Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
ÖrökSzinglik-MileszVeletek
Torolt_felhasznalo_770932
Létrehozva: 2008. július 20. 19:35
Kedves szinglik!
A kérdést azoknak teszem fel, akik túl a 30-on még sosem éltek párkapcsoltban.
Hogy fogtok családot alapítani?
Képesek lesztek alkalmazkodni, ha összeköltözésre kerül sor?
Ti hogy élitek meg a szingliséget?
Választottátok? Vagy az élet hozta így?
Boldgok vagytok?
Hogy látjátok magatokat 10-20 év múlva?
neme nem "= nem nekem
ondogatták=mondogatták
Mi van most velem?
A fiú 8osztállyan rendelkezett...attól tartott ( és jóindulatú rokonai ezt ondogatták is neki), hogy a munkahelyemen majd megismerkedek egy "gazdag, diplomás" férfival és őt elhagyom. Pedig nem azért mentem volna hozzá. Nekem nem pénzes pasi kellett, bár nem keresett rosszul, hanem FÉRFI akivel kiegyensúlyozott, boldog életet élhetek.
Érdekes: neme nem "fájt" az ő 8osztálya, engem az ember érdekelt, de neki "fájt" az én diplomám.Szomorú, hogy ez emberek közé állhat és megdöbbentő is.
Egyébként ő már nő, közös ismerősök mondták, hogy az esküvőn nem volt boldog ( ez a lány anyuka kedvence volt-baromi nagy hozománnyal:)))), és hogy nagyon szeretett. Sajnálom. Így jártunk.
Szomorú dolog az, hogy ha egy férfi nem áll a párja mellett azügyben, ha a lány is karriert szeretne. Sose értettem, hogy mi a rossz ebben, hiszen az önmegvalósitás a mai lányoknak már nem feltétlenül az, hogy HTB-k legyenek.
Sok ilyet láttam, aztán meg volt olyan is aki önként mondott le arról, hogy esetleg tanuljon, mert volt egy kapcsolata aki ezt nem nézte jó szemmel... akárcsak nálad.... aztán eltelt az idő, szakitottak, és a lány veri a fejét a falba, hogy ezt választotta.
Amúgy is rendkivül nehéz megtalálnunk azt aki mellett egy egész életet el tudunk képzelni, s ezt azzal tönkretenni, hogy bezárjuk az illetőt a mi kis világunkba és olyanná próbáljuk formálni amilyennek a társadalmi konvenciók elvárják....végzetes hiba.
Személy szerint sose tennék ilyet persze tudom, hogy ez téged nem vigasztal, hiszen a kapcsolatod azon ment el, hogy az exed nem nézte jó szemmel, hogy te is fejlődni szeretnél.
Éltem már párkapcsolatba, mint hátasok, 1 évig, eskőidőpntja is megvolt, de sem ő sem anyukája nem bírta elviselni a gondolatot, hogy nekem diploma kell (32 vagyok és most lett diplomám, eddig is dolgoztam , a megélhetésért és a tandíjért de nem folyton-más téma:))), karrier kell, jó fizetés kell.
Ezért lett vége, pedig szerettem.
Úgy gondolom, hogy a munkahelyemen megtalálom azt, vagy hasonló körből, akinek ugyanilyen az értékrendje.
Akarok, majd egy gyereket.
Van egy csaj, 38, havi 7-8százerzret keres, férj úgyszintén és most született az első baba, győnyőrű és egészséges.
Mai fejemmel azt mondom, ha mégegyszer kezdhetném, szingli lennék. Egyetlen dolog amiért nem irígylem őket az, hogy az évek múlásával egyre többször teszik fel nekik ezeket a kérdéseket.....
Már nem azért, de ennek a vallatásnak olyan stilusa van,mintha egy uj állatfajt meg tudnánk szólaltatni a szokásairól.
Nem mindenki maga választotta hogy legyen egyedül.
Miért olyan érdekes hogy él egyedül valaki?
Unalmas a családos élet?
Bocsánat,nem kötekedni akarok, de ha családban élek, nem az a legfontosabb témám, hogy vajon miért van egyedül,aki egyedül van.
Ha segiteni tudom,segitem, de mint érdekességet vizsgálgatni nem állnék neki...
Azt gondolom, hogy ha van valaki akit igazán szeretünk akkor lehetséges az alkalmazkodés anélkül, hogy feladnánk a belső szabadságunkat. az én véleményem szerint ugyanis egy jó kapcsolatban a legszabadabb az ember, hiszen a bizalom, a törődés és a szeretet érzése leveti a lelki béklyókat és tudjuk, hogy párunk kiáll mellettünk még a legnehezebb időkben is.
Számomra az élet és elsősorban a munkám jellege hozta úgy hogy 43 évesen is egyedül vagyok, és csak azért nem boldog mert bizony lenne egy kiszemeltem, csak éppen neki más kell...illetve nem tudom mi, hiszen ő is 35 éves, és még keresi... én meg már nem tehetek mást minthogy igy a nagyon távolból titokban szeretem, lés gondolok rá, remélve, hogy akárhogy is alakul, boldog élete van ( vagy lesz)... miatta fel tudnám adni nemcsak az egyedüllétet, de az összes agglegénységgel járó rossz szokásokat és rigolyákat is melyek sokszor már engem is idegesitenek. Egy szempillatás alatt feleségül venném... de sajnos nem lehet mert már semmiféle kapcsolat incsen közöttünk, és nem is nagyon néz őgy ki hogy valaha lesz.
Szóval az élet hozta igy...legalábbis nekem.
A próbálkozás sztem is fontos.
Van egy másik példám:
40-hez közeli, pár éve vissza!!költözött a szüleihez.. Alkalmazkodásra képes viszont totál önállótlan. Barátnői még az általánosiskolából vannak, de az is kevés és nem is tudnak gyakran találkozni. Nem tudom hogy talál magának párt -pedig ő szeretne- ha alkalom sincs rá...abba meg belegondolni is rossz, mi lesz ha a szülők már nem lesznek.
Sajnálom.
Remélem a pozitív verzió hamarosan megvalósul az életedben!
Hogy fogtok családot alapítani?
Fene tudja.
Képesek lesztek alkalmazkodni, ha összeköltözésre kerül sor?
Ha Anyámhoz tudtam alkalmazkodni amíg otthon laktam huszonévesként, akkor nincs az a férfi, akihez ne tudnék, akinek nem tudnám elviselni a rossz szokásait!
Egyébként tudok és szeretek főzni, nekem kikapcsolódás a házimunka és nem "mumus", szóval alig várom.
Ti hogy élitek meg a szingliséget?
Rosszul. Úgy érzem, csak lógok a levegőben, vagyok, de minek?
Választottátok? Vagy az élet hozta így?
Az élet hozta így. Én ott hibáztam, hogy sokáig hagytam magam sodortatni az árral, vak voltam, nem tudatosult bennem, hogy tévúton járok.
Apró megjegyzés: szerintem szingli az, aki választja. Aki nem választja ezt az életmódot, az balfék, magányos, társtalan, lúzer - nevezhetjük bárhogy.
Boldgok vagytok?
NEM. Nagyon nem!
Hogy látjátok magatokat 10-20 év múlva?
Pozitív verzió: házasságban, 2 tizenéves gyermekkel (esetleg 3-mal), szeretetben, egészségben. És nem utolsósorban egy olyan szakmában, amit szívesen művelek.
Negatív verzió: a Dunában/temetőben/alkesz hajléktalanként az aluljáróban.
Ha összeomlik az önsajnálattól, az jobb? A kemény-csaj-vagyok hozzáállás is egy módszer arra, hogy boldoguljon (már ha tényleg problémát okoz neki a dolog) - vagy az is lehet, hogy tényleg nem érdekli.
Egyébként meg ki szeret sebezhetőnek és boldogtalannak látszani?
Hát, akár ismerhetnéd is ennyire, hogy melyik megoldás illik rá.
Egy biztos: létezik olyan ember, aki nem csak társsal boldog, sőt, akár nem is igényli a párkapcsolatot. Nő is, férfi is.
A megszólítás nem igaz rám, de a történet igen:
Túl a 30-on még sosem éltem párkapcsolatban (mármint együtt valakivel, mert együtt azért jártam már többekkel). Az élet hozta, nem akartam így, és nem voltam tőle boldog.
33 évesen vesztettem el az imádott anyámat, akivel addig együtt laktam, utána az ugyancsak nagyon szeretett apámmal maradtam, de akkor kezdtem komolyan pár után nézni.
Nem volt egyszerű, igényes is vagyok, és már sok lehetséges jelölt elkelt addigra, ráadásul, ahogy írod, ilyenkor már nehezebb az alkalmazkodás.
38. születésnapom előtt nem sokkal megismerkedtem - több meddő próbálkozás után - valakivel. Két hónap után összeköltöztünk, bő 1 évvel később öszeházasodtunk.(Friss özvegy volt, ezért vártunk 1 évet a házassággal). Ez 1983-84-ben történt, azóta boldogan élünk. Közös gyerekünk már nem született (közös megállapodással), de a férjem fiát, aki 12 éves volt, amikor mi megismerkedtünk, szépen felneveltük együtt, most boldog férj és apuka, egy gyönyörű lányunokánk van.
Megjegyzés: feltételezem, hogy a szinglik jelentős része nem önzésből választja az életformáját, hanem különböző más okokból.
Ha mégis azért élnek egyedül, hogy ne kelljen senkihez alkalmazkodniuk, ez az ő választásuk, és magánügy.
Dehogynem. Könnyebb azt mondani, hogy leszarom, kemény csaj vagyok..
Csak kiváncsi vagyok
.