A Florida Atlantic University (FAU) kutatói több mint 13 éven át gyűjtöttek DNS-mintákat ugyanabból a populációból: összesen 623 fehér bálnától. A cél az volt, hogy kiderüljön, ki kinek a rokona, majd ebből visszafejtsék, hogyan alakulnak a párosodási mintázatok egy olyan csoportban, amely más belugacsoportoktól izoláltan él.
A kutatók nem egy-egy bálna teljes életútját próbálták végigkövetni, hanem több egymást követő szaporodási szezonra „zoomoltak rá”. Arra keresték a választ, hogy vajon néhány domináns hím „viszi-e a prímet” több nősténnyel, vagy inkább a nőstények párzanak több hímmel – esetleg egy teljesen vegyes, évről évre változó rendszer működik.
Az eredmény végül az utóbbi lett, és ez lepte meg őket igazán: a mintázatok alapján mind a hímek, mind a nőstények évről évre váltanak partnert, vagyis minden egyed esetében több utód más-más apától vagy anyától származhat különböző években. Emiatt a populációban – a kutatók szerint – több a féltestvéri kapcsolat, mint a teljes testvéri.
A „stratégia” egyik oldala az, hogy a hímek nem egyetlen szezonban próbálnak minden ikszet behúzni, hanem évekre elnyújtva „szórják szét” magjaikat. A másik oldalon a nőstényeknél az látszik, hogy olyan partner választása lehet a cél, amely nagyobb eséllyel ad egészségesebb, genetikailag változatosabb utódot… ehhez pedig sokszor keresgélni kell.
A kutatók ezt úgy értelmezik, hogy egy kicsi és elszigetelt csoportnál ez a rendszer különösen hasznos lehet: segíthet elkerülni a beltenyészetet, és fenntartani a genetikai sokféleséget akkor is, ha a „választék” földrajzilag korlátozott. A kutatócsoport vezetője, Greg O’Corry-Crowe a közleményükben úgy fogalmaz, hogy a most látott kép „felülírja” a korábbi feltételezéseiket erről az arktikus fajról.
A tanulmány a beszámoló szerint a Frontiers in Marine Science folyóiratban jelent meg.
Fotó: illusztráció, Unsplash
