Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Most így hirtelen,akkori kis lakótársaimból lettek matematikus,jogász,sokfajta mérnök,bölcsész,jól menő fuvarozó,felkapott fodrász...
Ha jól tudom,mind tisztességes emberke lett.
Most egy hülye kérdésre mit lehet mondani
Lakótelepen nőttem fel nagykamasz koromig.
Az ott lakó gyerekek 80%-a kétgyerekes-kétszülős lakásban élt,két szobában.
De ahol 3 szoba volt,ott is sokszor az volt,hogy akkor a nappalit meghagyták repiszobában,anyuék egy szobában,tesókegy szobában.
Nagy probléma.
A tömeggyilkosok 99%-a egy szobában nőtt fel a tesójával.
Nálunk 4.5 év a különbség, 6 és 11 éves fiúk és mindkettőnek saját szobája van.
Szeretik egymást, szeretnek együtt lenni, játszani, de a kiskamasz és a kicsi is igényli a "magányt", mikor még én sem hiányzom nekik.
Szerintem a tesóság, az egyetértés, a szeretet ide vagy oda, bizony minden embernek kell egy saját kis terület, ami csak az övé, ahova elvonulhat.
Én ezt tartom egészségesnek.
Nagyban függ a gyerekek személyiségétől. Szvsz jobb a gyerekszobát megosztani, mint egykeként felnőni. :)
Tesómmal sokáig közös szobánk volt, kamaszkorunktól (én 15, ő 12) költözhettünk külön, akkor már kellemesebb volt így. Saját lányaim (9 és 5) nem hajlandóak szétválni. Két éve megcsináltuk nekik a két külön szobát a tetőtérben, ők meg maradtak lent a dolgozószobában, mert együtt akarnak lenni. Néha a nagy morog, mikor a kicsi nem hagyja aludni, de ha ilyenkor ajánlgatjuk neki a saját szobáját, rögtön visszakozik. (Pedig én már nagyon szeretném, ha nem a konyhaasztalon kellene melóznom...)
Nem is vettem bántásnak, miért lenne az? Ráadásul igazad is van. Szerintem is az a szülők felelőssége, hogy a testvérek (legalábbis amíg gyerekek, tehát nevelhető korban vannak) hogyan viszonyulnak egymáshoz, mennyire szeretik, tolerálják, segítik egymást. Vagyis hogy jó testvérek vagy nem. Mert mégiscsak a szülő dolga, hogy nevelgesse, terelgesse, irányítsa őket, példát mutasson....
De az én szüleim ezt másképp látták. Mindegy, nem érdekes, régen volt. A bátyámmal a kapcsolatom már gyakorlatilag záróra redukálódott, de már olyan sok idő telt el, hogy cseppet sem fáj. De jobb is így, mert amíg tartottuk a kapcsolatot, addig is csak martuk egymást. Őszintén szólva nem is ő miatta tartottam vele a kapcsolatot, hanem a gyerekei miatt, akiket nagyon szerettem. De egyik most valahol a világ végén él, a másikat meg nem is tudom, hogy hol (igaz, az a szomorú, hogy a saját apja sem látta lassan 20 éve, de két lépést sem tesz, hogy megtalálja). Ezek után érthető, hogy miért is lenne neki fontos a húga, mikor a saját elsőszülött lánya sem az. Egy nagyon rövid ideig volt jó a kapcsolatunk, mikor a bátyám az első feleségével élt.
A második felesége nagyon utál. Ez nyilván feltette az i-re a pontot. Ha együtt mennek az utcán, a bátyám még köszönni sem nagyon mer, annyira fél az asszonytól. Még az esküvőmre sem jött el, pedig meghívtam, sőt tanúnak kértem fel, mert én is az voltam az övén. De nem jött el, gondolom a felesége nem engedte. Legutolsó jegyezhető emlékem, hogy egy jó tíz éve karácsony előtt pár nappal összefutottam velük egy szupermarket előtt. Oda akartam menni a bátyámhoz, csak egy pillanatra, hogy boldog karácsonyt kívánjak, meg puszit adjak, de elszaladt, hogy most nem ér rá, meg hogy fut a kutya után. Azóta nem foglalkozom, mi van vele. Nem haragszom rá egyáltalán. Nem is kell, veri a sors eléggé.
Sok mindenben egyetértek veled, de erre:
2. aki azt mondja, csak az ért a gyerekneveléshez, aki maga is felnevelt egyet: gondoljunk bármelyik neves pszichológusra, pedagógusra, szakemberre, pl. azt mondjátok, egy Vekerdy is csak és kizárólag a saját gyerekének életéből szerezhette a szaktudását, tapasztalatait?
És aki maga is szülő, annak kőbe vésett arany szavai vannak minden tekintetben?
csak azt mondhatom, hogy nem, beleszólhat akárki a vitába, de némi józansággal és főleg visszafogottsággal illene, ha nem közvetlenül érintett. A szakember meg csak ért olyanhoz is, amihez a szülők nem biztos, mert tanulta és több mindent tudhat. A szülő meg általában csak a saját példájával jöhet, és az egy példa, úgy is kell értékelni.
De azért a sokféle példából lejöhetett mindenkinek, hogy ahány ház, annyi szokás, ahány gyerek, pláne még annyi:-)))
Szóval előre nem lehet megmondani a TI-nek, hogyan fogják egymást egy szobában elviselni a gyerekei. Az majd kiderül:-)
Aranyosak lehetnek. :)
Nem mindenben értek veled egyet, pl. a másik zavarása nem feltétlenül nevelés/szoktatás kérdése, egy hasfájós baba vagy sokat betegeskedő kisgyerek sem biztos, hogy a híres nevelési elvek szerint hajlandó működni. Itt is láthattuk a fórumon, hogy vannak családok, ahol prímán megférnek együtt a gyerekek, és pl. amit a két szomszédból hallok, hát néha komolyan gondolkodóba esem, nem kéne-e már a katasztrófavédelmet riasztani... :-)
Én úgy gondolnám, csak hogy a topiknyitóhoz is szóljak, hogy egy kis csecsemőt nem hagynék semmiképpen sem egyedül egy szobában, inkább beállítanék neki egy kiságyat a szülői halóba. Aztán, ha a lehetőségek nem engedik, a két gyereket egy szobában helyezném el (nem várnék a nagyobb lakásra, ki tudja, az mikor valósulhatna meg), de mindenképpen kialakítanék nekik valahol egy-egy kisebb saját zugot, ahol lehetősége van az elvonulásra.
Két dolog jutott eszembe, mikor a topikot olvastam:
1. az ember azt hinné, itt az nlc-n csak kivételes szuperképességű emberek fórumozhatnak, akik tökéletes ősanyák, kivételes génekkel rendelkező szupernők, fantasztikus háziasszonyok, akik egy csirkemellből is képesek egy négytagú család hat napi teljes étkezését biztosítani, akiknek a gyerekei egyetlen mukk nélkül, fegyelmezetten ülnek a sarokban és tologatják hang nélkül a kisautóikat.. tényleg komplexusom támad, én miért nem vagyok tökéletes.
2. aki azt mondja, csak az ért a gyerekneveléshez, aki maga is felnevelt egyet: gondoljunk bármelyik neves pszichológusra, pedagógusra, szakemberre, pl. azt mondjátok, egy Vekerdy is csak és kizárólag a saját gyerekének életéből szerezhette a szaktudását, tapasztalatait?
És aki maga is szülő, annak kőbe vésett arany szavai vannak minden tekintetben?
Nálunk legalább annyit játszanak a lakás bármely pontján, mint a gyerekszobában, szóval, ha a pici alszik, akkor a nagyot megkérem, hogy játsszon pl. a nappaliban - eddig sosem volt kifogása ellene. 4 hónapos volt a pici, amikor a nappaliból átköltöztem vele a gyerekszobába (így most 3-an alszunk ott, a két fiam és én), azóta eltelt fél év, azóta is ugyanúgy szoptatok éjjel kb. 3 óránként, nagyobbik fiam soha nem ébred fel rá. Ha jobban sír a pici, mikor felébred, akkor átmegyek vele pár percre a nappaliba.
Igen, a nagyot zavarja, hogy a pici rárepül a játékaira, de ez ellen semmilyen külön szoba nem védene, mert a pici meg árnyékként követi a nagyot:)
Lehet, hogy félreérthető voltam, természetesen nem tudhatok mindet, de kicsit több tapasztalatom van, azokkal szemben akiknek nincs gyerekük.
(pl a férjem amatőr szinten bicilizik, megvan a véleményem a sok kiegészítő apróságról ami kell, de nem mondom, hogy az a fékkar jobb, minta a másik, mert szebb a színe/formája...)
Igen a csecsemő pár óránként ébred, felsír, felveszem és megszoptatom, ha nem éhes, felkötöm a hátamra, bármi... nem hagyom órákat üvölteni. Ha beteg (nemcsak a kicsi) vagy velünk alszik, vagy az ágy mellett lévő fotelban (elég nagy, elfér a gyerek). Ha a nagy tanulni akar letelepedik a konyhaasztalhoz, ha kell segítség ott legyek (a többiek meg játszanak a szobában), a sulis cuccok az övéi és pont, persze a tesói is azzal akarnak játszani, amivel a nagy, de az tabu.
Nem csilingel a kisvasút, a kicsi úgy van szoktatva, hogy nyugodtan lehet mellette játszani, ha elaludt. (amíg elalszik csendes pihenő van mindenkinek. Még a felnőtteknek is. :-) ) Míg pici volt, nem voltak előszedve az apró alkatrészek, lego-k, max a konyhaasztalon, míg lefoglaltam a kicsit, vagy épp aludt.
Igen, szeretném, ha lenne külön életterünk, ha nagyobbak lesznek, de bevallom, nem működik úgy, hogy pici gyerek és munka. Lehet, hogy másnál igen én a napi ingázást, nem tudtam megoldani. Most megvannak a gyerekek, igyekszünk kicserélni nagyobbra a lakást.
Ha vártunk volna a gyerekáldással, nagyobb lakásban laknánk már biztosan, viszont 35 felett már nem biztos, hogy úgy jönne a gyerekáldás ahogy szerettünk volna és további egészségügyi kockázatok...
És mielőtt valaki beleköt, persze lehet szülni 35-40-45 évesen is, ha valaki így tudja felépíteni az életét, nem gond az ő élete. Nekünk így volt jó.
Ha panaszkodom a kicsi lakás miatt, nekem a gardrób hiányzik. :-)
Ja és ezek az ÉN tapasztalataim, máshol máshogy is működhet/működik. Csak az imádom, mikor a gyerektelen osztja az észt. Pl: pici nappali kell, hogy a gyerekek a saját szobáikban játszanak, ne a szüleiket zavarják és szentül meg van győződve róla, hogy neki van igaza.
Dettó pont ugyanígy volt nálunk is:) Nálunk a szüleim erősködtek nagyon, hogy most már kell nekünk külön szoba, így elköltöztünk egy nagyobb lakásba. Nekünk kb. tök mindegy lett volna, jól megvoltunk, rengeteget játszottunk együtt. Jó volt persze a külön szoba is, de igazán nosztalgiával mindig a régi, közös gyerekszobánkra gondolok vissza.
Férjem kb. főiskolás koráig lakott egy szobában a fiútesójával (szintén nagy korkülönbség), és úgy emlékszik vissza, hogy jól megvoltak.
Barátnőmék bazi nagy házban laknak, rengeteg szobával, mégis egy szobában vannak a gyerekek.
Szóval, topicindító, nehogy ez kérdés legyen, hajrá kistesó!!!
Három gyerekünk van (10 éves fiú, 8,5 éves lány, 3,5 éves fiú).
Első gyerek úgy született, hogy albérlet, mi szülők államvizsga előtt, ház sehol. Második gyerek: erősen felújítandó ház, egy szoba .Harmadik gyerek átlagos ház, két szoba.
Tavaly őszre fejeztük be a tetőteret, gyerekek kapták meg, lehetőség van három szobát lerekeszteni, de még egyben van az egész. Azért mivel, főleg a nagy, saját területet akartak, úgy rendeztem be, hogy mindenkinek legyen saját kuckója. Aztán azt vettem észre,l hogy az íróasztaluk helyett, az étkezőasztalon tanulnak rendszeresen, közösen. Akkor toltam össze az íróasztalokat fent, közös lett a tanuló rész.
Aztán a két kisebb kérte, toljam össze az ágyukat is...a nagy még hetekig bírta, aztán kissé szégyenlősen bevallotta, hogy ő is a többiek mellett szeretne aludni. Ennyit egyenlőre a külön szobáról, mint gyermeki szükségről...
(Biztos nem lesz mindig így, de még együtt a legjobb nekik és ezt jó látni.)
Elhiszem, hogy biztos nagyon hasznos személyes tapasztalattal rendelkezel, sőt az is biztos, hogy mindne testvérpár más és más. Lehet, hogy valamelyik családban teljesen jól megférnek egy rakáson, sőt csak örülnek a bandázásnak, vannak viszont olyan családok is, ahol a gyerekek szó szerint ölik egymást összezárva. Így józan paraszti ésszel belegondolva egy csecsemő pár óránként felébred, sír, etetni kell, ha beteg, egész éjjel ott kell virrasztani mellette, a vele egy szobában alvó nagyobbat ez esetleg zavarhatja. Ha a nagynak tanulni kell, ahhoz kell egy külön zug, ahová zavartalanul elvonulhat, nem beszélve arról, hogy a kistesó egy óvatlan pillanatban megeszi a radírjait vagy a matek háziját.. Ha átjönnek a barátok, nem lehet csilingelni a kisvasúttal, mert mondjuk épp alszik a pici, vagy folyton el akarja venni a nagyobbak játékát, lenyeli az apró alkatrészeket... szóval nem butaság a külön élettér.
Már ahol megoldható, persze, mert nem mindenki teheti meg.
Én csak azt tudom, hogy ahány közös szobában lakó gyerekes ismerősöm van, az mind arra panaszkodik, hogy bárcsak lehetne akár egy fél szobával több, hogy legyen helye mindkét gyereknek.
Egy szülő megy egy gyerek nézőpontja teljesen más és nyilván tök ugyanaz nap 24 órát a gyerekkel heti 7 nap, meg hetente 2 órát.
Lehet persze véleménye, mint mindenki másnak, de én is egészen másképp álltam dolgokhoz, úgy, hogy időnként láttam egy-egy gyereket, meg azután miután megszültem őket.
Talán-talán túl fogják/fogjátok élni
Nálunk két-két év van a gyerkőcök között, egy szobában nőttek fel első perctől az utolsóig, amíg mindegyikük itthon volt - nem is tudom, valahogy nem tűnik fel semmi - az átlagtól eltérő náluk.
Jól megvoltak - nem volt gond sosem, inkább nyaranta fordult elő, hogy valamelyikük átvonult aludni a másik szobába, mert egyszerűen kevésnek találták a levegőt hármójuknak
Lehet persze nagy ház sok szobával, külön élettérrel mindenki számára - az sem rossz dolog ám
(De olvasva itt a hozzászólásokat...pont ma jártam egy ház előtt - nagyon szép nagy ház, gyönyörű kerttel...és egy beteg gyerekkel....
Van egy olyan érzésem, hogy a benne lakók szívesen cserélnének egy kisebb "lukra" és egészséges gyerekre...)
A bátyámmal 5 év van köztünk, egy szobában voltunk, amíg gimis nem lett. Pedig korábban is lehetett volna külön szobánk, de nem akartuk.
Nekem 3 fiam van (8, 4 és 2 évesek) Egy szobában voltak, amíg a nagy iskolás nem lett, de utána is visszajárt még aludni a kicsikhez. :)
A kicsiknek esze ágában sincs külön költözni, pedig lenne hely.
Szóval ezen ne múljon a kistesó! Azzal sokkal többet adsz neki, mint egy külön szobával. :)
(És nem a farmerem márkájára vagy a cipőm menőségére emlékszem gyerekkoromból, hanem hogy milyen jókat játszottunk a tesómmal)