Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Halálfélelem
Létrehozva: 2008. november 25. 14:00
Sziasztok!
Már több topicot indítottam itt a nlc-n, és sok problémámra általatok találtam megoldást. Most ismét hozzátok fordulnék.
Egészen egyszerűen halálfélelmem van. Rettegek a holnaptól, attól, hogy egyszer nem lesz az, ami és aki most nagyon fontos a számomra. Ti hogyan tudjátok feldolgozni az elmúlás gondolatát? Már gondoltam arra is, hogy pszichológushoz, vagy esetleg kineziológushoz fordulok, mert ez az érzés teljesen leblokkol, megbénít. A legrosszabb az egészben, hogy végre elértem azokat a dolgokat, amiket nagyon-nagyon szerettem volna, saját lakás, márciusban érkezik a babócánk is. Szóval boldognak kellene lennem, és 2 héttel ezelőttig az is voltam. De most....
Segítsetek!
Én is éppen kismamaként agyaltam ezen sokat... Valahogy a születés és elmúlás kérdése összekapcsolódik.
És én is néha orvosi esetnek érzem magam, annyira rettegek! De persze csak ha van időm ilyesmin agyalni...
szemlélünk egy életet, tényleg kétségbe vonhatjuk, hogy a sors erői értelmesek-e –
ezért sokan kétségbe is esnek. Nyilvánvaló, hogy ebben az életben nem mindenkiindul ugyanarról a starthelyről, és ez egészen bizonyosan nem a társadalom hibája!
Akár vallásos, akár ateista valaki, a reinkarnációs gondolatkör nélkül meglehetősen
nehéz elmagyarázni neki, miért éppen ő született süketnek vagy bénának, miért ő
pillantotta meg „minden világok legjobbikát” nyomorékon vagy debilen. Mindezek
értelmét akkor sem tudjuk sokkal jobban feltárni, ha Isten kifürkészhetetlen akaratára
hivatkozunk.
Értelem nélkül azonban az élet elviselhetetlen az emberek számára. Az élet értelmének
keresése alapvető igény. Csak az képes a sors értelmét és igazságosságát
felismerni, aki az életet el tudja oldani az egyszeriségből, s felismeri, hogy az élete:
egy hosszú láncolat egyik tagja. Egy életpálya ugyanis az őt megelőző egész tanulási
folyamat eredménye."
folyamat ez, amelynek célja a tökéletesség; hosszú út, sok apró lépésből áll, sok tévedésből és sok helyesbítésből. Egyedül a majdhogynem végtelennek látszó inkarnációk
sora garantálhatja a végső sikert.
Az egyes inkarnációkat tulajdonképpen egy iskolatípus különböző osztályaival
hasonlíthatnánk össze. Amit mi egy földi életnek nevezünk, megfelel egy iskolai
osztálynak, a maga feladataival, problémáival, nehézségeivel, sikereivel és sikertelenségeivel.
A tanulást a szünidő követi, mely alatt néha pótolnunk kell azt, amit hiányosan
vagy sehogyan sem tanultunk meg. Szünet után újra kezdődik a tanév. Attól
függően, hogy mennyit integrált a tudat az előző tananyagból, következő osztályba
léphet, vagy éppenséggel ismételnie kell az előzőt.
A sors ugyanezen princípium szerint működik – az egyetlen különbség, hogy a
sors határtalanul türelmes, s az embernek egyre újabb lehetőségeket nyújt, hogy a
meg nem tanultat mégiscsak felfogja, s a hibákat kompenzálja. Az élet tanulás – függetlenül
attól, hogy az egyes ember akceptálja ezt vagy sem. A sors megvesztegethetetlen
igazságossággal gondoskodik arról, hogy mindenki azt tanulja meg, amit a legkevésbé
akar elfogadni, amivel szemben a legnagyobb ellenállást fejti ki."
bennünket arra, hogy az időtlen, örök életet az élet és a halál polaritásaként tapasztaljuk
meg - ugyanúgy, ahogyan a Nap mit sem tud arról, hogy az egyik szemlélő
előtt éppen lebukik a horizonton, míg a másik ugyanakkor felkelni látja, hiszen valójában
se fel nem kel, se le nem nyugszik.
Hasonlóan állunk a születéssel és a halállal is. Ami a mi szemszögünkből egy
ember halála, az túlvilági szemszögből ugyanannak az embernek a születése. Egy
túlvilági halált mi, földi halandók egy gyermek születéseként ünneplünk. Aki egy
kicsit is elszakad a megjelenési formák szubjektivitásától, felismeri, hogy evilág és
túlvilág, születés és halál végső soron ugyanazok. Az egység csak a mi poláris tudatunkban
hasad ellentétté, s az egyidejűségből itt lesz csak egymásutániság. Az emberi
léleknek – amely a megismerés kedvéért kivettetett az időt és teret nem ismerő egységből
– szubjektív időútját a materiális világ sötétségén keresztül kell bejárnia, s
ezalatt meg kell tanulnia, hogyan fejlődjék, hogyan váljék tudatosabbá – célja pedig
az eredeti egységhez való visszatérés, amellyel pályáját befejezi."
pedig túlvilágnak. Az evilág és a túlvilág helyileg nem különbözik egymástól,
a különbség inkább a tudat vagy az érzékelés különböző fokozataival fejezhető
ki. Amint „az álmok világa” sem jelent földrajzi realitásunktól elkülönült teret, a
„túlvilág” kifejezés is elsődlegesen érzékelő képességünk határát jelzi. Nem érdemes
vitatkozni a túlvilág létéről vagy nemlétéről, hiszen az evilág meglétéből törvényszerűen
következik. Annak, amit mi evilágnak nevezünk, a polaritás törvénye alapján
meg kell legyen az ellenpólusa – ezt hívjuk túlvilágnak.
A túlvilág kifejezés a testben lévő ember szemszögét jelzi. Ha ugyanis átlépjük a
halál küszöbét, és átkerülünk a túlvilágra, egy csapásra a túlvilág lesz az evilág, mert
tartózkodási helyünk mindig csak evilág lehet. Így a testiben lévő emberek szintje,
objektivitása a polaritással keletkezik és szűnik meg."
Definíciónk szerint a lélek nem más, mint a tudat. Ez az éntudat olyan folytonosságot
tesz lehetővé, amelynek segítségével a lélek anyagi testekben való állandó vándorlása ellenére mindig ugyanazt az „én”-t élheti át. Az identitás folyamatossága
nemcsak a földi életekre terjed ki, hanem arra a teljes ritmusra, amelynek fázisait
életnek és halálnak nevezzük. A lélek váltakozó testi burokban gyűjti tapasztalatait a
földön, hogy azután átéljen egy olyan, anyagtól eloldozott kompenzáló fázist, amelyet
mi „halál”-nak nevezünk. A halál nem „nemlét”, csak a létnek egy másik, ellentétes
pólusú formája. A meghalás így nem más, mint annak a küszöbnek az átlépése, amely
az élőket és holtakat egymástól elválasztja."
sziasztok!
én tudom milyen érzés én is átéltem már. aki meg nem hiszi az meg ne szólaljon meg.
lényegében már leírták a többiek mire törekedj. nehéz de egy pár hét és jobb lesz. ha nem akkor tényleg kérd a szakember segítségét de szerintem megoldható ha rendezed a gondolataid. Légí boldog örülj hogy hamarosan megszületik a kisfiad, próbálj csak a jóra koncentrálni. Én is ezt tettem és sikerült legyőzni a félelmet.
az elmúlást egy dologgal lehet elfogadni kedves. Azzal, hogy elfogadod. Törekedj rá, hogy megértsd, hogy nem az élet, hanem a halál örök. A pszichológus sem fog neked mást mondani mint azt, hogy az életed minden másodpercében meg kell keresned azt az apró részletet, amiért érdemes végigélned és megélned az utadat.
Talán problémádat a céltalanság okozza, így pocaklakóval legyen az a célod, hogy kiegyensúlyozott és boldog környezetbe hozod világra a gyermekedet. Találd meg azt, ami számodra boldogságot, örömet okoz. De előbb tisztán kell látnod mitől vagy boldogtalan.
Tippjeim: jóga, relax, másra gondolás, az elkövetkezendő jóval való foglalkozás, nem nézés a holnaputánba, amikor bármelyikünk itthagyhatja a fogát, mert egyikünk sem tudja (hál'Istennek), mi van megírva az élete könyvében. Kikapcsolódás, tervezgetés. Ha nagyon muszáj, de csak akkor, pszichoterápia.
Várandósan, a szülés pillanatáig csak a babára tudtam gondolni. Arra, hogy ő egészséges legyen, meglegyen minden testrésze, és éljen. A születése utáni hajnalon gondoltam csak a halálomra, és arra gondoltam, mindegy, mert ő már él...
Azóta viszont azt vallom, csak azokat a bajokat kell megoldani, amik léteznek. Kigondolt, kimódolt problémákkal nem nekünk kell küzdenünk. Mondhatnánk azt is, fatalista lettem. De ez nem igaz. Keresztyén vagyok, Isten kezébe adtam a testemet, lelkemet. (És azokét is, akiket azelőtt vagy azóta elvesztettem.) Nekünk, parányi létbe szorult embereknek a mindennapok bajait kell megoldani tudnunk.
Kívánom, mielőbb távozzanak tőled eme önpusztító gondolatok. Gondolj a benned sarjadó életre, akiért felelős vagy. Talán pont ez a gondolat tölt el aggodalommal. Hogy meg tudsz-e felelni a feladatnak. Légy biztosabb magadban. Igenis, meg tudsz!
Sok erőt kívánok neked.
ezekkel a gondolatokkal vigyazz. Az emberi elme ui. teremtö erejü. Ha bebeszeled magadnak, igy is lesz.
Meg egyszer: nagyon sürgösen szakember.
Ennel többet nem tudok, hozzatenni, Jesse nem erdekel, ugyhogy reszemröl ennyi. Ha kerdesed van, priviben jelentkezz.
Moncsikam, Rokica, legyintsetek, menjetek el mellette.
Amúgy nyugi, mások is átestek már a felnőtté váláson, meg a szülővé váláson, ők is kibírták.
Hát... már a terhességem előtt is voltak ilyen gondjaim, de nem közvetlenül előtte, utoljára úgy 5-6 évvel ezelőtt. Szóval már régebben is küzdöttem ezzel. Hogy mi történt 2 hete azt nem tudnám megmondani, nem találok olyan dolgot, ami ezt kiválthatta volna. Csak egyszerűen el kezdtem azon parázni, hogy nem látom felnőni a fiamat, hogy egyik napról a másikra elmegyek.
Szia!
Mi történt 2 hete?