Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Öngyilkos
Létrehozva: 2017. június 29. 06:07
Tegnap a hálószobánkból végighallgattam, ahogy valaki leugrik a tetőről. Éppen az ablakunk alá érkezett. Később kiderült, hogy ismertem is, bár csak felületesen, de sosem gondoltam volna, hogy ilyet tesz és, hogy éppen itt, nyilvánosan. Azóta le vagyok taglózva. Nem tudom kiverni a fejemből a becsapódás hangját, a látványt. Tegnap alig ettem, éjjel kb. 2 órát aludtam 5-10 perces szakaszokban. Próbálok túllépni rajta. Arra gondolok, hogy ő döntött így, ez nem véletlen baleset, ő akarta. De nehéz bemennem abba a szobába, nem bírok kinézni azon az ablakon, folyton azon kapom magam, hogy azokra a járókelőkre gondolok, akik végig is nézték, akik először odaértek és hívták a mentőket. Ők vajon hogy érzik most magukat? Meddig fog tartani ez a szörnyű érzés? Meddig fogom feszültnek érezni magam a saját otthonomban?
Tudom, hogy el fog múlni, de egyelőre még nagyon rossz. Aki öngyilkos akar lenni, miért teszi ezt ártatlan emberekkel, gyerekekkel? (A 8 éves lányom is végighallgatta. Ő nem látta, csak én ugrottam az ablakhoz, de az első, önkéntelen szavam az volt, hogy "meghalt", szóval rögtön tudta. És azt a hangot nem lehet sem elfelejteni, sem összetéveszteni semmilyen más hanggal. Ő egy életre megtanulta, hogyan hangzik földet érni 30 méter magasból. Szerencsére nem vette fel annyira, mint én, ő például tök jól aludt éjjel.) Aki megunta az életét, miért kényszerít arra idegeneket, hogy részesei legyenek a döntésének? Miért nem lehet csendben elvonulni egy erdőbe és ott elintézni? Egyáltalán: miért kell ilyet tenni? Emberek! Beszéljetek, kérjetek segítséget, ha baj van, mondjátok el, ami bánt! A világ általában segítőkész, csak mindenkinek csomó gondja-baja van, ezért nehezen vesszük észre, ha segíteni kell, de aki szól, aki kér, az kap is segítséget! Vigyázzunk magunkra és egymásra! 
Sajnálom, hogy ezt át kellett élned, nem tudom mennyi idő lesz feldolgozni, de fel fogod..
Haragudni az öngyilkosra viszont nem kéne...
Aki öngyilkos lesz, az éppen gyakorlatilag nem beszámítható... ui. alap életösztön, hogy ne akarj meghalni, a legszarabb helyzetben is küzd az ember a túlélésért... ha ez nincs, akkor az egy bizonyos szinten elmebaj...(rettenetesen beszűkült tudatállapot, ahol a külvilág szinte megszűnik létezni, ezért is nem kér segítséget, mert azt hiszi nincs kitől...).. Nos elvárni valakitől, aki ebben a létállapotban van, hogy tekintettel legyen másokra.... hát nem reális. Az öngyilkosságnak meg ezeregy oka lehet, hogy valaki miért választja ezt, szeretett személy elvesztése, bűntudat, betegség, menekülés, genetikai hajlam, hosszan sorolhatnám... Nem mondom, hogy jó választás, de nem is igazán tudatos..
Ami igazán gáz, az az ezzel való fenyegetőzés, mert az színtiszta manipuláció, az még nem az elmebaj része... :p
Búcsúzz el valamilyen módon ettől az ismeretlentől, az segíthet.
Kattints erre a képsorozatra és meglátod, nem a halál a legborzasztóbb
femina.hu/terasz/7_megrazo_gyerekfoto_ami_sokkolta_az_eges z_vilagot_lapozgato/
Sok öngyilkost láttam . Nem a tényt, hanem az eredményt .Nem tudni ,mi vezet ere egy embert, de az esetek egy részében a környezet részéről megakadályozhatatlan lett volna. De itt nem erről van szó, hanem a Te reakciódról. Ez érthető, de kissé túlzott. A folyamatban való " részvételed +", hogy hallottad , láttad , ez visel meg . Én ezt is megértem , csak túlzottnak tartom . Különösen akkor , amikor annyi nyomorúságot, szenvedést látunk a tévében . Itt nem a krimi paradicsomszósz véréről beszélek, de a sok éhező gyermek, az aknákban szétroncsolódott nyomorékok. Nem a halál a rettenetes, hanem az élők szenvedése , éhezés , szomjhalál. Ez különösen gyermekek estén borzasztó . Az ő látványuk , az erőszakos halálok engem is megrettentenek , főleg azért mert nem tudok segíteni.Gyermeked egészségesen fogta fel a dolgot, ne beszélj vele többet erről.
Szerintem figyelj magadra
, pláne így hogy segítséget is igénybe vettél.
Gondolatilag próbáld magad rávenni, hogy szép dolgok foglalkoztassanak.
Pl egy szép séta.Nézd meg a virágokat/fákat,az állatokat, az égboltot a csillagokat, a gyönyörű természetet.Nézd és örülj mi minden szépség van körülöttünk. Ha ilyenre hangolódsz észre fogsz venni ezer apró dolgot ami feltölt és energiát ad a további léthez.
Egy csoda ez az egész és ami még inkább az, hogy mindezt átélhetjük, láthatjuk.
Szoktam volt mondani, most ismétlem: hasat be mellet ki,nyisd ki a szemed/füled, gyönyörű a kaland!!!!
Szép, meghitt családi élet!
Gratula a csaladodhoz,igazi finom emberek voltak,na megyek hanyni.........
Nem elszantsag kell,hanem gyavasag kell hozza,tonkre tenni mas eletet,hogy :mit erdekel ez engem,ki kap fraszt??
Sajnallak benneteket,hogy az ongyilkost veditek,es nem a kornyezetet akinek semmi koze a problemajahoz,intezze el a pinceben,vegyen be gyogyszert,de maradjon maganak,az ongyilkossag bun,nincs jogod eldobni az eleted,foleg masok karara,es ki tudja mennyi adosagot gyerekeket es feleseget hagyott hatra,ha szerintetek ez egy szegeny kiutat nem latott ember volt,fogadjatok oszinte sajnalatomat.......
Nem volt joga,az ongyilkossag bun,es gyavasag,megha valaki a sajat pincejeben akasztja fel magat ahol nem zavar senkit akkor is.En is hallottam mozdonyvezetorol,akinek fel kelllet adnia a foglalkozasat,es evekig nem labolt ki a traumabol.Az eletet senkinek sincs igy bafejezni[hacsak nem terminalos beteg es nagyon szenved]
Kivanom,hogy hamar magadhoz terj,ebbol a borzalombol,nem tudom mi segitene?Remalam megtalalod a megoldast,en mindenesetre imadkozom..
Erről a hírről eszembe jutott ez a topic. Na ez egy nagyon szörnyű tragédia, és itt például szerintem lehet arról beszélni, hogy végtelenül önző volt az öngyilkos (és gyilkos).
A nyitódban írtad: "Aki megunta az életét, miért kényszerít arra idegeneket, hogy részesei legyenek a döntésének? Miért nem lehet csendben elvonulni egy erdőbe és ott elintézni?"
Ja és még az utolsó mondatomhoz: Neked könnyű, ha valóban ez volt a legnagyobb tragédia, ami eddigi életedben ért. Én őszintén kívánom, hogy ez így is maradjon, de azt tudd, hogy itt inkább te vagy az, aki nem tudja miről beszél, és önsajnálat helyett inkább arra fókuszálj, hogy mennyire szerencsés vagy, hogy csak távoli (ezt most képletesen...) szemlélője voltál egy igazi tragédiának.
Te sem olvasol túl körültekintően. Átéltem. Nem egy látásból ismert emberrel, hanem egy közeli hozzátartozóval. Igaz, magát a folyamatot nem láttam a saját szememmel. Ez egy cseppet sem vígasztal.
Szóval ne gyere nekem azzal, hogy nem tudom miről beszélek meg könnyű nekem... Erről ennyit.
Nem kell sajnálnod, mint írtam, az öngyilkosság első-, másod- és harmadsorban annak a tragédiája, aki megteszi. Én nem vagyok annyira önközpontú, mint te, fel sem merült bennem, hogy ezek a tragédiák, amik a rokonságomban történtek, RÓLAM szólnak. Vagy rólam is szólnak. Nem, az öngyilkosság csak arról szól, aki meghal. Nem omlottam össze, csak rettenetesen sajnáltam ezeket az embereket, hogy nem láttak más kiutat. Ez az ő tragédiájuk, nem az enyém, mivel lehet, hogy nekem is fel kell dolgoznom a halálukat, de én élek, meghalni ők haltak meg...
Felőlem úgy merülsz bele az önsajnálatba, ahogy csak akarsz, csak ne gondold azt, hogy azért, mert te még nem éltél meg rosszabbat, nincs is rosszabb.
De legalább már mosolyogsz, ez is valami, nem igaz?
Tudod, ha igaz, amiket írsz, rettenetesen sajnállak, őszintén. Ha viszont ezek után nem érted, amiről én írok, akkor te is az a kategória vagy, akivel kurva nagy gáz van. Persze az is lehet, hogy ez a sok tragédia húzott köréd olyan kérget, ami miatt nem érzed át a másik ember érzéseit. Nekem nem voltak még tragédiák az életemben. (Kopp-kopp!) Ez volt az első halott, akit láttam. Nekem ez is rettenetes volt. De mit zavar ez téged? Van neked mivel foglalkozni.
Jól érzed. Nagyon sajnálom őt (a 10%-nál jobban), de amennyire neki joga volt meghalni, úgy nekem is jogom van a nyugalmamat, mi több: a gyerekem nyugalmát óvni. És ez borult most meg. Tudod mikor takarították fel a mintegy méteres átmérőjű vérfoltot az ablakunk alól? 1 hét után, mert már sírva telefonáltam, hogy valaki tegyen végre valamit. Miért nem én mostam fel? Mert nem voltam rá képes. Tudod, milyen volt ezt látni az ablakból, ezt látni jártunkban-keltünkben, így menni a gyerekkel ide és oda? Ez is hozzájárult, hogy ne legyen nyugodt a lelkem, hogy ne tudjak felejteni. De a fenének is írogatok, hiszen úgyis elkönyveltek már itt hisztis, labilis pi.ának és szívük joga, hogy ezt tegyék, úgysem ismernek, fogalmuk sincs, milyen vagyok valójában és arról sem, milyen átélni egy ilyen történést. A lényeg, hogy aki igazán számít, az mellettem volt, biztatott, nyugtatott, megtartott, amikor azt hittem, mélyre húz a zavar, ami keletkezett bennem.
Bár elhatároztam, hogy ne hozok ide saját élményt, de az örüljetek neki, hogy fogalmatok sincs, miről van szó kezdetű mondatod kiverte nálam a biztosítékot, úgyhogy mégis elmondom: lófasz volt, amivel te szembesültél, nem dráma. Egy vadidegen ember a közeledben lett öngyilkos. Na bumm. Mesélek picit neked a "dráma" fogalmáról. Az én rokonságomban (a rokonságot nagyon tágan értelmezve) többször és több módon is "találkoztam" az öngyilkossággal. Az egyik rokonom akkor lett az otthonában öngyilkos, amikor én is ott voltam a lakásban. Még gyerek voltam, és órákat voltam egy halottal egy lakásban. Egy mások rokon a függőségéből nem látott kiutat, a szemünk láttára omlott össze, próbálkozott többször öngyilkossággal, míg végül sikerült neki (mind a rokoni segítséget, mint az orvosi kezeléseket elutasította, megszökött a kórházból stb.). Egy távoli rokonomat a saját fia találta meg fészerben felakasztva: ott lógott apa a kötélen. Volt olyan távoli rokonom, aki évekig terrorizálta azzal a közeli családtagjait, hogy öngyilkos lesz, minden helyzetben ezzel tartotta őket sakkban, míg szinte a teljes közvetlen családja teljesen tönkrement idegileg.
Ezek után ezen a hisztin, amit egy vadidegen ember halála miatt csináltál, némileg csak mosolyogni tudok.
Rendben. Majd emlékezz ezen soraidra, amikor az ablakod alá pottyan egy összetört hulla. (Nem kívánom, még mielőtt leírnád, hogy meredek, hogy valaki halálát kívánom, ráadásul úgy, hogy a szemtanúja legyél.) Ja, és sokadszor is: NEM volt a szomszédom, NEM lakott a házunkban. Itt dolgozott, ezért naponta találkoztam vele. De NEM beszéltünk egymás magánügyeiről. Ezt el lehet képzelni? Vagy ez is valamiféle társadalmi elhidegülésnek hat? Gáz, hogy nem tudtam a lelki problémáiról, a szekta-tagságáról, stb? Én nem érzem annak.
Egy vallási szektához tartozott, és látni akarta a fényt. Ezért tette. Remélem, úgy gondoljátok, hogy tök jogos volt és érthető. Kimosták az agyát szegénynek, pedig egy jó ember volt.
Sokat gondolkodtam rajta, hogy miért borultam így ki, sőt hibáztattam is magam. Míg nem beszéltem valakivel, aki ugyanezt átélte, többször is. (más körülmények között, de szemtanúként.) Megnyugtatott, hogy soha, senki olyan nem fog megérteni, aki nem élte át. És szerencsére nagyon kevés ember tanúja egyenesben ilyen eseményeknek. Tehát összegezve: örüljetek neki, hogy fogalmatok sincs, miről van szó és ne próbáljatok megérteni, mert abból úgyis csak félremagyarázás lesz. Köszönöm a hozzászólásokat, de a topik nem nektek szól. Azoknak, akik öngyilkosságra készülnek, hogy gondolkodjanak, kérjenek segítséget, és NE TEGYÉK meg! Valamint azoknak, akik hozzám hasonlóan szemtanúk és vádolják magukat, mert nem tudnak megnyugodni. Ahogy az általam említett sorstárs fogalmazott: "Azzal van kurva nagy gáz, aki nem így érzi magát egy ilyen trauma után." Mellesleg ezzel a pszichológus is egyetértett, úgyhogy kár a szóért.
No, és ezt hol olvastad? Éppen azt írogatom, hogy SENKI ne ölje meg magát, mert ez nem megoldás semmire, plusz még iszonyatos sebeket okoz az itt maradóknak. Erre jöttek a nagy önrendelkezők, veled együtt, hogy joga van mindenkinek megölni magát. Hát ez a rohadt nagy gáz a világgal manapság, hogy mindenki úgy érzi, hogy mindenhez joga van, közben meg nem gondol bele, hogy mivel jár, amit tesz. Legyen ez bármi, nem csak egy ilyen visszafordíthatatlan cselekmény. Én a magam részéről úgy élem az életemet, hogy senkinek ne okozzak semmilyen kárt, hátrányt, kellemetlenséget. Nem teszek olyat, amit nem szeretném, hogy velem tegyenek. Ez mondjuk igényel némi odafigyelést, de véleményem szerint megéri. Nem tudom, min húztad fel magad, vagy hol siklott félre az értő olvasásod, de totálisan másról írsz, mint amiről eredetileg szó volt. Persze, mint az öngyilkossághoz és oly sok máshoz, ehhez is jogod van. Én nem veszem magamra, mert nem igaz semmi abból, amit írsz.
Hol olvastad, hogy a szomszédja voltam? Mert nem írtam ilyet és ez nem is igaz. Fogalmam sincs, hol lakott.
Igen, sok mozdonyvezető egy ilyen eset után soha többé nem képes mozdonyt vezetni. Neki tényleg tragédia, még akkor is, ha pontosan tudja, hogy nem tehetett ellene semmit.
Érdekes ez a 3 háztömb elmélet, még nem hallottam róla.
A hölgyre visszatérve... vannak erős idegrendszerűek és vannak nagyon gyenge, labilis személyek. Ha utóbbiakhoz tartozik, akkor rég reális is, hogy ennyire megviseli. Ettől függetlenül én is támogatom, hogy mindenféle problémával, az adott terület szakemberéhez kell fordulni.
De továbbra is áldozat hibáztatásnak tartom, ha "megsértődünk" valakire, mert előttünk vetett véget az életének.
Egyet értek, lépjen tovább, ahogy tud, ahogy ő fel tudja dolgozni a történteket, csak érdemes arra odafigyelnie, hogy ne önsajnáltatásba forduljon át a "trauma feldolgozása". Nem szeretném elbagatellizálni a vele történteket, de Ő azt a kérdést teszi fel, hogy: miért pont itt és most kellett magát megölnie, engem kellemetlenségnek kitéve?
Másik szomszéd meg talán azt kérdezi magától: hogy nem vettem észre, hogy ekkora a baj? Hogy lehettem ilyen vak, hogy nem vettem észre?
Egy "picit" más a nézőpont...
Ja és még egy dolog, korábban én is elkövettem azt a hibát az egyik hozzászólásban, és most a topicindító is, hogy összemostuk azt a két dolgot, hogy valaki igénybe veszi egy másik, mit sem sejtő ember segítségét az öngyilkossághoz (gondolok itt például az autó vagy a vonat elé ugrásra) és azt, hogy traumát okoz a látványával az éppen a közelben lévő embereknek. Ezt a két dolgot külön kell választani. Az előbbi ugyanis szerintem valamennyire jogos az indulat az öngyilkossal szemben, mert belerángatott mást is, kvázi mintegy ártatlanul "gyilkossá" téve valakit. Ez esetben el tudom képzelni, hogy az illető elég durván megzuhan az eset után, miközben semmiről nem tehet. Az utóbbi is nyilván megrázó, de túlzásnak érzem azt, ha valaki nem tud ilyesmit kiheverni.
A pszichológus szerintem is nagyon jó ötlet, erre "valók", ez a szakmájuk többek között, hogy traumák feldolgozásában segítsenek. Sokkan több embernek kéne mernie szakemberhez fordulni, ha bánatuk van. De itt úgy érzem, hogy 10%-ban szomorú amiatt, hogy meghalt egy ember, és 90%-ban sajnálja saját magát, hogy pont ott volt, amikor megtörtént.
Ez a gondolat az én fejemben is megfordult, hogy azért egy kicsit túlspirázza a dolgot... Elhiszem, hogy nyomasztó, felkavaró élmény volt, de emiatt napokig nem aludni szerintem túlreagálás. Egyébként van a 3 háztömb elmélet. Állítólag ezen a távolságon belül nem szeretik az emberek, ha valami rossz történik, mert kb. ekkora távolságot tartanak a privát szférájuk részeként.
Szerintem nem konkrétan a szomszédja halála borította ki, mármint nem a halál ténye, hanem "csak" a látvány, meg a hang. Nyilván szörnyű lehetett, mindenkit megviselne többé-kevésbé. Ha neki pszichológusra van szüksége, hogy feldolgozza, meg arra, hogy itt elmesélje a történteket és leírja a lelkiállapotát, hát hajrá, csinálja, lépjen tovább minél előbb, ahogy tud. De mint írtam, abban egyetértek, hogy kissé szemét dolog azzal indokolni a nelegyélöngyilkos felszólítást, hogy vadidegeneknek ne okozzon traumát.
Nem kötekedni szeretnék, de ellentmondásos az egész.
A topik indító hölgy számára a szomszédja egy vadidegen volt. Egy idegen, aki volt annyira bunkó és tapintatlan, hogy halálával "traumát" okozott neki. Egy számára idegen ember halála akasztotta ki. El se merem képzelni mit élhet át, ha megnézi az esti híradót...
Azt meg tudom érteni, ha traumát okoz valakinek, ha olyan embert veszít el, aki számára fontos volt, aki az élete része volt. Az veszteség.
Ellenben kezdem azt érezni, hogy a topik indító hölgy csak hisztizik és sajnáltatja magát. Persze értem, hogy megviselte, nyilván nem kellemes fültanúja lenni egy halál esetnek, de ha ennyire - mint amennyire írja - kiborítja egy számára ismeretlen ember halála, akkor finoman szólva is pszichésen labilis a hölgy...
Borzasztóan nagy elszántság és elkeseredettség kell az öngyilkossághoz, hiszen a legerősebb ösztönt, az életösztönt kell legyőznöd hozzá.
"Állítólag aki igazán meg akarja ölni magát, az nem beszél róla, hanem egyszerűen megteszi."
Igen :( Már csak azért sem, mert aki igazán meg akarja tenni, az nem kockáztatja meg, hogy ha elmondja valakinek, az esetleg megakadályozza valahogyan, hogy végrehajtsa.
Egyébként el tudom képzelni, hogy sok esetben tényleg nem tudott volna a környezete tenni semmit. Nemcsak módszeresen előkészített öngyilkosság van, ha hirtelen felindulásból elkövetett is. Meg valahol olvastam olyat is, hogy aki nagyon sokat beszél róla, az általában nem teszi meg. Nem akar meghalni, hanem "csak" jelezni akarja a környezetének, hogy nagyon boldogtalan. Állítólag aki igazán meg akarja ölni magát, az nem beszél róla, hanem egyszerűen megteszi.
Abban is egyetértünk, hogy egy szemtanúnak, aki vadidegen, vagy csak éppenhogy ismerős (szomszéd) ez kb huszadrangú probléma ahhoz képest, hogy mit érezhetett az öngyilkos, amíg idáig eljutott, és főleg mit érezhetnek a hozzátartozók, akiket hátrahagyott.
De a topicindítót is megértem valamennyire pont ezért, neki az áldozat egy senki, nem fűződött hozzá semmilyen kapcsolata, az ő szempontjából csak az a lényeg, hogy neki és a gyerekének mekkora traumát okozott, hogy tanúja volt az öngyilkosságnak. A konklúziója, na meg a megfogalmazása viszont szerintem is eléggé meredek...
Maximálisan egyetértek veled.
Kezdelek érteni. Mindenki nyugodtan ölje csak meg magát, de véletlenül se zavarjon meg vele téged. Se az otthoni pihenésed, se az utazásdosod, se semmit. Tulajdonképpen mindenki, bárki megdögölhet, CSAK RÁD LEGYENEK TEKINTETTEL.
Írtam privit.
Mégis kinek szólt volna? Te a szomszédja voltál, de le se sz@artad. Nem is érdekel téged, csak felejtenéd már el.... Nevetséges, hogy te sajnáltatod magad.
Abban egyet értünk, hogy az öngyilkosság csak egy ember számára "látszólagos megoldás". Mert nem megoldás sem neki, sem a környezetének. De, én továbbra is azon az állásponton vagyok, hogy az önzés fogalmát nem ez meríti ki. Nekem ez a szóhasználat nem tetszik, de úgy gondolom értem a véleményed és az én véleményem is sokban közelít a tiédhez!
Miért vagyok önző? Ha ezt akartad írni, mert kicsit zavaros az írásod...
Hát igen, tulajdonképpen akárhogy csinálja, traumát okoz. Ha nyilvánosan, akkor az éppen körülötte lévőknek, ha meg elvonulva, akkor meg a családjának, akik mint írtam, ki tudja, hány nap/hét/hónap múlva tudják meg, hogy meghalt. Én még mindig azt mondom, inkább okozzon traumát egy öngyilkos egy idegennek, mint a saját családjának, mert bármekkora is egy idegennek okozott trauma, sosem lehet akkora, mint amit a saját családjának okoz(hat).
De egyébként az életben maradottak traumája még mindig sokadrangú probléma ahhoz képest, hogy egy ember miért dobja el az életét. Mi az a fokú kilátástalanság, amikor már nem lát más megoldást? És amíg élt, miért nem vették észre a környezetében élők, hogy valami nagy baj van vele?
Odáig teljesen egyetértek veled, hogy mindenkinek joga van rendelkezni a saját élete felett. Csakhogy nem minden fekete-fehér. Mert sok (ha nem a legtöbb) esetben egy ilyen tettel nem csak a saját életével rendelkezik, hanem más(ok) élete felett is, azáltal, hogy esetlegesen örökre megnyomorítja lelkileg a hátrahagyottakat. Hozzátartozókat, szemtanúkat, vagy esetleg azt, akinek akarata ellenére a segítségét vette igénybe az öngyilkossághoz (pl autó elé ugró öngyilkos...). Nehéz ügy, nehéz kérdések, amikre talán nem is létezik megfelelő válasz...
Nem hiszem, hogy aki abba a tudatállapotba kerül, hogy végleg elszánta magát az öngyilkosságra, az elgondolkodik azon, hogy mihez van joga és mihez nem...
Két kapcsolódó gondolat: valójában ha gyors és viszonylag fájdalommentes halált akarsz, akkor eléggé beszűkültek a lehetőségek az öngyilkosságra. Valami elé ugrani, ami biztos, hogy sokkal erősebb nálad (metró, vonat) vagy valahonnan magasról leugrani. Kb. ennyi. A másik: lehet, hogy aki épp ott van, annak trauma, viszont meg vagyok győződve róla, hogy a családjának még mindig ez a "jobb". Képzeld el a helyzetet, hogy valaki elvonul jó messzire öngyilkosnak lenni, és hetekig, hónapokig, évekig, de a legrosszabb esetben akár örökre "eltűnt személy"-ként lesz nyilvántartva, amíg nem találják meg (ha egyáltalán megtalálják). Mit érezhetne így a családja? Ez az igazán felőrlő. Akkor már jobb, ha minél hamarabb kiderül, hogy meghalt...
Korábban már írtam: talán joga van elvonulni és azt tenni az életével, amit akar. De nincs joga ezzel mások, ártatlanok életét, ha csak átmenetileg is, de megakasztani.
Ma pl. egy másik "önrendelkező" vonat elé ugrott a városunk mellett. Joga volt talán egy életre, de legalábbis hosszú időre tönkretenni a mozdonyvezető életét? Joga volt a vonaton utazók utazását elrontani? Biztos utaztak azon a vonaton is gyerekek. Joga volt egy ilyen iszonyatos traumával szembesíteni embereket, akik csak utazni akartak? Szerintem nem.
Az önrendelkezés jogáról egyébként érdemes megnézni a Mégis, kinek az élete? című filmet, ajánlom mindenkinek.
Én nem tudom, hogy az a szerencsétlen miért lett öngyilkos, de a hozzászólásokból is látszik, hogy mennyire segítőkész a világ:
- gyenge
-szerelem miatt megölte magát
-nem éri meg a nyugdíjat.....stb.
Ez nem gyengeség! Egyáltalán nem az, el sem tudjátok képzelni, hogy milyen gondolatok cikáznak egy olyan ember fejében, aki nem lát más megoldást, mint hogy búcsút vegyen az életétől. Egyáltalán nem kíváncsi a világ a másik ember nyomorára, és ha valaki kiejti a száján azt hogy Ő szeretne elbúcsúzni a világtól, akkor meg azt mondják jajj ne beszélj már hülyeséget, és mindig mindenkinek nagyobb a gondja a másikénál. Addig senki nem veszi komolyan az erre irányuló szándékot, ameddig a gyakorlatban be nem következik. És nem azért teszi meg valaki, mert meghal a nyugdíj előtt, meg nem azért mert elment a szerelme, hanem mert nem tudott egész életében senkire számítani, általában az öngyilkosság előtti esemény csak a cseresznye a habos tortán.
Azért jöttem vissza, hogy elmondjam: nem sikerült egyedül túllépnem a dolgon. Kezdetben azt hittem, olyan lesz, mint amikor olvasok egy felkavaró újságcikket, ami megérint és még napokig agyalok rajta. De ez sokkal mélyebb volt annál, sokkal pusztítóbb, mert egyszerre épült be látvány és hang, ráadásul az otthonunkban és még ismertem is őt. Úgy éreztem, soha többé nem tudok már úgy hazajönni, mint azelőtt. Hogy végleg elveszítettem azt a menedéket, amit az otthonunk jelentett. Nincs többé "magamra zárom az ajtót és elfelejtem", mert éppen akkor jönnek legelevenebben az emlékek, amikor hazaérek. 1 hétig alig aludtam, ettől szörnyen kimerült lettem, a kimerültségtől meg folyton sírtam.
Végül pszichológus segítségét kértem, bár a környezetem mindenáron le akart beszélni róla. Azt mondták, csak legyek erős, de én éreztem, hogy ez most nem fog menni. A férjem támogatott, de mivel ő is megborult, mert ő is látta (ráadásul neki volt "szerencséje" februárban egy balesetet is látni, amikor a 8.-ról pottyant ki egy néni), nem tudott igazán hatékony lenni.
Azt is el kell mondanom, hogy nem volt könnyű pszichológust találni így, hirtelen. A Google keresőbe beírva alig volt találat és aki volt, azokhoz leghamarabb 2 hét múlva lett volna időpont. Éreztem, hogy ez nem várhat, sőt már el is voltam késve. A háziorvosomhoz mehettem volna, ill. céges pszichológushoz, de valahogy olyan bénult voltam. Minden nap elhatároztam, hogy elmegyek, aztán mégsem tettem.
Majd, amikor már mindentől elbőgtem magam (persze lepleztem, amennyire tudtam, de azért a szemfülesek kiszúrták, hogy gáz van, csak nem értették, mi bajom), valamiért a közvetlen felettesemhez mentem be és neki panaszoltam el, hogy mi van velem. Illetve, csak megkérdeztem, ajánlja-e a céges pszichológust és ott valahogy kibukott belőlem az egész. Jó a kapcsolatunk, kölcsönösen tiszteljük egymást, de nem vagyunk baráti viszonyban, ezért nem is szerettem volna kitárulkozni előtte, de így alakult. És nagyon jó, hogy így alakult, mert ő volt az első és talán egyetlen ember (nem szakember), akitől azt a segítséget kaptam, amire szükségem volt. Úgy éreztem magam, mint a fuldokló, akit a hajánál fogva a felszínre rántanak és ott tartanak, amíg csak ki nem evickél a partra. Sokat beszélgettünk, nem kérdőjelezte meg az érzéseim jogosságát, sőt megértett és nyugtatott, hogy ne féljek, nem lesz semmi baj, nem fogok így maradni, amit érzek, el fog múlni, de el kell fogadnom, hogy most ez van. (Addig mindenki azt mondta, hogy nem kéne ilyen tragikusan felfogni, csak lépjek túl rajta.)
Innentől már gyorsan ment minden. Még aznap eljutottam a céges psz.-hoz, aki szintén hihetetlenül sokat segített. (Azóta voltam nála újra és még egyszer megyek majd, bár már tul.képpen jól vagyok).
Ma megyek egy gyermekpszichológushoz, mert pontosan akkor, amikor én jobban lettem, a lányom összeomlott. Két napig tartott nála ez a mélypont, 2 délutánt végigzokogott. Nem tudjuk a konkrét okát, de az én pszichológusom szerint tartotta magát, amíg érezte, hogy anya bajban van, és amikor látta, hogy megerősödtem, akkor kieresztette a szelepeket. Elképzelhető, hogy azóta ő is túl van rajta, most már napok óta jókedvű, látszólag minden rendben van vele.
Tehát a tanulság: NE LEGYETEK ÖNGYILKOSOK!!! Senki, mert iszonyú trauma az itt maradóknak.
És a másik: KÉRJETEK SEGÍTSÉGET, ha baj van! Nem kell mindennel egyedül megkínlódni, van segítség. A "piszkos munka" persze azé, akinek el kell végezni, de van segítség!
A születés véres és fájdalmas.
Az élet hosszú és vígasztalan.
A halál lassú és megalázó.
Ki az, aki képes kieszelni
ilyen kegyetlenséget?
Az általam leírt esetnél egyelőre nem tudni, mi volt az indíték, de a hátrahagyott dolgokból, valamint a közösségi oldalon talált profiljából úgy tűnik, hogy ő valamit nagyon félreértelmezett, vagy valami olyasmiben merült el nagyon, ami eleve rossz irány. (Egy mondat a lapjáról: "A halál nem az, aminek gondoljuk.") Talán egy szekta, vagy simán csak ilyen öngyilkos hajlamú volt...? Nem tudom.
Ezekből én azt hiszem, itt sem szerelmi, sem anyagi, sem politikai motívumok nem voltak, de azt valószínűnek tartom, hogy nagyon magányos volt, ha egyáltalán ilyesmiken járt az agya. Nem is akarok igazán belegondolni. Érdekelne ugyan, hogy miért tette és miért nem szólt, ha bántotta valami, miért nem épített valódi kapcsolatokat? De úgy érzem, nem szabad foglalkoznom vele, ha mielőbb szabadulni akarok. A lényegen már úgysem változtat.
Éjjel már tudtam aludni, nagyon is jól. Nem mondom, hogy már nem jut eszembe, ehhez szerintem heteknek kell eltelni. De azért alakulok. Amit észrevettem magamon, hogy minden, a házból érkező zajra összerettenek. Úgy érzem, ez fog a leglassabban elmúlni.
Ja, és a lányom: se mondanivalója, se kérdése nincs az esettel kapcsolatban. Olyan, mintha nem is tudna róla, pedig tud, mindent. Nem rosszkedvű, nem zaklatott, de azért kicsi fura ez a nagy "csend". Remélem, nem az van, hogy majd később, másképp fog kitörni rajta.
a szar kaja, piálás, bagózás a szar éltvitel a sok hoppáré a fejekben....
ez is öngyilkosság, csak lassú
a gyerekkoruktól hülyére emócizott degeneráltak gondolják hogy halni kell ha a párkapcsolat elromlik
ezekkel a gyengeidegzetűekkel semmit nem lehet normálisan csinálni az életben
még munkatársnak is kellemetlenek
Ha a barátoddal - vagy a házastársaddal - nagyon nem mennek a dolgok, egy idő után szakítani fogsz, és így próbálsz meg a feszültségektől szabadulni. Ez is hatalmas trauma, amit mindenki tapasztalt - ha sor került rá. Ha mindenből eleged van - ugye az élet több szálon fut - no, akkor gondol arra az ember, hogy a feszültségekből csak egy kiút van. Ez ugyanúgy elhatározás kérdése. Persze ezt igen nehéz ép ésszel véghezvinni, érthető, hogy a legvégén megváltozik az ember tudatállapota - ilyenkor már senkire sincs az öngyilkosjelölt tekintettel.
Az egyszerübb, és talán kezelhetőbb az az eset, amikor csak egy komolyabb problémát kell kezelni - például az első párkapcsolat kudarcát . Ismeretes a huszonéves francia lány, Ophelie esete, aki a Lánchídról ugrott a Dunába. A trauma fiatalabbaknál viszonylag hamarabb oldódik. Később már nehezebb a gordiusi csomót kioldani, komoly terápiát igényel.
Érdektelen, hogy mennyi önzőség van benne, az ugyanis már egy megváltozott tudatállapot.
Volt egy osztálytársam, aki öngyilkos akart lenni, mert elhagyta a pasija. Neki biciklizett egy autónak. Kicsit lenyúzta az arcáról a bőrt, meg talán kificamodott valamije... Másnapra észhez tért, amúgy azóta is vígan éldegél. De a sofőrnek klassz élmény lehetett, utána biztos jó lehetett neki a volán mögé ülni egy ideig. Hát meg ha "sikerült" is volna a csaj terve, és mondjuk kivasalja a mit sem sejtő autós... belegondolni is szörnyű.
Talán ha valaki ezt olvassa, akkor észbe kap, hogy egy ilyen döntéssel nemcsak a saját sorsáról dönt, hanem másokéról is. Talán elgondolkodik, hogy milyen traumát okozhat egy járművezetőnek, aki tehetetlenül feltrancsírozza mert a vonat elé veti magát. Hallottam olyanról, aki felmondott és kikészült, mert nem tudta feldolgozni, hogy elütött valaki.
Akinek meg a lába elé esik egy ember, azt el sem tudom képzelni mit élhet át......
Köszönöm, hogy próbálsz megérteni. Kicsit elhamarkodott volt a hozzászólásom, általánosítottam, mert most így belegondolva tényleg létezhet ezerféle szituáció, amikor egy öngyilkosság esetén nincs szó önzőségről.
De vannak olyan esetek, amikor önzőség ez a fajta "kiút". Például ha mondjuk egy kisgyerekes anyuka nyírja ki magát szerelmi bánat miatt, esetleg a gyereke szeme láttára... Gondolom abban mindannyian egyetértünk, hogy az ilyen és ehhez hasonló tettekben igenis hatalmas adag önzőség van.
te most az önzés a köbön, másik szemémen a szálka emberrel beszélsz az önzésről
sok értelme van
Köszönöm, hogy kifejtetted az álláspontodat, így azt hiszem jobban meg tudom érteni. Nem mindenben értünk egyet, de azt hiszem megértettem, hogy mire gondoltál.
Nagyon nehéz téma.
Abban egyet értek veled, hogy a hátra maradottaknak iszonyú nehéz. Egy betegség, vagy baleset miatt bekövetkezett halál esetet is iszonyú nehéz feldolgozni, pláne, ha valaki saját döntéséből megy el. De továbbra is úgy gondolom, hogy valami olyan lelki, vagy mentális állapotba kerülnek azok, akik ilyet tesznek, vagy kísérelnek megtenni, hogy számunkra talán felfoghatatlan. És abban is egyet értek veled, hogy a család és az ismerősök egy életen át hurcolják azt a nehéz terhet, hogy egy ember önkezével véget vetett életének. Ebben a perspektívában lehet azt mondani, hogy önző módon viselkedett, bár szerintem nem szerencsés ez a szóhasználat, de azt hiszem értem amire gondolsz.
A végső stádiumú betegeket még csak megértem, főleg, ha fájdalmaik vannak. De azt, aki mondjuk lelki problémái miatt teszi, azt nem. Én úgy gondolom, az gyáva, megfutamodik a problémák elől. Kell keresni a megoldást és kell segítséget kérni. Méghozzá egyértelműen, mert a célozgatás nem mindig hoz eredményt.
ne lihegd túl az emócit
mond el magadnak, milyen fasza, hogy az ilyeneket nem neked kell összkaparni
Köszönöm a vigasztaló, támogató hozzászólásokat!
Jobban vagyok, érzem, hogy minden órával jobb, de azért még bennem van. Természetesen nem akarom reklámozni az öngyilkosságot, vagy tippeket adni. Valami olyasmire gondoltam, hogy talán joguk van így dönteni, de nincs joguk engem, vagy másokat napokra paffá tenni. De igen, tudom, hogy ők ilyenkor már nem gondolkodnak. Az agyam tudja, csak a lelkem háborog.
Minden nap láttam őt. Néha váltottunk is pár mondatot. Sose róla, vagy rólam, csak általános, udvarias, semmitmondó szavak voltak. Amit láttam rajta: lelkiismeretesen dolgozik, mindig előzékeny, kedves és mindig mosolyog. Más házbeli lakók is azt mondják, ilyennek látták. Félelmetes, mennyire nem ismerjük egymást!
Azt nem is tudom elképzelni, milyen, ha valakinek a családtagjával történik ilyen, és még végig is kell néznie. Azt nem hiszem, hogy fel lehet dolgozni.
Ok látom megint pontosítanom kell. Az eutanáziát (amit ugye még nálunk nem engedélyeznek hivatalosan, tehát ha valaki élni szeretne vele, bizony önmagának kell intéznie), nem ellenzem, sőt. Tehát én most nem arról beszéltem, hogy mondjuk egy rákosra kimondták a halálos ítéletet, fájdalmai vannak, és szabadulni akar...
Olyan értelemben önző, hogy nem tartja vissza a tettétől az, hogy mit tesz azokkal, akiket hátrahagy. De pontosítok, önző dolog abban az esetben, ha vannak, akik szeretik. Akik segítettek volna, akik mindent megbocsájtottak volna, csak ezt nem.
Ok tudom, ezerféle szitu létezhet. A családunkban volt ilyen eset, sok évvel ezelőtt, és még mindig azt gondolom, hogy az bizony nagyon önző tett volt...
amikor ugráltak ki a wtc-böl
élőben nem láttam mert olyan 5km voltama metlife building-ben
de akkor bemutatták még kicsit később a sok palacsinat embert
Ezzel én is így vagyok.legyen vége és kész.
megöngyilkolt hullát soha nem láttam még, de balesetit elég sokat
azoktól lett bennem 1 időre még 1 kis + óvatosság, mert ugye nem nehéz közlekedve hasonlóan járni
nem igazág értelmes latolgatni az öngyilokokat, mindenkinek emberi joga bevégezni ha úgy gondolja
a baleset kapcsán is bennem az a félsz szokott dolgozni, hogy az baromira nem kéne, megmaradni rokkantnak
100 x inkább akkor goodbye
egy ismerősöm vagy 10 éve már rohad a wheelchair-ben, megmaradt a 2 gyereke és a felesége nem
egy másik pasast is ismerek 25 éve az 78-tól rohad a wheelchair-ben, tolta le a havat a tetőről és közben nyakát szegte
nem 1x mondta már ki, hogy kinyírná magát, de önerőből még arra se képes annyira roki
neki az az özletlen ember aki monjuk 1-2 évig rohad el a ráktól a családja szívjon vele
"Bizonyos értelemben nagyon önző dolog az öngyilkosság..."
Mégis milyen értelemben? Gondolhatod, hogy valaki nem azért lesz öngyilkos, hogy másokkal kibabráljon. Az esetek döntőtöbbségében olyan rohadt magányosnak és kétségbe esettnek érzik magukat, hogy tényleg azt érzik: senkit nem fog érdekelni ha meghalnak.
Szerinted, ha egy sikertelen öngyilkosság után azzal jössz egy ilyen szerencsétlen embernek, hogy bizonyos értelemben nagyon önző volt, akkor mit érezne?
Oh,jaj! Nem tudhatjuk hogy miért tette........
Szerencsére nem vette fel annyira, mint én
Ne legyél benne biztos.Simogasd, beszélgess vele a dologról, érezze hogy szereted és támasz vagy neki mindenkor.
( Mi azután járrtunk Erzsébeten egyszer, mikor a Török Flórison a 9.-ről vagy 10.-ről kiugrott valaki.Már az is borzsató volt..............)
Azt hiszem aki meghoz egy ilyen döntést, azt pont nem érdekli, hogy kit mennyire sokkol a tettével. Csak arra gondol, hogy minél előbb vége legyen, mindegy hogy hogyan, ami utána következik, az már neki nem számít. Bizonyos értelemben nagyon önző dolog az öngyilkosság...
Remélem sikerül viszonylag hamar feldolgoznotok a történteket.
Hát a mi városunkban meg olyan történt, hogy a srác megunta az életét, felmászott egy magas kéményre, ott ücsörgött egy darabig, közben az anyja meg a barátai sírva kérlelték, hogy ne tegye, de megtette. Az se piskóta az ott lévőknek főleg úgy, hogy nem noname járókelők voltak a szemtanúk, hanem rokonok, barátok.
Megesik sajnos és ők már annyira nem gondolnak senkire, hogy nem érdekli őket az sem, hogy más ezt hogyan fogja utána feldolgozni. Vagy pont ezért csinálják ennyire látványosan. Nem tudni.
Próbálj megnyugodni, biztos időbe fog telni, meg beszélgess erről akár a lányoddal, akár bárkivel, úgy könnyebb.
De azért ne adj tanácsot, hogy aki erre készül az menjen erdőbe.
Inkább csak az utóbbit reklámozd, hogy kérjen segítséget.
Jaj te szegény!
Kívánom, hogy hamar túljuss a traumán, és ne agyalj azon, hogy miért így. Gondolj bele, ha valaki eljut arra a pontra, hogy véget vet az életének, az már egy olyan fajta "démoni" lelkiállapotot tükröz, ahol nincs ésszerű gondolkodás. Különben nem végezne magával.