Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Kedves liventa!
Azért ez a reagálásod mintha egy kissé erős volna egy emberről, akit feltételezem nem is ismersz csak annyit tudsz róla, hogy mindössze 1 hónappal ezelőtt elveszítette a férjét, aki még csak 39 éves volt, nem 89, ezzel szinte derékba tört 5 ember élete. Egyáltalán nem tartom furcsának, ha még nem sikerült feldolgoznia, inkább azt tartanám furcsának, ha ennyi idő alatt csak úgy átlendült volna rajta.
És igenis lehet valaki sok ember közt is magányos, szerencsés vagy ha te nem közéjük tartozol.
Valószínűleg te valami csodagyereknek születtél.
Ezennel be is fejeztem veled.
Üdv
Úr Isten! Miért bántjátok Mónikát????
A férjét veszítette el, timeg nekiestek. Érzelmi inteligencia nuku.
Monika,
az egyik topikon olvastam es te jutottal eszembe, szeretettel gondolok rad
Szomorú vagy, és azt várod, hogy fölvidítsanak.
Te komolyan gondolod, hogy emberek lakta helyen nem lehet magányos az ember? Akkor senki nem lenne magányos. Nem??? Az egómról fogalmad sincs (a béka feneke alatt volt mindig is...)
A nagyvásosi elmagányososdásról nem is hallottál, ezek szerint???
Nem is értelek.
Megszűnt az egyetlen ember, az életem másik fele - aki engem úgy szeretett, ahogy szerettet, és a gyerekeimet is úgy szerette, ahogy szerettee --- és ne legyek magányos???
Komoly szegénységi bizonyítvány, amit kiállítottál magadról. Hogy valaki ennyire magányos legyen egy emberek lakta helyen, annak oka van. Pl. az elvakult önzőséged, a túlméretezett egód...
Így valóban nehéz lehet.
Pontosan azokat a fogódzókat írja Müge is, amiket többekkel együtt én is javasoltam.
Ha többet tudnánk a korábbi kedvteléseidről, esetleg a foglalkozásodról, a gyerekeid egyéniségéről, tudnánk "beszélgetni"veled. Akár priviben folytatva.
Tehát nem a tragédiádról beszéltetnélek, hanem azokról a napi eseményekről, "győzelmekről" amiket kis lépésekben elértél, elértek a gyerekek a túlélés érdekében.
A tanácsok csak úgy általában nem sokat érnek, de segítséget tudnánk nyújtani, hogy a holtpontról kibillenj. Saját magad fedeznéd fel a változást!
Igazi segítség mégis a szakember, mert elindítana benned egy gondolati váltást. Fel tudja oldani a szorongásodat, de nem csak gyógyszerrel, hanem beszélgetéssel.
Ki kell lépni, szó szerint is a levegőre, de gondolatban is! Teremteni kell egy saját életcélt!
A nagyfiaddal beszélj erről, ő a maga módján támaszod is lehet, ha érzi a bizalmat, hitet, hogy van közös jövő!
Minden problémát át kellene fordítani napi feladattá!
Lehet, hogy nem az én módszereim a számodra megfelelőek, ezért írtam itt le, hogy mások is hozzátegyék a magukét!
Ha csak mindkét fél elmondja, hogy hova megy, mit csinál éppen, már az 5-6 mondat, és az emberek látni fogják belőle, hogy azért lehet hozzád szólni!
A gyerekek is nagyon könnyen képesek olyan szituációt teremteni, ami oldja a felnőttek zavarát - hagyd, hogy ők is segítsenek Neked!
Értem, nagyon sajnálom... a gyerekek legalább össze tudnak járni játszani más gyerekekkel a faluból? Azt nem lehet, hogy így a gyerekek kapcsán beszélgetni valakivel? Olyankor sokáig nincs is más téma, csak a gyerekek, amiről meg nem szeretnél beszélni, azt nagyjából kerülni lehet...
Talán csak annyi kell, hogy elmentek a környéken sétálni, biciklizni, ha összefuttok valakivel, megálltok pár szóra - ha te kérdezel hamarabb, akkor arról beszéltek, amiről te akarsz... (tudom, te nem igazán akarsz most, de mégis muszáj lenne...)
Met nem egy "nyitott" falu, mindenki begubózik. Általában Pesten dolgoznak az emberek, este hazamennek, reggel el... Nen olyan "igazi vidéki" falu, ahol van összetartás.
Szóval magány a köbön.
A férjemmel más volt!!!
Az árvaságit intézi a tesóm.
Én ebebn az állapotban hogyan nyissak, szinte az is kerül, akivel köszönő viszonyban voltam. Tudom, ilyenkor félnek az emberek, nem tudják hogyan viszonyuljanak. Én nem akaszkodhatok rá senkire. Az én mostani állapotom teljesen alaklamatlan arra, hogy ismerkedjek. Ha valaki hozzám szólna - én senkit nem utasítanék el.
Drága Zsumi!
Szólj nyugodtan,, hogy mire nem reagálok, milyen kérdésekre - lehet, hogy észre sem veszem. De ha szólsz, válaszolok szívesen.
A második bekezdésed szó szerint igaz:
„Ha csak a saját válaszaidat kiszűrve visszaolvasol, valóban az látszik, hiába minden szó, egyre ugyanazt a reménytelenséget érzed, a céltalan szenvedést érzed. Ez már tartósan mérgezheti a gyerekek jövőjét is!”
De nem találom a kiutat a saját lelkemből, a saját érzéseimből. Nekem ezek mindig uralták az eszemet (vannak ilyen emberek, nem csak én!)
Pont ez a legnagyobb bajon – ezu is olyan jól leírod – hogy csak én tehetek valamit magamért és a gyerekekért. Pont ez a legnagyobb baj, hogy én a TÁRSAM és a APA nélkül egyszerűen MEGSZŰNTEM!!!
Nincs miből építkeznem, nincs miből merítenem.
az már csak hab a tortán, hogy a családom is lepárolgott mellőlem, barátok alig, vagy nagyon messze. A faluban pl. senkit nem is ismerek. Senki segítségét nem utasítom el, de én nem tudok most senki felé nyitni a nyomorúságommal… Biztosan érted, mire gondolok.
Olvastam, amit a múltkor írtál, talán fel is fogtam… de a gyakorlatba átültetni – az nagyon nem egyszerű dolog.
A Youtub-ot is megjegyzem, amit írtál. Müller Pétert és Popper Pétert olvastam régebben is.
Pál Feri bácsi viszont éppen a házassággal foglakozik – ha jól tudom – és az nekem már NINCS!!!
Szia! Ha már a gyerekeidet képes vagy ellátni, az már a jó út része, szerintem, és a férjed biztosan büszke Rád!
Nem tudom, emlegetted itt, hogy kevesebb pénzből kell kijöjjetek, gondoltam, rákérdezek, hogy az árvasági ellátást kapod-e már a gyerekek után, nehogy lemaradjatok róla!
A másik: írtad, hogy idegen faluban kell egyedül lenned/lennetek - talán itt az ideje, hogy egy kicsit nyiss a falu felé, hátha a gyerekek sem lennének annyira elveszettek, ha mindannyian otthonosabban mozognátok a környékbeliek között - sokat segíthetnél ezzel nekik is!
Sok erőt kívánok!
Moni, Drága!
Tudom, hogy egy hónap még nagyon rövid idő, de arra elég kell legyen, hogy lásd, ez így nem vezet sehova.
Ha csak a saját válaszaidat kiszűrve visszaolvasol, valóban az látszik, hiába minden szó, egyre ugyanazt a reménytelenséget érzed, a céltalan szenvedést érzed. Ez már tartósan mérgezheti a gyerekek jövőjét is!
Láthatod, hogy nem vagy egyedül! Sokan meghallgatunk, kapod a priviket is, de nem nyílsz meg ott sem.
Azokat a kérdéseket, amik a valódi énedhez közelebb vinnének, s amik utakat nyitnának meg a kilábaláshoz, megválaszolatlanul hagyod, talán meg sem hallgatod.
Kell, hogy legyen tovább, hogy minden napra legyenek apró céljaid, amiknek elérése igenis örömmel kell eltöltsön! Nem kell felejteni, nem kell vidámnak lenni, de apránként élettel kell megtöltsd a magad és a gyerekek mindennapjait!
Küldtem linket is amit ha elolvastál és elgondolkozol rajta, rájössz, csak magad tehetsz magadért és a gyermekeiddel való kapcsolatért bármit ,és mindent megtehetsz! Csak el kell indulni a lelki úton is és a mindennapok apró feladatainak teljesítésével is!
A Jutubon Domján Lászlótól, Bagdy Emőkétől, Popper Pétertől, Müller Pétertől, Pál Freitől, és még sok szerzőtől hallgathatsz gondolatokat, ha az olvasás nem köt le! Nem feltétlen az elmúlásról, de a felemelkedésről a gödörből!
Továbbiakban is szeretettel! Zsumi
Előbb-utóbb muszáj lesz.
A te választásod, bármennyire is nem hiszed ezt, hogy mikor. Ragaszkodhatsz a fájdalmadhoz életed végéig is, csak sajnos ezzel nem csak magadnak ártasz.
A férjed életében nem tudtál felnőni, most az élet kényszerít erre. Lehet ellenállni. Csak nem jó. Nekem úgy tűnik, dagonyázol a fájdalomban.
Nagyon sajnálom.
Kedves Bagoly!
7 év!!! Ez borzasztó. Tudom, hogy a gyerekek is szenvednek. De mindenki azt mondja, hogy először nekem kell valahova (nem tudom hova ) eljutni, hogy adhassak nekik valamit magamból (biztonságot, szeretetet). Ellátom őket, amennyir e tudom, de iszonyú a légkör otthon (mondjuk nincs is otthon már, csak egy lakás)... gondolom le tudod képzelni!
A családom elpárolgott, magamra hagytak... barátok (1-2 van csak) messze, és mindenki éli az életeét.
Ez az igazi magány, a magára maradottság érzése!
Á, nem,a fénykép vagy videó = bőgés a köbön. Semmit nem tudok megnézni. Úgyis minden tárgyról, mindenről, már egy apukáról is Ő jut az eszembe.
Nem tudok szembesülni ezzel a veszteséggel..
Igen, nem tudom elengedni, nem tudom a közös életünket elengedni!!!
De fel fogsz allni.Szeretetbol.Mert nagy szeretet van benned,az az irasaidbol kiérzodik.
A parom nézegeti az anyja fényképeit,s olyankor egyedul szoktam hagyni,hogy ne zavarjam.
Irtad,hogy te viszont eldugtad a fényképeket.Nem lenne mégis jobb megprobalni neked is nézegetni oket?Este,amikor a gyerekek alszanak.Nézegetnéd a képeket és kisirnad magad.Lehet,hogy akkor konnyebben elengednéd.
Szia!
Öszinte részvétem!!
Végigböngésztem a legutolsó hozzászólásokat, a fájdalmad irtózatos nagy, de azt látom, hogy az valami, hogy válaszolni tudsz a fájdalomtól. Ez egy lépést jelent előre. Mennyi idősek a gyerek? Milyen jellegü a munkád? /Ha tudsz válaszolni/