendőrség. A Patent egyesület jogásza aki jól ismeri az anyagot, ígéretet kapott a gyilkosságiak vezetőjétől, hogy Kriszti ügyét előveszik és keresni fognak. Mégsem keresett senki.
Van segítség!
Ha neked vagy valakinek a környezetedben segítségre van szüksége, hívd mobilról is a 116-123 ingyenes lelkielsősegély-számot!
Külföldi fiú volt, mindig éreztük rajta a keletről hozott dogmatikus szemléletet. Sosem láttuk őket veszekedni, Kriszti mesélte később, hogy gyakran megtörtént. Szerintem nagyon fontos volt neki, hogy mit gondolnak róla, hogyan látják, nem stabil az önértékelése – ezt Kriszti is mondta. Míg a saját árnyékos oldalával nem bírt szembenézni, addig minden számára elfogadhatatlan tulajdonságért és múltbéli cselekedetért megszégyenítette Krisztit. Lekurvázta, ribancozta. Azért, mert több emberrel feküdt le, mint ő, az első szexuális élménye ráadásul 16 évesen volt: egy fotós látta rajta, hogy könnyű préda, kihasználta a helyzetet, megerőszakolta. A párja szerint ezzel tisztátalanná vált, a teste szentségtelen. Újra és újra felemlegette, megszégyenítette emiatt.
Kriszti a 2023-as Kolorádó Fesztiválon (fotó: Neményi Márton)
Krisztinek volt egy nem kívánt terhessége is a kapcsolatban. Szilveszter előtt pár nappal elvetélt. Találtunk egy levelet a laptopján, ebben arról írt, hogy csalódott a férfiban, amiért nem volt mellette. Kórházról kórházra járt, és amikor hazaért, és a fájdalmak közepette aludni próbált, a férfi hangosan zenét mixelt, majd szó nélkül lelépett, a barátaival lógott.
A halála előtti hónapban előtt szétverte a lakást a párja. Összetörte a monitort, Kriszti telefonját, falhoz vágott egy pudingot, de úgy, hogy a plafon és a másik fal is olyan lett, beszakított egy szobaajtót is. Rámírt, hogy „széttört mindent”, nincs telefonja. Átmentünk hozzá, de csak az előszobába engedett be, mert még ott volt a fiú. Takargatta magát, de láttam a foltokat a combján. Azt hiszem, akarta is, hogy lássam. Félve mesélte, hogy eldugta a két laptopja közül az újabbat és a kameráját, hogy azokat ne tudja tönkre tenni. Kisebb szorításnyomok látszottak a nyaka körül és a kezén is. Rendőrségre nem akart menni, azt mondta, szereti, és amúgy is, ő is bántotta a férfit. Aznap is szakítottak, ekkor mondta, hogy gondolkozott azon, hogy megöli magát, de úgy döntött nem teszi, mert erősebb ő annál. Öt hét múlva már nem élt.
Naplóbejegyzés Kriszti laptopján
A barátaimnak sem merek arról mesélni hogy milyen valójában ez a kapcsolat mert szégyellem, nem tudok tőle szabadulni nincs ilyen opcio folyton vissza akarok menni, már tudom, hogy kellene a segítség, lehet nehezen de más ratudna venni, komolyan hogy lehet olyannal aki magaláz a múltbeli hibáinak amihez semmi köze nincs ez egy beteg állat sose felejtsd el Kriszti, teherbe ejtett gondolkodás nélkül, egy elkényeztetett hülyegyerek vagy
2023. 02. 16.
Az Európai Alapjogi Ügynökség és a Nemek Közötti Egyenlőség Európai Intézete felmérése szerint Európában toronymagasan itt a legmagasabb a bántalmazó kapcsolatban élő nők aránya: a több évre kiterjedő, reprezentatív kutatás szerint 7,6 százalékuk érintett ebben, azaz jelenleg is minden 13. magyar nőt módszeresen kínozza a párja verbálisan, fizikailag, szexuálisan, vagy gazdaságilag. Az összesített átlag alapján az európai nők 31,8 százaléka, a magyar nők 54,6 százaléka szenved el valamilyen formában erőszakot élete során.
