Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
ÖrökSzinglik-MileszVeletek
Kedves szinglik!
A kérdést azoknak teszem fel, akik túl a 30-on még sosem éltek párkapcsoltban.
Hogy fogtok családot alapítani?
Képesek lesztek alkalmazkodni, ha összeköltözésre kerül sor?
Ti hogy élitek meg a szingliséget?
Választottátok? Vagy az élet hozta így?
Boldgok vagytok?
Hogy látjátok magatokat 10-20 év múlva?
Igen egy rossz közhely, de sztem igaz, mikor azt mondjuk "itt az ideje". Én vágytam arra, hogy tovább lépjünk az együttjárásból. Most meg várom a folytatást... Nekem ez természetes, de elfogadom azt is, aki a háta közepére se kívánja az együttélést vagy a házasságot. Nem vagyunk egyformák.
A romantika is mindenkinél más. Nálunk az elején se volt, nem vagyunk túl romantikusak. Nem voltak holdfényes séták vagy gyergyefényes vacsorák. Viszont tökjól esik ha pl. kapok egy kis csokit. Ez a páromnál már igazán romantius megnyilvánulás. Tudom hogy gondolt rám!
Viszonylag sok embert ismerek innen személyesen, egyébként :)
A mintafeleséget nem úgy értettem, hogy sikítoztatóan boldogok. De vannak olyan szabályok az együttélésükben, amilyenek nálunk nincsenek. Sokkal szorosabb kötelékhez vannak szokva az emberek. Ami amúgy nekem furcsa.
ha szembejönne a nagy Ő, valószínűleg rögtön átmenne szopránba.
Én el tudom képzelni, milyen egy igazán jó együttélés, egy szimpla élettársi kapcsolat, egy igazán rossz és milyen az egyedül élés.
Az első ritka, nem csak nekem, hanem általában.
Legtöbben nem azért élnek együtt, mert a gyomruk liftezik, ha a masik szemébe néznek és minden pillanat olyan, mint lennie kell, hanem mert ez következett a járás után és tudom, hogy ő fog mosogatni én meg főzni, ez így alakult ki és nem veszekszünk anyagiakon, este tévé, mert a Duna parti romantika már nem olyan, mint tavaly nyáron.
csak itt a sok mintafeleség mellett kellett rájönnöm, hogy extrémnek nevezhető :)
messziről jött ember... ha már nem lettem tökéletes, akkor legalább szavakban próbálok olyan képet festeni...
hány embert ismertek innen személyesen? és hánynak ismeritek az "őszintén" boldog magánéletét?
nekem a nagy reklám valaogy nem meggyőző.
Mikor boldog párkapcsolatban éltem, sose reklámoztam. Az igazán fontos dolgokat valahogy sosem rikácsoljuk szerte szét...
Mikor felvettek az egyetemre, hangos voltam, mint egy tyúk, mikor a diplomamunkámat is megvédtem, eltotyogtam, mint egy kacsa...
Mikor életem szerelme(azt hittem, az) hónapok múlva visszajött, állt hóban a kapu előtt és azt mondta, hogy annyira hiányzom, hogy gondolkodni sem bír, és olyan őszinte volt az amúgy hamis szeme, hogy kár lett volna tagadnia, senki nem tudta, hogy mennyire boldog voltam(azóta is keres, régóta hiába).
Hát ennyit erről.
Hát, valójában szerintem teljesen normális, csak itt a sok mintafeleség mellett kellett rájönnöm, hogy extrémnek nevezhető :)
Nem szeretem a barátságaimat, kedvteléseimet, magányra való igényemet csökkenteni. Szeretek egyedül lenni, és szükségem is van rá, ha például írok. Ilyenkor tapintattal, nyugodtan magamra hagy. Ha a barátaimmal el szeretnék utazni pár napra, akkor elutazom. A szekrényem, táskám, gépem tabu terület, és nem az idióta, ám kézenfekvő következtetés miat, hogy mer' bisztos megcsalom. Nem teszem. Ha elegem van az emberekből, akkor távozom. Ha ott vannak a barátai, akkor kedvesen köszönök, adok nekik finomakat, és utána távozom. De távozom, mert nem igénylem a társadalmi életet olyan mértékben, ahogy mások.
Ó, még biztosan van ezer dolog, amik nekem olyan természetesek, hogy eszembe sem jutnak... És amelyeket mind normálisnak hinnék, ha nem fognák mások a fejüket, hogy "Úristen, külön szórakoztok?! Jesszus, férfibarátokkal utazol?! Ó, te szent ég, nem szolgálod ki a vendégeit?!" Hát, így.
:) Én megértelek :)
Egyébként boldog, derűs, nyugodt házasságomban élve is az mondom: ha egyszer bármi miatt újra egyedül lennék, soha de soha nem választanám még egyszer az együttélést valaki mással. A férjemért hajlandó vagyok rá, de valójában nem igazán nekem való dolog. És nem is láttam még senkit, aki az extrém szabadságvágyamat úgy tolerálná, mint a Hitves.
azt éreztem a topicodban, hogy annak örülsz, hogy nem vagy egyedül. Talán régen érezted a megkönnyebbülést, hogy milyen jó Neked és úgy gondoltad a sok "szerencsétlen" szingli példáján majd újr érezni fogod: szerencsés vagy.
Én úgy látom, hogy mások, akik hálásak az égnek, mert (végre) lett vkijük, közel sincsenek olyan kiváltságos helyzetben, mint ahogy elsőre látszik.(mert a pasi nem "olyan" hű de,hogy egy életen át, mert a konfliktusok felemésztik a kapcsolatot, mert egyik fél folyamatosan enged és a másik addig gyűri, mig győztesnek érezheti magát, de jó! és mert szakítani ihaj nehéz...)
Ez az idilli kép sokszor a valóságban úgy néz ki, hogy: választottak és nem én választottam. Az meg egy kompromisszum, elfogadás. Belegondolok, hány ilyen kapcsolatot utasítottam el (nem mintha bántanám őket és nem is bántottam)...
Mindenki választ valamit, én így látom. Lehet, h az a baj, túl sokat agyalok... ha nem tenném, most együttélnék vkivel...súrlódásmentesen.
Na nem bántok senkit, de nem tudom, kiknek a jövőjét kell inkább féltő szemmel vizslázni...semmivel sem kiszámíthatatlanabb az egyedüllét(=nem örök szingliség, csak éppen két kapcsolat közötti állapot), mint a kompromisszumokra épülő párkapcsolat. Az a baj.
amíg van sok más gyümölcs is és sokfélét szeret az ember, addig nincs baj...
...csak nem lesz olyan jégeső, ami elmos mindenféle termést. Bízom benne, hogy sosem lesz olyan...addig szép az élet
Jóreggelt!
Tegnap még akartam válaszolni, de álmos voltam..
Én alapból társasági ember vagyok. Sokakkal ellentétben imádtam a szüleimmel élni, onnan költöztem össze a barátommal is. Nem volt megfontolatlan döntés, nem volt szükség, egyszerűen csak 2,5 évi együttjárás után így éreztük. Ismertük egymást nem voltak akkora súrlódások. A mai napig így élünk. És bármikor belelgondolok mi lesz pár év múlva, mindig együtt látom magunkat.
Én nem vagyok különb, mert valakivel együtt élek. Nem is nézek le senkit. Mindenki éljen úgy ahogy neki jó. Neked, ahogy látom, így jó.
És ahogy már írtam, csak meg akartam érteni az egyedülállók véleményét.
Akkor jó cseresznyézést! Bár, ha már itt tartunk én meg az almákat szeretem.:-)
A pozitív szemlélet a siker elengedhetetlen része. Úgy vélem, lesz is benne részed.
Az élet hozta így. Én ott hibáztam, hogy sokáig hagytam magam sodortatni az árral, vak voltam, nem tudatosult bennem, hogy tévúton járok.
Apró megjegyzés: szerintem szingli az, aki választja. Aki nem választja ezt az életmódot, az balfék, magányos, társtalan, lúzer - nevezhetjük bárhogy.
Azért ez nagyon meredek - nekem. Vaknak nevezni saját magad, tévúton járónak, balféknek, lúzernek csak azért, mert még nem találtad meg azt, aki Hozzád illik? Szomorú, hogy így vélekedsz, többek között magadról. Szerintem nem balfék az, aki nem megy bele kompromisszumos kapcsolatba csak azért, hogy ne legyen magányos lúzer. Talán ha nem látnád magad és a helyzeted ennyire sötéten, akkor a szerelmed is Rád találna. Ha nem vagy túl jó véleménnyel magadró, azt más is észreveszi. Kár, ezt nem kellene, azaz nem így kellene. De Te tudod.