Nézted a csajt, hogy mit írt oda? Nem vagyok tárgy? Ezt meg ki bántotta?
Az Üllői úti (férfi) járókelők láthatóan nem tudtak mit kezdeni ezzel az új információval (mármint, hogy a nők nem tárgyak), de a kérdés, hogy ki bántotta őket, végső soron jogos. Most például a Metropol nevű ingyenes újság, amely a napokban hátborzongató felhívást tett közzé Helló, Budapest! nevű rovatában.
Fotó: Neményi Márton
Mi történt?
A rovat lényege, ha jól értjük, hogy az olvasók beküldenek képeket, a lap pedig lehozza azokat. Most például minél fedetlenebb női testeket várnak. „Minél rövidebb, annál jobb”, amely kitétel „a lányok által hordott szoknyák és nacik esetében mindenképpen igaz”: ezzel a felütéssel kérték, hogy mindenki fotózzon le kivillanó női lábakat, és küldjék el a képeket a szerkesztőségnek. Egy adagot már be is mutattak szerdán: a tömegközlekedésen, nyilvánvalóan észrevétlenül készített képeken a nők arcát ugyan lehagyták a képről, de a ruhák, tetoválások alapján többségük felismerhető, magukat legalábbis biztosan felismerik. (Képzelje el mindenki, milyen érzés lenne, ha viszontlátná így magát – vagy mondjuk a lányát.)
A finoman szólva kormányközeli lapnak, amelyet most már tényleg csak azért tart kiadója, a Mediaworks, hogy hétről hétre „bebizonyítsák”, hogyan tette tönkre Budapestet Karácsony Gergely főpolgármester, volt már hasonló akciója: pár éve „koldustérképet” készítettek a hajléktalanokról készült olvasói fotókból azzal, hogy „mutatjuk, hol zaklatják a kéregetők a járókelőket”. Ennek, bár hasonlóan embertelen volt, mint a mostani (igaz, nem a nőgyűlöletet szította, hanem a hajléktalanság körüli durva sztereotípiákat erősítette), legalább a politikai célja érthető volt – tessék csak nézni, Budapesten hemzsegnek a hajléktalan emberek, anno ilyen nem volt! –, most azonban, a női lábak esetében ilyesmiről nincs szó.
Ez ugyanis semmi másról nem szól, csak a nyálcsorgatásról.
Fotó: Neményi Márton
Miután több hírportál megírta a Metropol akcióját, magánszemélyek már aznap estére tüntetést szerveztek a lapot kiadó Mediaworks Üllői úti székháza elé. Este fél hatra hetven-nyolcvan ember gyűlt össze, főleg fiatal lányok, de a szép számmal jöttek férfiak is. „Eddig sem várt tőlük senki minőségi újságírást, de most arra buzdítja az olvasóit, hogy fényképezzenek le nőket a metrón, az utcán, a buszon, beleegyezésük nélkül, tehát szexuális zaklatásra biztatja őket, ez minősíthetetlen” – mondta el a tüntetésen Ferenczi Virág szervező.
„A testünk nem közvagyon, nem dekoráció, nem sajtótermék. Az egyik lány, akinek a fotója megjelent ebben az undorító cikkben, ma sajnos nem lehet itt, mert érettségizik. Miközben az osztálytársai a jövőjükre koncentrálnak, neki most arra kell gondolnia, hogy valaki a szoknyája alá fotózott egy olyan pillanatban, ahol ő teljesen védtelen volt. Hogy egy idegen úgy döntött, hogy a teste nem az övé többé, hogy ezt a képet több ezer ember látja, hogy egy újság úgy döntött, hogy leközli a beleegyezése nélkül.”
A patriarchátus szövetséget kötött a bulvárkapitalizmussal, hogy a nők testét áruvá teszik, ez a cikk ennek tiszta mintapéldánya. De mi nem tárgyak, nem termékek vagyunk, hanem emberek, és vissza akarjuk venni a testünket és a tereinket.
Az érintett érettségiző lány egyébként üzent is a szervezőknek a Facebookon. Mint írta: „Ma éppen érettségi szóbelire mentem, és nem gondoltam volna, hogy amikor kijövök egyből az fogad, hogy megtudom, belekerültem a Metropol újságba, úgy, hogy tudtom és beleegyezésem nélkül titokban felhasználtak egy rólam készített képet. (…) Nem gondolom, hogy másra tartozna, hogy én milyen öltözetet hordok, milyen ruhákban érzem magam teljesnek és boldognak. Teljesen meg tudom érteni, ha valakinek nem tetszik a stílusom, mindenkinek más az ízlése, de senkinek sincs ahhoz joga, hogy a magánvéleményét nyilvános média felületeken ossza meg róla.”
A tüntetők – akik azt követelték, hogy szüntessék meg a rovatot, a szerkesztőség pedig kérjen bocsánatot – hiába csöngettek az épület portája előtt, senki nem jött ki, és az esemény alatt az oldalsó ajtón kisurranó kollégák sem méltattak válaszra senkit. Mivel azóta sem szólaltak meg az ügyben, senkinek ne legyen illúziói, hogy változtatnak-e, vagy akár belátják-e, hogy ez nem oké.
Mit mond a jogszabály?
A helyzet már csak azért is abszurd, mert a lap konkrét törvénysértésre buzdít. Arról ugyanis, hogy kiket és hogyan szabad fotózni közterületen és köz számára hozzáférhető helyeken, a világ egyik legszigorúbb jogszabályát alkották meg a magyar törvényhozók. Ez a szabály úgy szól, hogy
bárkitől, aki felismerhetően látszik bármely képen egy egyszerű, utcai helyzetben (tehát nem tüntetésen vagy más tömegrendezvényen), a kép készítése előtt (!) engedélyt kell kérni.
Lehetőleg írásban, hiszen, ha egy kép kikerül, és a szereplők ezt kifogásolják, a fotós dolga utólag bizonyítani, hogy megadták az engedélyt.
Az persze, hogy mikor számít valaki felismerhetőnek, lehet vita tárgya, de az talán belátható, hogy 2025-ben már nem elég, ha levágják, vagy kiblőrözik az ember arcát. A tetoválásokon túl a testalkat, bizonyos ruhák is felismerhetővé teszik az embert, a közvetlen ismerősei számára mindenképp. Bár Magyarországon eddig nem sok per indult ilyen ügyekben – macerás és drága a polgári eljárás, és ezt pontosan tudják a Metropol szerkesztői is –, az, hogy sérült-e a méltósághoz való és a képmáshoz fűződő jog, esetenként mérlegeli (mérlegelné) a bíró.
Egyszóval – most azon túl, hogy rég rossz, ha magyarázni kell, hogy mi a baj azzal, ha a buszon, villamoson bárki a mobiljával ügyeskedve próbál befotózni a nők szoknyája alá – ez az egész jogilag is botrány.
Van, amikor ér idegeneket fotózni?
A tanulság lehetne az is, hogy senki ne fotózzon senkit úgy, hogy az illető nem veszi észre, és akkor nem lesz baj, de a helyzet az, hogy ha ebben maradnánk, sokkal szürkébb lenne az élet és szegényebb az emberiség. Az utcafotó ugyanis évszázados műfaja a fotográfiának, egyszerre művészi, dokumentarista, és, ha eltelik elég idő, antropológiai leletként is tanulságos. A legnagyobb fotósok kedvelt terepe volt az utca, legendás magyar művészeké is, mint André Kertész és a Szigetet művészfejjel végigfotózó Benkő Imre, arról nem is beszélve, hogy ha a mai szabályokat vennénk alapul, a Fortepan nagy részét is kukázni kellene. Azaz például hetvenes-nyolcvanas évek budapesti életét végigfotózó, nyugdíjasként felfedezett Kereki Sándor életművét is.
Akkoriban persze még senkinek nem jutott eszébe, hogy bárki visszaélhet a fotójával, így nem is gyanakodtak az utcán kattintgató fotósokra, és ritkán csináltak ügyet abból, hogy utólag felfedezték magukat a képen; ha igen, általában azoknak az ügyeknek is boldog kimenetele volt. GDPR és szigorú jogszabályok ide vagy oda, az utca életének dokumentálása ma is fontos, és művelik is sokan, itthon is. Minden nagyobb városnak van saját utcafotós közössége, az ezek mintájára alakult Budapest Street Photography Collective-nek én is a tagja vagyok, és az egyik feladatunk, hogy ahol csak lehet, elmondjuk: a törvények rosszak, az utcafotót el kellene ismerni művészi tevékenységként, amely felülírja a képmáshoz (közterületen!) fűződő jogot. Persze csak akkor, ha a fotós nem gúnyolódik, nem alázza meg az alanyát, és nem él vissza a képpel.
Fotó: Neményi Márton
A nők lábairól készült lesifotók tehát nem utcafotók – ha valaki ezzel próbál takarózni, ne higgyetek neki!
A magyarok egyébként sokkal barátságosabbak és nyíltabbak, mint azt gondoljuk róluk (egymásról, magunkról), a kollektíva működésének hat éve alatt csak párszor kértek minket arra, hogy töröljünk bizonyos képeket. Szinte csak nők jelentkeztek, és inkább féltek, mint dühösek voltak: a Motherless-botrány után (amikor is influenszerekről és egyszerű, hétköznapi nőkről készült lesifotók kerültek fel egy erőszakos pornóoldalra, hogy a férfiak közösségileg azonosítsák őket és kitárgyalják, miket művelnének velük, ha büntetlenül bármit megtehetnének) érthető módon mindenkinek az volt az első gondolata, ha fényképezőt látott az utcán, hogy „csak nehogy ott kössek ki!”.
A hazai utcafotó helyzete persze sokadrangú ügy a bosszúpornó-oldal és az ingyenes szennylap őrületéhez képest, de azért sokat elmond, hogy az egyébként tisztességes, jóhiszemű fotósok, ha előveszik a gépet, most már amiatt is magyarázkodhatnak, hogy nem a Metropolnak dolgoznak.