Április 12-én szavazni ment az ország, méghozzá rekordnak számítóan magas részvételi aránnyal. Nem véletlen: rengeteg érezték úgy, hogy fontos tétje van számukra a mostani döntésnek. A felfokozott érzések pedig nem szűntek meg a választás után sem: szomorú, de nem túlzás azt mondani, hogy családi kapcsolatok mentek tönkre a véleménykülönbségek és eltérő helyre húzott x-ek súlya alatt.
„Egymásnak estünk, veszekedtünk. Családtagokkal és ismerősökkel is nagy volt a feszültség a két szavazótábor közt. Jó hogy vége de sajnos még mindig érezni a levegőben a feszültséget” – írta Facebookon feltett kérdésünkre egyik olvasónk. „Apám nem beszél velem hónapok óta, az utolsó vitánk óta…” – hangzott egy másik hozzászólás. „Vejemnek megírtam, hogy nem ismerlek többé” – osztotta meg egy másik olvasó. „Apám viselkedése eddig is problémás volt velem, de vasárnap és kedden folyamatosan csak veszekedni tudott” – vallotta be egy kommentelő.
De miért van ránk ennyire erős hatással a politika? Helyre tudjuk-e hozni a családon belüli, sérültté vált kapcsolatokat? Hogyan lépjünk tovább? Erről kérdeztük F. Takács István pszichológust.
Családi konfliktus: szinte személyes fenyegetésnek élhetjük meg a másik véleményét
„A politika sokak számára, különösen választások idején már nem egyszerűen közügy, hanem identitás-, érték- és biztonságkérdés is. Sok családban a választás nem arról szólt, hogy ki melyik pártra szavazott, hanem arról, hogy ki hogyan látja a világot, mit tart igazságosnak, mitől fél, miben bízik, és milyen jövőt szeretne” – magyarázza F. Takács István a felfokozott érzelmek hátterét. Mint mondja, éppen ezért érezhetjük úgy, hogy a másik ember véleménye már nem is pusztán egyszerű nézetkülönbség, hanem szinte személyes fenyegetés. Családon belül pedig mindez különösen nehéz, hiszen szeretteinktől elfogadást és lojalitást remélnénk. „Ha ez meginog, a vita gyorsan átcsúszhat abba az élménybe, hogy te nem értesz velem egyet helyett te ellenem vagy” – mondja a szakértő.
A politika gyakran él az „ők” és „mi” – típusú gondolkodás fegyverével. Nem csoda, hogy könnyen látjuk a másik embert ellenséges csoport tagjaként, ráadásul családon belül a politikai vita nem véletlenszerű térben, hanem meglévő kapcsolatokban történik, mely tovább bonyolítja a helyzetet.
F. Takács István (Forrás: Selmeczi András)
A vita mögött gyakran mélyebb sérülések állnak
„A régi sérelmek, tiszteletlenségek, generációs feszültségek és korábbi családi minták ilyenkor könnyen újra aktiválódnak. Vagyis a politika sokszor nem önmagában okozza a bajt, hanem felerősíti azt, ami a kapcsolatban addig is érzékeny volt. Egy látszólag politikai vita mögött valójában mélyebb sérülések vannak: valaki nem érzi magát tisztelve, meghallgatva, biztonságban, vagy emberileg megbecsülve. A kapcsolatot ilyenkor többnyire nem maga a véleménykülönbség rombolja le, hanem a gúny, a megvetés, a leértékelés, és az, amikor a másikra már nem családtagként, hanem ellenoldaliként nézünk. Összességében ez azt jelenti, hogy azokban a kapcsolatokban, ahol a politikai nézetkülönbség feloldhatatlannak tűnő ellentéteket okoz, ott valószínűleg a kapcsolat korábbi terheket is hordoz, amikre szintén érdemes legalább gondolatban ránézni” – hívja fel a figyelmet F. Takács István.
A veszteségélmény valódi
Az érzések nem múlnak el egyik pillanatról a másikra. Különösen igaz ez a vesztes oldalra, melynek szavazói dühöt, szorongást, kiüresedést, akár gyász jellegű veszteségélményt is átélhetnek. „Minél erősebb volt a kampányba való érzelmi bevonódás, annál inkább úgy tűnhet számukra, hogy nem egyszerűen egy politikai verseny dőlt el, hanem valami fontos ügy bukott el, és ezzel a jövőbe vetett remény is elszállt. Ilyenkor teljesen normális, ha valaki nem tud rögtön józanul továbblépni. A veszteségélmény valódi, és idő kell hozzá, hogy az ember érzelmileg is visszarendeződjön” – magyarázza.
Bonyolult és nehéz kérdés azon szavazók helyzete is, akik olyan jelöltre vagy pártra adták le voksukat, ami végül nem jutott be a parlamentbe. Ők nemcsak politikai csalódást élnek most át, hanem annak fájdalmát is, hogy úgy tűnik, mintha álláspontjuk, értékeik, akár ők maguk láthatatlanná váltak volna.
Konfliktus a családban: van megoldás?
A továbblépéshez, a megromlott kapcsolatok helyreállításához szintén idő kell. Emellett pedig kölcsönös szándék, kíváncsiság és jóindulat.
„Ha van esély a kapcsolat helyreállítására, akkor a legjobb sorrend általában ez: előbb kapcsolat, aztán tartalom. Vagyis nem rögtön azt kell tisztázni, kinek volt igaza a politikai vitákban, hanem azt kell jelezni, hogy a kapcsolat fontos. A legtöbb ember ilyenkor ösztönösen érvelni, magyarázni, védekezni kezd. Pedig a helyreállítás szempontjából sokkal többet ér egy ilyen mondat: Azt látom, hogy ez a téma közénk állt. Nem most akarom eldönteni, kinek van igaza; azt szeretném, hogy tudjunk úgy beszélni egymással, hogy közben ne veszítsük el egymást. Az ilyen mondatok nem relativizálják a különbséget, előtérbe helyezik a kapcsolat fontosságát és csökkentik a fenyegetettséget” – tanácsolja a pszichológus.
„Fontos lehet az is, hogy ne akarjuk túl gyorsan lezárni azt, ami valójában gyászfolyamat is lehet. Sok ember nemcsak a választási eredményt gyászolja, hanem azt is, hogy valakiről kiderült, nagyon máshogyan látja a világot. Ez veszteségélmény. A hasznos hozzáállás ilyenkor az, hogy időt adunk magunknak arra, hogy újrarendezzük a kapcsolat jelentését” – teszi hozzá. És felhívja arra is a figyelmet, hogy a cél nem feltétlenül a régi közelség teljes visszaállítása. Egy reális cél, egy új, korlátozottabb, de békésebb kapcsolat pedig nem kudarc, hanem érett kompromisszum. Ha pedig azt tapasztaljuk, hogy közeledésünket a másik újabb támadásra használja, akkor el kell fogadnunk, hogy a távolság jelenleg egészségesebb, mint újabb és újabb sérülést megélnünk.
Engedjük meg magunknak a fájdalom megélését a regenerálódáshoz
A kapcsolati sérülések nagyon is valósak. Valódi veszteséget jelentenek. A regenerálódás első lépése éppen ezért a szakértő szerint az, hogy megengedjük magunknak a fájdalom megélését. „A következő fontos lépés az ingerterhelés csökkentése. Kevesebb hír, kevesebb komment, kevesebb politikai vita. Nem azért, mert közömbösnek kell lenni, hanem mert a folyamatos újraaktiválás nem engedi lecsendesedni az idegrendszert. Ugyanilyen fontos a mindennapi rutinok visszaépítése. Alvás, étkezés, mozgás, séta, munka, megszokott napi keretek. Ezek ilyenkor jelentős dolgok, stabilizáló kapaszkodók. Sokszor a lelki egyensúly nem nagy felismerésekkel, hanem apró testi-lelki rendeződéssel kezd visszatérni” – részletezi F. Takács István.
A szakértő szerint a regenerálódás része az is, hogy visszafordulunk ahhoz, amire tényleges ráhatásunk van. A saját napunkhoz, a saját működésünkhöz, a saját értékeinkhez. De a személyes kontrollba tartozik a munkánk, a hobbink, a sport és minden olyan tevékenység, amelyet a választások előtt is csináltunk. Ebből a szempontból igaz az a kissé közhelyes mondás, hogy holnap is felkel a Nap. Ebben a helyzetben ez a mondat egyfajta mérleg is. A személyes életünk pozitív elemeinek és a politikai élet sajátosságainak a mérlege.
„A politikai és családi veszteségek egyik legnehezebb része a kontrollvesztés. Ha viszont az ember talál valamit, amit most is tud képviselni, tenni, építeni, az fokozatosan visszaadja az önhatékonyság érzését. Ilyenkor sokat segíthet, ha az ember tudatosan megfogalmazza magának: attól, hogy valaki elfordult tőlem, az én értékem nem lett kisebb” – javasolja a szakértő.
Mi a célunk valójában?
És hogy mit érdemes átgondolnia annak a félnek, aki úgy döntött, hátat fordít a politika miatt szeretteinek? Először is azt, mik a valódi okok. A tisztelet hiánya? A folyamatos provokáció? A megalázás? Nagyon nem mindegy. A szakértő szerint nagy különbség van ugyanis aközött, hogy valaki a másik véleményét nem viseli el, és aközött, hogy verbális agressziót, tartós megvetést, dehumanizálást él meg. Első esetben ugyanis a döntése valószínűleg túl gyors és indulati eredetű. Második esetben viszont lényegében önvédelem.
„Érdemes azt is végiggondolni, hogy mi a kapcsolatmegszakítás célja. Büntetés? Védelem? Nyomásgyakorlás? Visszajelzés? Sokszor segít, ha az ember őszintén felteszi magának a kérdést: Ezzel most védeni akarom magam, vagy azt akarom, hogy a másik szenvedjen? A két motiváció nagyon más irányba visz” – mondja F. Takács István, aki azt is tanácsolja, gondoljuk végig, hogy döntésünk végleges határ-e, vagy ideiglenes védőtávolság.
És talán a legfontosabb, a politika miatt hátat fordító félnek is érdemes látnia, hogy itt nemcsak álláspontok ütköztek, hanem valami mélyebb kapcsolati réteg sérült meg. Ha ezt tisztán látja, könnyebb különbséget tenni elvi konfliktus, indulati reakció és valódi önvédelem között. És ez nemcsak a másikhoz, hanem saját magához való viszonyban is sokkal tisztább, méltóbb döntésekhez vezethet – összegzi a szakértő.
