Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Egyedül élni?
Létrehozva: 2019. Április 24. 10:39
Sziasztok!
Pár hete egy pasitól megkaptam, hogy nem normális dolog, hogy úgy érzem, jó egyedül élni. Szerintetek is így van?
Én elég sokat éltem kapcsolatban, de egy éve úgy érzem, nincs szükségem párra. Van sok barátom, nemcsak FB-barátok, hanem hetente összejárunk. Magányos nem vagyok. Előző kapcsolatomból született egy közös gyermek, ő velem él. Tehát az ő dolgait is intézem, lefoglalja a szabadidőm jelentős részét.
Közületek volt valaki hasonló cipőben? Jó egyedül? Nem jó egyedül? Nyilván ez egy tök szubjektív kérdés, de ha kialakul egy kellemes beszélgetés, már megérte!
Nem mások véleménye, meg nem is julinénimarinéni.
Egy pasi akivel randiztam többször...na ő vágta a fejemhez, hogy nem vagyok százas, mert nem akarok vele összeköltözni.
Helló!
Miért fontos neked,hogy Marika néni és Franciska valamint Ede úr mit gondol erről?
Vagy hogy ők hogyan élnek?
Miért kell mások véleménye szerint élni,mikor neked a leges legfontosabb az lenne,hogy nekeg magadnak mi a jó?
Tényleg, te mit tudsz kihámozni abból,hogy másoknak mi a jó? Kifejted?
Kb ugyan azt mondjuk:)
Én még annyit tettem hozzá, ha a topikindítónak jó, miért zavarná (adna) bárki más véleményére?
"én se örülnék annak, ha egyik nap hazaállítana azzal, hogy "anya, mostantól a barátnőm itt fog lakni!" - hát pedig vagy ez következik be, vagy ő fog elköltözni barátnőjéhez, ezzel jobb megbarátkozni (és nem "sárkányként" viselkedni - ok, csak viccelek
)
Szép napot!
Nyilván minden(fajta) kapcsolatnak megvan az előnye és a hátránya. A kérdés csupán az, hogy kinek mire van éppen igénye. Miért baj az (visszatérve a TOPIC kezdő kérdésére), ha valakinek éppen arra van igénye, hogy jópofizzon pár órát, aztán visszavonuljon és élje a saját életét egyedül? Ha egy kapcsolat megérett az összeköltözésre, akkor már más a helyzet, felmerülhet az igény másra és a dolgok mennek maguktól tovább. De azért elítélni valakit (és itt megint a kezdő kérdésre reagálok, nem a te konkrét válaszodra), mert nincs igénye arra, hogy egy kapcsolatba fejest ugorjon? Én is sokszor megkapom, a barátnőim, ismerőseim nem értik, hogy miért nem akarok összeköltözni az illetővel és minden időmet vele tölteni. Erre nagyon egyszerű a válasz: most éppen nincs erre igényem.
Nekem is van 3 gyerekem, ahogy írtam már. Normális a kapcsolatom az apjukkal, szervezünk még közös, kizárólag családi programokat, ez jó a gyerekeknek, mindannyian így látjuk. Nem szeretném, hogy ebbe bárki bezavarjon. A fiam egy év múlva érettségizik. Addig még biztos velem lakik. Ebbe se szeretném, ha bárki bezavarna, én se örülnék annak, ha egyik nap hazaállítana azzal, hogy "anya, mostantól a barátnőm itt fog lakni!"
Szerencsére eddig még működik ez a "barátság extrákkal", bár én inkább kapcsolatnak nevezném, de nincs jelentősége annak, hogy minek nevezzük. Hogy mit hoz a jövő, nem tudom. Lehet, hogy 2 év múlva én fogok foggal-körömmel ragaszkodni ahhoz, hogy együtt lakjak valakivel. Ki tudja?
Nálunk sincs jópofizás, egymás szórakoztatása.
Gyerek van. Az "enyém". Erre mondta a társam, hogy ha ő engem szeret, a gyerekemet is szeretni fogja. És valóban, szereti, neveli, leszidja ... szabad kezet kapott. A gyerek pedig csüng a szavain.
A lényeg, hogy tényleg csak azzal kellene összeköltözni aki nekünk rendeltetett. Akivel viszont nem érezzük azt hogy összeköltözés, az felejtős, rövidtávú kapcsolat. Ha nem érezzük azt, hogy minden kétséget kizáróan kitartunk a másik mellett amikor ő majd beteg, öreg, gyenge vagy magatehetetlen lesz, akkor összeköltözésen nem is kell gondolkodni.
Ez az általános óriási tévedés, hogy a szerelem vak.
Nem, a szerelem nem vak, épp az igazi szerelem az, amikor a két lélek "ismeri" egymást, nincs szükség kiismerésre.
Amire te irod és mások mondják, hogy a szerelem vak, az csupán egy felfokozott érzelem, kémiai kötődés. Ez szokott elmúlni. És ez az, amikor hiába ismerik meg egymás a felek alaposan, idővel halványul, szűnik a lángolás ás átmegy valamiféle olyan szeretet érzésbe, amit bármelyik kedves ismerős iránt lehet érezni.
Görcsösen ragaszkodunk egymáshoz, és az együttéléshez.
Ez viszont nem azonos a függőséggel. Több mint 10 évig éltünk külön úgy, hogy már akkor is szerelmesek voltunk egymásba. És úgy hogy nem osztottuk meg gondunkat örömünket, csak gondolatban. Éltük a saját életünket úgy, hogy semmit nem tudtunk egymásról.
Nos, ezek után talán érthető, hogy igen, ragaszkodunk egymáshoz. Lelkileg és testileg. Megvolt a megismerés, elengedés, és az újra egymásra találás. A lelki kapcsolatról hmmm ... szinte mindent tudunk mindketten. Együtt laknunk fantasztikus. A kapcsolatfüggőséget egyébként előszeretettel mondják sokan. Nos, ha az illető bárkivel igy érezne akivel együtt él az igen, valóban kapcsolatfüggő. De ha csak egy bizonyos ember váltja ki a ragaszkodást, az már szerelem.
Hűha, ha nem keresel - nem is találsz...
"élvezem a várakozást a találkozások előtt, az együtt töltött időt és azt, hogy mindezt van időm feldolgozni az elválás után. Azt meg különösen, hogy nem kell minden este munka után a másikat szórakoztatni, nem kell előtte jópofizni, hanem van magamra időm végre"
szerintem (tényleg csak szerintem) meg pont így, ilyen alkalommal mutatod magad másnak, ergo "jópofizol", aztán mikor van időd magadra leereszthetsz. Kicsit más, mikor akkor is el kell viselned a másikat, mikor nem vagy jó passzban, vagy épp ő nincs abban. Ezt hívták vmikor "lakva ismerszik meg az ember"-nek. Ettől még lehet jó, és kényelmes a barátság extrával, vagy a FWB:)
A gyerek pedig nem egyszerű ügy, valóban.. (és lehet cizellálni is, a te gyereked, én gyerekem, mi gyerekünk formációval is)
Én ilyen kapcsolatban élek. Nem is vágyom ennél többre 20 év házasság után. És nagyon élvezem a várakozást a találkozások előtt, az együtt töltött időt és azt, hogy mindezt van időm feldolgozni az elválás után. Azt meg különösen, hogy nem kell minden este munka után a másikat szórakoztatni, nem kell előtte jópofizni, hanem van magamra időm végre azután, hogy 3 gyereket felneveltem. Vannak szünetnapok, amikor nem írunk egymásnak, nem kommunikálunk és semmi bajunk nem lesz ettől, a kapcsolatunk nem lesz kevesebb. Annál nagyobb az öröm, amikor találkozunk.
És rávilágítottál egy nagyon fontos kérdésre: borzalmas, amikor a gyerek anyuka "boldogsága" oltárán fogyasztja a pótapukákat. Milyen felnőtt válik egy olyan gyerekből,, aki - esetleg - megkedvel, a bizalmába fogad valakit (pótapuka), összezoknak a mindennapokban, aztán az egyszercsak eltűnik az életéből, mert anyukának éppen olyan kedve van, hogy más kell neki? És ez még csak a jobbik eset. Van olyan is, hogy a gyerek egyáltalán nem jön ki a pótapukával, de anyukát ez baromira nem érdekli, neki csak az a fontos, hogy a világnak mutogassa, hogy ő bizony párkapcsolatban él és van, aki hanyatt döntse esténként.
Igazad lehet. Én például olyan párt szeretnék magamnak egyszer, akivel nem költözünk össze egy jó darabig. Akit van idő megismerni. Akivel néha együtt alhatok, de másnap hazamehetek a saját kuckómba. A szerelem néha vak és olyan emberrel keveredik össze az ember, akivel végül nem illenek össze. És ha már mozaikcsaládokról is szó van, akkor meg főleg. Mert egy felnőtt érzelmeivel lehet játszani, de egy gyermek lelkivilágával már nem.
Lehet valakit úgy is nagyon szeretni, hogy nem élünk együtt vele. Úgy is meg lehet osztani az élet apró és nagy örömeit a párunkkal, hogy nem lakunk együtt. A lélek úgy is tud találkozni. Ha valaki pedig görcsösen ragaszkodik a másikhoz és az együtt éléshez, azt már kapcsolat függőségnek hívják.
Ezzel az a gond, hogy a pénz nem tud simogatni, és nem ölel át, ha szomorú vagy. Mármint fizikailag :)
Miért?
Mi az, amire egy férfi nem képes önállóan?
Egyébként, egyedül élni mindenki tud. Ha valakinek tetszik egy másik ember, szeret néha vele lenni, szeret vele beszélgetni, attól még szerethet egyedül is élni.
De ha valaki szerelmes, akkor az élete apró örömeit a párjával szeretné megosztani, szeretne minél többet vele lenni. Az együtt élés nem arról szól hogy két test együtt él, hanem hogy két lélek együtt él. Ez az egy dolog az ember számára, amit semmi más nem tud helyettesiteni. Sem munka, sem gyerek, sem szórakozás.
Biztos?
Igen, a nők jobban képesek önálló életre...
Egyedül élek, és ezt nem élem meg katasztrófaként. Jó munkám van, amit szeretek, elég jól keresek, semmi gond :)
Nálam már nagyok a gyerekek (17, 19, 20), tehát már szabadon mozgok én is, ők is, neki nincs gyereke. Arról nem is beszélve, hogy a két nagyobbik gyermekem más városban tanul, tehát csak a legkisebb van otthon, ő pedig tele van elfoglaltsággal, alig látom én is.
Be se mutattam még őt a gyerkeknek. Tudnak róla, de miután nem nagyon keresztezik az útjaik egymást, nem láttam értelmét és szükségét a "nagy családi idill" látszatának. Arról nem is beszélve, hogy a volt férjemmel elég jó viszonyban vagyunk, sok közös családi programot csinálunk még mindig a gyerekekkel (ketten egyáltalán nem).
Valahogy így élem meg én is.
Jó kapcsolatban is lenni, de nem akarok összeköltözni. Ti hogy oldjátok meg a gyerekek mellett, hogy találkozzatok? A partnerednek megfelel így?
Miért?
genetikai okai (is) vannak. Csányi Vilmos szavaival élve:
„Az emberi közösségek alapja velünkszületett szociális rendszerszervező képesség, amely négy alapvető tulajdonságon nyugszik:
1. Szeretünk közös akciókban részt venni,
2. gyorsan alakítunk ki és tartunk fenn közös hiedelmeket,
3. könnyen hozunk létre szociális konstrukciókat,
4. közösségeinkhez hűségesek vagyunk.
A vadászó, gyűjtögető embernél megjelent a párkötődés viselkedése, ami lehetővé teszi a munka szerinti differenciálódást. Ennek az a feltétele, hogy ne legyen a hímek között vetélkedés a szexért, mert ha van, akkor nem mennek el vadászni. Mivel a nőknek az ivarzási ciklusát nem lehet kívülről látni, a vetélkedés kiküszöbölése úgy oldódott meg, hogy kialakult a párkapcsolat, ami azt is biztosította, hogy négy évig, amíg a gyerek szopik, addig az apja segítsen a családnak. Négy éves periódusra egy stabil párkapcsolat jött létre…
Párkötődés, élvezeti szex, közösség, alacsony belső agresszió, ezek együtt hozták az ember sikerét.”
(de nem offolnám szét a topikot:)
Különbözőek vagyunk: van olyan ember, aki nagyon jól megvan egyedül úgy, hogy társasági ember. Aztán van olyan, amelyik veri a mellét, hogy ő párkapcsolatan él, de, jó esetben "csak" magányos, rossz esetben pedig olyan szinten boldogtalan a kapcsolatában, hogy annál már az is jobb, ha az ember egyedül él.
Szerintem semmi baj nincs azzal, ha valaki egyedül él. Különösen egy válás után az embernek meg kell találnia önmagát. Arról nem is beszélve, hogy felelős vagy a gyermekedért is, nem erőltethetsz bele az életébe egy új partnert. Majd annak is eljön az ideje. Most még nincs itt. Te fogod tudni, hogy mikor tudsz nyitni egy új kapcsolatra. Felesleges mások okoskodása miatt olyasmibe belemenni, amiben nem éreznéd jól magad.
Én is kb 2 éve hagytam el a férjemet. Ugyan van kapcsolatom (és gyeremekeim is vannak), de eszem ágában sincs összeköltözni az illetővel. Nekem jó egyelőre egyedül. Majd ha eljön az ideje, akkor lépünk valamerre.
.
Szerintem a világon semmi baj veled. Ki így, ki úgy. Amúgy egy év után egyedül élni és nem vágyni párra - magam is így voltam, sőt, még tovább is, "a gyerek amúgy is kitölti az életemet" felkiáltással. És tényleg. Aztán változott egy idő után. De majd meglátod. Semmi nem kötelező.
Tulajdonképpen miért élnek általában párban az emberek?
Roppant egyszerű: mert párban általában sokkal könnyebb. Addig nincs baj, amíg nem jön egy komolyabb probléma. De a konfliktusok megoldásában is sokat segít a másik nézőpontja. Intézni bármit könnyebb partnerrel...stb. /Meg hát ugye az összebújás is.../ Egyedül csak akkor élünk, ha muszáj, ha belefáradtunk a párkeresésbe, ha elegünk van abból, hogy túl nagy áron jön össze egy kapcsolat.
Szerintem sokkal bizonytalanabbul él az, aki egyedül él. Persze akik nagyon biztos lábakon állnak, jó pozicióban, semmi nem jelent számukra kihívást, inkább választják az egyedül, kötöttségek nélkül élést. A gyermek érzelmi fejlődése azért valószínüleg sérül, erre gondolni kell, de önmagában ezért persze nem szabad kapcsolatban élni.
a. nem is élsz egyedül:)
b. már 1 éve? Az max a "szabadság" ideje, nincs sem neked, sem a "pasinak" rálátása - szerintem
c. egyébként lehet kellemesen is élni egyedül, a kérdés csak, minek:)
d. kicsit felelős vagy, leszel gyermeked előtt, milyen "mintában" (környezetben) neveled, nevelkedik, amibe - szerintem - beletartoznak a társas kapcsolatok is: kommunikáció, szerepek, konfliktus kezelés, stb, stb (természetesen nem minden áron)
e. Ha jól érzed magad, miért érdekel, hogy mit mond egy pasi?