A felfedezés nemcsak azért izgalmas, mert egy ennyire ismert fajta múltjába enged bepillantást, hanem azért is, mert ritka pontossággal mutatja meg, mennyire hosszú életű lehet egy mezőgazdasági hagyomány. A Nature Communicationsben közölt kutatás szerint bizonyos szőlőfajtákat évszázadokon át szinte változatlanul őriztek meg.
Pinot noir szőlőmag a középkorból: mit találtak pontosan?
A kutatók összesen 54 régészeti lelőhelyről származó szőlőmag DNS-ét elemezték, amelyek a bronzkortól a késő középkorig ívelő időszakot fedik le. Így nemcsak azt tudták megvizsgálni, mikor jelentek meg Franciaországban a háziasított szőlők, hanem azt is, hogyan keveredtek a vad szőlőkkel, és mikor kezdhették a termesztők tudatosan ugyanazokat a tőkéket szaporítani.
A leglátványosabb eredmény egy Valenciennes-ben talált maghoz kötődik. Ez egy 1400 és 1500 közé datált középkori latrinából került elő, és a genetikai elemzés szerint megegyezik a ma ismert pinot noir-ral. Ez különösen erős bizonyíték arra, hogy egyes híres szőlőfajták nem újkori nemesítések, hanem nagyon régi, tudatosan fenntartott növényi vonalak.
A kutatás egyik fontos tanulsága, hogy a pinot noir nem egyszerűen „régi fajta”, hanem olyan szőlő, amelyet hosszú időn át vegetatív úton, vagyis dugványozással, vesszőkkel szaporíthattak. Ez az a módszer, amely lehetővé teszi, hogy egy kedvelt növény tulajdonságai nemzedékről nemzedékre változatlanul fennmaradjanak.
A francia borkultúra története jóval összetettebb, mint hinnénk
A vizsgálatból az is kiderült, hogy Franciaország bortörténete nem egyetlen, tisztán helyi hagyományból nőtt ki. A legkorábbi minták még nyugat-európai vad szőlővonalakat mutattak, később viszont egyre több háziasított forma jelent meg. A kutatók szerint a szőlőtermesztés megerősödése nagyjából az időszámítás előtti 7-6. században vált jól láthatóvá Dél-Franciaországban, vagyis akkor, amikor a mediterrán kapcsolatok is egyre erősebbek lettek.
A római korból származó minták még összetettebb képet mutattak. Ezek genetikai kapcsolatot jeleztek az Ibériai-félsziget, a Balkán, a Levante és a Kaukázus felől érkező vonalakkal is. Magyarul: nemcsak a bor utazott, hanem maga a szőlő is. Tőkék, vesszők, termesztési tudás és technikák is vándoroltak a térségben.
Mit árul el a szőlőmag a középkori borkészítésről?
A legfontosabb talán nem is az, hogy egy ismert fajtát sikerült azonosítani, hanem az, hogy a kutatás megerősíti: a termesztők már nagyon régen tudatosan választottak ki és őriztek meg bizonyos szőlővonalakat. Nem véletlenszerű magvetéssel dolgoztak, hanem felismerték, melyik növény értékes, és megpróbálták ugyanazt újra és újra létrehozni.
Ez a mai borkultúra szempontjából is kulcsfontosságú felismerés. A modern borászat egyik alapja éppen az, hogy a jól bevált fajták jellemzőit stabilan fenn lehessen tartani. A mostani eredmények szerint ez a logika sokkal régebbi, mint korábban biztosan állítani lehetett.
Miért különösen érdekes, hogy a szőlőmag egy latrinából került elő?
Elsőre talán furcsán hangzik, de a középkori latrinák a régészetben kifejezetten értékes lelőhelyek. Ezek a helyek nemcsak vécéként, hanem sokszor hulladékgödörként is működtek, így rengeteg mindent megőriztek a hétköznapi életből. Ételfélék maradványait, magokat, csontokat, hétköznapi tárgyakat, vagyis mindazt, ami egy korszak valódi életmódjáról árulkodik.
Ebben az esetben éppen egy ilyen véletlenül konzerválódott mag vált történelmi jelentőségűvé. Persze a kutatók azt nem tudják megmondani, hogy a szóban forgó szőlőt borkészítésre vagy egyszerű étkezésre használták-e. Azt sem lehet belőle rekonstruálni, milyen ízű volt a középkori bor. De azt igen, hogy a pinot noir biológiai alapja már akkor is jelen volt.
Fotó: illusztráció, Unsplash
