Interjú Bertók Kriszti fotóssal

Budapest menőbb bulijaiban ma már rendszeresen látni Bertók Krisztit a fényképezőgépével a kezében; nem csak azért feltűnő jelenség, mert magas, fiatal lányként dolgozik a férfiak uralta szakmában, hanem azért, mert nem a szokásos partifotókat készíti. Nem érdekli a pózolás, a kamerába mosolygás, a csoportképek; a spontán pillanatokat vadássza, azt, amikor a fiatalok a buliba feledkeznek – meg egymásba. Csókolózó, ölelkező párokból, akik nem zavartatják magukat a kamera előtt, lassan hatalmas archívuma gyűlik. Képeit pedig nem egyszerűen jó nézni, de emlékeztetnek arra is, hogy van még szépség Budapest koronavírussal, inflációval és klímakatasztrófával sújtott éveiben.

A képeid alapján egyszerre vagy modell és fotós. Melyik volt előbb?

A fotózás jó régóta az életem része, 13 éves voltam, mikor először fotóztak, és azt hiszem, ezen keresztül kezdtem azt érezni, hogy „hű engem ez érdekel”. Szép képeket, a vizuális étvágyamat kielégítő dolgokat létrehozni. Akkor még mint alany tudtam ehhez hozzájárulni, ezért szívesen vállaltam ismerősökkel, barátokkal közös fotózásokat. Aztán egyre többet gondolkoztam a megvalósításon, és hogy többet szeretnék beleadni. Jöttek az okostelefonok és folyamatosan fotóztam, majd posztoltam Instagramra. Innen indultam, jártam az utcákat és szép fényeket kerestem. Kölcsöngépekkel építettem a portfóliómat, és reméltem, hogy valamikor majd dolgozhatok koncerteken, mint fotós. Egyszer csak elhívtak a Toldiba fotózni, rettegve indultam neki az éjszakának, mert a kedvenc fotósaim dolgoznak ott, és azt éreztem, ehhez én kevés vagyok. Egyikőjük, Szabó R. János pont ott volt az eseményen, ő is fotózott; megnyíltam neki, és egy csodálatos, megnyugtató, hosszú választ kaptam tőle. Tavasszal pedig megkerestek a Pontoontól, hogy vállalnám-e az idei szezont mint a fotósuk; hatalmas örömmel mondtam igent, hálás vagyok nekik, hogy egy biztos pontot adnak az életemben. Ez legjobb dolog, ami idén történt velem. Az első egy hónapban még a barátaim támogattak és adták kölcsön a gépüket, hogy jó minőségű fotókat tudjak leadni. Most így, pontokba szedve én is látom, hogy nem egyedül jutottam ebben a szakmában előre, hanem a barátaim segítségével és a szervezők bizalmával, amiért végtelenül hálás vagyok.

Nem tudom meghatározni, hogy milyen szinten vagyok, de látom, hogy fejlődök és jönnek a megkeresések. Még messze járok attól a minőségtől, amit szeretnék hozni. A modellkedésből pedig sosem lett karrier. Már egyáltalán nem bánom, mert egy időben rombolta az önképemet. Aztán hoztam egy döntést, hogy én nem akarok ezeknek az elvárásoknak megfelelni, mert csak rosszat tesz velem, és ezután már csak a jót szeretném ebből kivenni, ezért csak baráti megkereséseket vállalok. Ezelőtt egy pszichoterápiás központban és egy nagy magánklinikán dolgoztam, grafikát tanultam tavaly nyárig a Budai Rajziskolában. Főleg azért ezt, mert fotó csak nappalin van, és munka mellett azt nem tudtam vállalni. Amúgy néha varrok táskákat, meg készítek szobrokat, kerámiatigriseket.

Fotó: Bertók Kriszti

Kik a kedvenc fotósaid? Honnan merítesz ihletet?

Amikor elkezdtem posztolni az első munkáim, sorra írtak rám az emberek, hogy hasonlítanak a képeim Karel Chladekére. Az intim pillanatok megörökítése volt a közös pont. Én jelenleg őt tartom most fő inspirációnak, de leginkább itthoni példákat tudok mondani kedvenc fotósokra: Szabó R. János, Bányász Anna, Golács Nóri, Hivessy Menyhért, Kedves Katalin, és még sokáig sorolhatnám.

Autodidakta vagy, vagy tanultad valahol, valakitől?

Teljesen autodidakta a folyamat, az is egy felismerés volt, hogy nem kellenek keretek ahhoz, hogy tanuljak és foglalkozzak vele, az érdeklődésem motivált. Hiányosnak érzem még a tudásom, és jó lenne tanulni, meglátjuk, mit hoz az élet, mondjuk, hogy merek-e jelentkezni egyszer a MOME-ra, és engedi is az anyagi helyzetem.

Fotó: Bertók Kriszti

Egyértelmű, hogy a kedvenceid az elkapott intim pillanatok bulikban; hogy találtál erre rá, és miért olyan érdekes ez számodra?

Teljesen magától jött, ilyen vagyok alapból: figyelem az embereket, a reakcióikat, a mimikájukat. Ez régebben a munkámban is jól jött. Korábban pszichológiát szerettem volna tanulni, hogy értsem őket. Először fel sem tűnt, hogy ez a fő témám, mások visszajelzéseiből állt össze a kép. Sokat gondolkoztam, hogy vajon miért ennyire érdekes ez a számomra, és arra jöttem rá egy barátnőmmel beszélgetve, hogy mint nagyon sok minden az emberi viselkedésben, ez egy projekció a részemről.

Erre vágyom én is.

 Egyébként is partiarc vagy, vagy inkább introvertált? Vagy a kettő egyszerre?

Mindkettő, de ahogy elkezdtem nyitni az emberek felé, és szorult vissza az introvertált énem, ezzel egyenesen arányban egyre több helyre jártam el, egyre többet buliztam, de ez sincs olyan régóta az életemben. Régen egyszer-egyszer jártam csak el bulizni, általában egyedül. Frissen költöztem fel vidékről, és ez a közeg elég befogadó, hamar lehet barátkozni, ez történt velem is. Például életem első bulija az pont a Pontoonon egy Pure Lust volt, és már 21 éves elmúltam akkor. Mostanában sok visszajelzést kaptam azzal kapcsolatban, hogy érdekes jelenségnek tartják az introvertált személyiségem ebben a közegben.

Bertók Kriszti (forrás: magánarchívum)

Hogy állsz hozzá ezekhez a helyzetekhez? Bulizni mész, és ha már ott vagy, és olyan a helyzet, fotózol is, vagy fordítva?

Amíg ez nem a munkám volt, bulizni mentem és vittem a fényképezőgépet magammal, aztán most már dolgozni megyek, de bulizok is közben. Ha jó a zene akkor nehéz megállni, hogy ne táncoljak. Volt is, hogy beszóltak viccesen, hogy „a fotós bulizik?”. A főnököm mondjuk pont nagyon bírja ezt bennem, hogy ott vagyok és élvezem, hozzáadok a hangulathoz. Ez segítség is, mert nem egy vadidegen ember vagyok, aki megjelenik, lő és továbbáll, hanem bevonódom, táncolok az emberekkel.

Sokkal természetesebb és barátibb nekik is és nekem is. Most már csak az a baj, hogy annyit vagyok bulikban heti 4-5 nap, hogy nem sok erőm vagy kedvem van ezen felül bárhová menni. Azért van, hogy tudatosan kamera nélkül elmegyek a barátaimmal kikapcsolódni. Nehéz amúgy, mert folyton azon kattogok, hogy milyen szép képet lehetne éppen készíteni. Ha mondjuk dolgozom és eldöntöm egy ponton, hogy megvan az aznapi képanyag és elteszem a gépem, biztos, hogy legalább egyszer előveszem újra. Nem tudom megállni.

Fotó: Bertók Kriszti

Pózolnak-e, amikor meglátják, hogy gép van nálad, ha igen, mit kezdesz ezekkel a helyzetekkel? Illetve kérted már, hogy pózoljanak, ismételjenek meg egy mozdulatot, vagy ez szigorúan spontán?

Persze, megvan a közeg, ahol, ha kamerát látnak, képet kérnek, vagy összeállnak csoportképre, ezeket kedvességből mindig elkészítem, nem fogok nemet mondani, vagy elkezdeni magyarázni, hogy „figyelj, ezek a képek soha sehol nem lesznek kint és nem fognak hozzád eljutni”. Szerencsére azt tapasztalom, hogy egyre kevesebb az ilyen kérés, és egyre elfogadóbbak az embereket azzal kapcsolatban, hogy fotózzák őket.

Pont ezt élvezem ebben a műfajban, hogy adottak a szituációk, nekem csak figyelni kell és résen lenni.

Észreveszik, hogy fotózod őket? Általában hogy reagálnak?

Sajnos az van, hogy imádok lesiből fotózni. Volt olyan barátom, aki a streetfotózás miatt megszólt, hogy ez etikátlan, és tudom, hogy az, de ezek a legtermészetesebb pillanatok. Közegtől is függ, hogyan reagálnak; van, aki zavarba jön, van, aki még jobban elkezd táncolni, vannak, akik ilyenkor állnak össze a csoportképre, de szerencsére a legtöbb ember csak tudomást vesz róla. A kedvenc fotóalanyaim azok, akik elkezdenek játszani a kamerával: a lencsébe nézve egyre és egyre látványosabban látncolnak. Ezért mindig hálás vagyok.

Fotó: Bertók Kriszti

Ha megkérdezik, hogy ezt a pillanatot miért fotóztad le, mit mondasz?

Érdekes, de ez a kérdés még sosem hangzott el. Azt mondanám, hogy azért, mert egy szép pillanat volt, jól néz ki, vagy érdekes különleges nem szokványos a megjelenése.

Volt, hogy beléd kötöttek, vagy kérték, hogy töröld? Hát olyan, hogy kikerült egy kép, és utólag rosszul vették le a rajta szereplők?

Szerencsére még nem kötöttek belém, de képet egyszer törtöltettek. Akkor is azért, mert nem szabadott volna akkor ott lenniük. Néha odajönnek, hogy jelezzék, nem szeretnének a képeken szerepelni, és mostanában többször volt, hogy jelezték, hogy túl régóta fotózom őket és most már nem szeretne több képet. Erre próbálok nagyon odafigyelni és tiszteletben tartani. Olyan volt, hogy levetettek velem egy flörtről készült képet. Ez mindig nagy dilemma, mert a legtöbb kép eljut ahhoz, akiről készült, és szerencsére legtöbbször nincs gond.

De ilyen csak egyszer volt.

Fotó: Bertók Kriszti

A legnehezebb körülmények közt fotózol: kevés fény, gyors mozgás, állandóan változó körülmények, félhomály, szárazjég. Hogy küzdesz meg ezekkel?

Az elején sokat szenvedtem ezzel, nem volt megfelelő fényerejű objektívem. Eleve nagyon sok képet készítek, hogy bebiztosítsam magam, de most volt egy rossz tapasztalatom: nem volt fény, iszonyú fáradt voltam, kevés ember volt, és nem tudtam azt a szintet hozni, amit megszoktam. Meg is jött az első negatív visszajelzésem. Igen, a füst elég jól néz ki, de nem autofókuszbarát. A gyors mozgás nem probléma, nagyon jó a gépem szerencsére. Azért elég sok utómunka kell.

Mi a helyzet a rontott (bemozdult, életlen, rosszul exponált) fotókkal? Kukázod őket, vagy van, hogy véletlenül jobban sikerült?

Ez lesz az őszi projekt: a takarítás, mert jelenleg minden egyes fotó, amit valaha lőttem, itt csücsül a külső tárhelyemen és foglalja a helyet. De én ilyen vagyok: még a rossz dolgokat is nehezen engedem el, ha kapcsolódom hozzájuk. Egyébként volt már, hogy jól jött, hogy nem a kukába raktam őket.

Fotó: Bertók Kriszti

Van közép- és hosszútávú célod ezzel a projekttel? Kiállítás, könyv…?

Mostanában kicsit elhanyagoltam ezt az publikus intimitás témát, mert elnyeltek a munkák és másra figyeltem, de szeretnék nagyobb figyelmet szentelni neki, és igen, egy kiállítás tervben van. Illetve printeket szeretnék még gyártani, csak nem tudom, mekkora lenne rá az igény, meglátjuk. A másik célom pedig, hogy lassan elinduljak külföldi klubokba felkutatni a szerelmespárokat.