Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Köszönöm...............szívet melengető
Épp, hogy csak vannak kicsike kezeid.
Mégis, ha rám zárulnak tenyereid,
mintha millió csillagot szórnál
semminek tűnő életem egén.
Hozzád bújva a nyugalom ölel át.
Az éjszaka kemény, kőbe zárt világ,
de mégis most nyugodtan várlak én.
Mert itt vagy és nem soká elaltatsz.
Mint törékeny üveget, úgy tartasz
az öledben finoman és halkan.
Semmi - baj - tested ölel: minden rendben.
Talán mindig itt kellene már lennem:
a belőled kibomló puha csendben. Für János
JUHÁSZ GYULA: VALAKINEK
Szép, büszke, fárasztó, kevély
Jéghegyein a gondolatnak
Jártunk kettesben, egyedül
S a kacagó völgyben maradtak
Az öröm, mámor, üdvösség, remény,
Csak lelkedet csókoltam én borúsan,
Mert lelked az enyém!
Szép, büszke, fárasztó, kevély
Jéghegyek alatt él az élet,
Ott táncol, nótáz az öröm,
Miért vagyunk mi oly kevélyek,
Mért nem borulsz a szívemre már?
Szemed a nagy, a szép, az égbenéző
Mire vár?
"Ha leereszkedsz lelked mélységeibe, megtalálod a boldogsággal kevert szomorúságot. Vajon lehetnek-e boldogok a napok, ha nem ismerjük a szomorúságot? Ott van ő mindenben, a lombját hullató fa koronájában, a szirmát vesztő virágban, a medréből visszavonuló tenger hullámában és a felhők mögött lebukó nap búcsúzásában. A hegyek szívében is ott lapul a szomorúság. Bánkódnak, hogy nem nőttek az égig, s ha egykor az egek lábát is súrolták, az évek múlásával ormuk megkopott, színük elhalványult. Ezt teszi velünk az idő: a szépség is törékeny, mért volna kegyesebb az örömökkel? Hogy minden boldog pillanatba egy csepp szomorúság vegyül - sosem vagyunk maradéktalanul boldogok -, úgy a szomorúság felkészít a boldogabb időkre. Emberi ez is: alászállás és felemelkedés. Ahogy a nap és az évszakok búcsúznak, majd magukhoz ölelik újra a csillagokat, úgy változandóság honol mindenben: az emberi szívben, a hangulatokban, a körülményekben."
(Tatiosz)
Szép jó napot kivánok!
Reményik Sándor: Mosoly
Mosolyod...
Mely szívből fakad,
Aranyozza be arcodat.
Mosolyod nem kerül pénzbe,
Mégis sokat ér testvéred szemében,
Gazdagítja azt, aki kapja.
S nem lesz szegényebb az sem, aki adja,
Pillanatig tart csupán,
De örök nyomot hagy maga után.
Senki sem olyan gazdag,
Hogy nélkülözni tudná,
És senki sem oly szegény,
Hogy meg nem érdemelné.
Az igaz barátság látható jele,
Hintsd be a világot egészen vele.
Mosolyod: nyugalom a megfáradottnak,
Bátorság a csüggedőnek,
Vigasztalás a szomorkodónak.
Mosolyod értékes, nagyon nagy jó,
De semmiért meg nem vásárolható.
Kölcsönözni nem lehet, ellopni sem,
Mert csak abban a percben van értéke,
Amelyben arcodon megjelen.
És, ha ezután olyannal találkozol,
Aki nem sugározza a várt mosolyt,
Légy nagylelkű, s a magadét add,
Mert senkinek sincs
Nagyobb szüksége mosolyra,
Mint annak, aki azt másnak adni nem tudja.
Inkább csalódok, ha kell, naponta százszor is, minthogy állandóan bizalmatlan legyek mindenkivel, és az életet pokolnak tartsam, amelyben szörnyetegek élnek... Szeretek élni! És inkább legyen az életem örömteli, néha csalódással, mint elejétől végig boldogtalan, de csalódások nélkül!
Müller Péter
A világ engem lassan hódít
Lábam tétován jár a porban
De képzeletem az egekbe lódít. Füstfaragó Flórián
(csak egy kérdés remeg)Tudatlan létünk egészébe fakulunk,
hol nem bántanak a gondolat-gondok
teljességet sértő szilánkjai.
Szikrázó arcunk taván merülünk a mélybe,
mindent egészre gyógyít: lelked tiszta fénye.
Úttalan utakon, ha ránk sötétül az elmúlás
és gyúlna a rút-fényű fájdalom szava,
Benned mosom épre magam
és tisztulhatsz Te is bennem.
Megnyugvást kutatva szalad,
fuldoklón zord világot kerget
az elképedt mosolyú szeretet:
testtelen lelkeket magába szédít,
anyai-öl–puha párnákra fektet,
és csendülő boldogságra némít.
Beléfeledkezéseink mint a morzsálódó idő:
leperegnek a falakról
és arcainkat simítják ránctalan - épre
- eltűnő hegeim dicső lármája:
veletek a fájó múltam vesztét is érzem -
Itt vagy velem.
A leheletemmel pillanatról pillanatra
engedlek ki a durva világba,
és szomjazva kapkodok utánad.
Kérdőre vonja életem
a létezésed hiánya.
- ha csak a képzeletem fájó emlékeiben
élsz is: többet érsz nekem Fényem,
mint a nemlétezésed döbbent iszonyata - Csécsei János
Szép estét kellemes hettet kívánok
S mégis választanánk-e más kort, mint ezt a kort, amelyben élünk?
Az ókori Athént, fogorvos, kloroform és gyógyszer nélkül?
A kolerát, a bubós pestist, csak azért, hogy felmenjünk éjjel
a Párthenonhoz s reggelenként néhány szót váltsunk Szókrátésszel?
Az Antoninusok Rómáját, hol a környezet durvasága
szétroncsol már gyerekkorodban, ha nem születsz felső osztályba?
Lorenzo Firenzéjét, amely oly szép volt s oly fanyarédes,
hol váltóláz öl meg korán, vagy Fra Girolamo megéget?
Nem. Élni itt volt jó, a szabad kétszáz esztendős korszak végén,
mikor a múlt minden hegylánca, ha az alkonyban hátranéztél,
gyöngyházkék, érthető és éles; s mikor magunkat is így láttuk
perspektívában; tudtuk, mi jön; s mikor így állunk, ahogy állunk
s nézzük a lassan ránk hulló ködöt
s a szakadékot lábaink előtt.
Dsida Jenő:
Minden nap esttel végződik
Minden nap esttel végződik.
Minden zaj csenddel végződik.
Minden valami semmivel végződik
és holt betű lesz minden fájdalom.
Csukják itt is, ott is az ablakot,
értelmetlen sötét zsalu-szemek
ölelik magukba arcomat.
Minden nap estével végződik.
Kaput keresek, hol nem áll angyal,
egy szemet, mely nyitva maradt
s azt mondja nekem: értelek.
De minden zaj csenddel végződik.
Ilyenkor a templomokat is bezárják,
az Isten magára csavarja
gomolygó, vastag, sokredős ruháját -
minden valami semmivel végződik.
Ilyenkor senkinek sem szabad beszélnie,
a koldusok bokrok alá húzzák magukat,
a tücsök ciripel. Este lett.
S néma verssé lesz egy-egy fájdalom.
Juhász Gyula:
Esti dal
A nappal fényében, zajában
Elődöng árva egymagában
A lelkem, tévedt jövevény,
Oly idegen nekem a hajsza,
A szívemet dalokra ajzva
Oly inkognitó megyek én.
De ha az alkonyat leszállott,
Olyan kedves, kámzsás barátok
A barna árnyékok nekem,
A messze menteket idézik,
A múlt szelíden iderémlik
És földereng az életem.
Válóczy Szilvia: Isten adta...
Isten adta az életet nekünk,
S Isten tudja, mi lesz majd velünk,
Veled és velem, e két lélekkel,
Lelkünk rajta oly becsülettel.
Isten adta át kezem a kezedbe,
S Isten veszi majd el, mit lehetne,
Mit megtehet, megteszi, csak kérd,
Csak kért kívánalmaddal beérd.
Isten adta e buja természetet,
S Isten látja majd mikor temethet
A teremtett idő megfásult múltjait,
Múltakból menekült hajtások százait.
Isten adta a víg-öröm muzsikát,
S Isten hallja majd énekünk odaát,
Mint mennyei szónoklat lírai hangja,
Hangos dúdolásban a szív dalát játszva.
Isten adta az életet nekünk,
S Isten tudja, mi lesz, majd velünk...
Veled és velem, e két lélekkel...
Csak lásson el az ég, sok szeretettel.
Hallgatom a szívem
Ha majd egyszer leáll, és elszakad a testemtől az, ami én vagyok, lehajolok még egyszer, és megcsókolom a szívem; megcsókolom, mert szeretett engem, és szerette az egész világot.
Jól tudom: a fényt a szemem itta, a dalt a fülem fogta, a simogatást a kezem érezte, szép utakon a lábam vitt, és a gondolatok a fejemben születtek, mint az ég távoli villódzása, de mindezt a szívem gyűjtötte össze, és belőle lett minden, ami Szeretet.
(Fekete István)
Szia!
Szépeket hoztál köszönöm
,,Nem birtoklok sem földet, sem házat,
mégis enyém, mit szemem megláthat:
hogy zöldell a rét, s patak mossa
a mohos sziklákat.
A lét bőkezű ahhoz, ki szépségére éhes.
Ki megnyitja szívét a világnak,
nem vallhatja magát szegénynek!
Hisz születésünk joga a boldogság
és az álom.
Bölcs emeli fel e mérhetetlen
gazdagságot,
s kapzsié sosem lesz, csak a nyűg
és a bánat."
(John Clare)
s annyira gyönge, hogy éppolyan szüksége van reánk, mint nekünk őreá."
(Paul Gerardy)
Olyan a szerelem, mint a gyöngyszemű harmat,
amelytől fénylik a szirom,
amelyből felszökik, kévéjében a napnak,
szivárvány-szikra, miliom.
Ne, ne hajolj reá, bárhogy vonz e merész láng,
ez a vízcseppbe zárt, percnyi kis fényözön -
mi távolabbról: mint a gyémánt,
az közelebbről: mint a könny.
Se nyár, se éledő őszi szél?
Mi lenne, ha nem volna szép,
Se Te, se gyönyörű zöld szemed?
Mi lenne, ha nem volna szív?
Mi vérezne mikor valaki sír?
Mi törne ketté, ha nem szeretsz?
De akkor mim szeretne így tégedet?
Mi lenne, ha nem lenne szerelem,
Se fájdalom, se könny, se seb.
Mi lenne ha, nem volna eső,
A könnyeim elmosó lepergő erő...
Mi lenne, ha te végre szeretnél?
Mennyire örülnék akkor én?
Feltámadna-e bennem az élet?
De akkor biztosan boldogan élek... Kaszás Zoltán
Szép napot kivánok mindenkinek!
"Utolsó leheletemmel is köszönöm a sorsnak, hogy ember voltam
és az értelem egy szikrája világított az én homályos lelkemben is.
Láttam a földet, az eget, az évszakokat.
Megismertem a szerelmet, a valóság töredékeit,
a vágyakat és a csalódásokat. A földön éltem és lassan felderültem.
Egy napon meghalok: s ez is milyen csodálatos rendjén való és egyszerű!
Történhetett velem más, jobb, nagyszerűbb? Nem történhetett.
Megéltem a legtöbbet és a legnagyszerűbbet, az emberi sorsot.
Más és jobb nem is történhetett velem."
/Márai Sándor/
Illyés Gyula:
Szekszárd felé
Kis vonat megy nagy domb-
oldalon;
terhes kicsi nő a
vonaton.
Jár itt is, ha más nem,
a szeme;
affajta, ki nem röst
sohase.
Homloka az ablak
üvegén,
rázódik a tengely
ütemén.
Néz ki bólogatva
szüntelen,
oldalvást a vastag
üvegen.
Nézi mit a tágas
táj kínál;
gyermeke helyett is
nézi már.
Mosolyog és pillog
nagyokat,
mint lány, ha szeszt, édest
kortyogat.
Ablakrázta arca
szeliden
azt bólintja folyvást,
hogy igen.
Ízlik neki, lám csak,
a világ;
száll szemén át park és
pusztaság.
Pusztai menyecske,
jelzi ezt
üveggyöngye; gyöngyön
kis kereszt.
Kereszt mellett kis kép:
az ura;
térdén köteg színes
brosúra.
Szalad át szemén ház
és fasor,
szökdel ajkán egyre
friss mosoly.
Mintha nem pillái
közt, de szép
szája hosszán szállna
a vidék.
Tábla búza, tábla
baltacim
hagyja szinte ízét
ajkain.
Kéklő szőllők, sárga
asztagok
becézik az alvó
magzatot.
Lebeg az lágy élmény
közegén,
anyjában is egy nép
közepén.
Most dől el, mivé s mint
alakul;
most érinti tán egy
titkos ujj.
Úgy becézi, hívja,
a világ,
mint házából rég mi
a csigát.
Megy szülőmegyémben
a vonat;
bennem is megy jó sor
gondolat.
Így vitt egy kis nő rég
engem is;
itt alakult az én
lelkem is.
Néz, néz a kis asszony,
gyűjtöget,
termi csöndesként a
gyermeket.
Hova viszi, honnan,
nem tudom;
fölvidít, hogy véle
utazom.
Nézem úti tájként
a szelid
nőn a tegnap és ma
jegyeit.
Jár szemem a terhes
kicsi nőn
s azt gondalom, itt megy
a jövőm.
Visz tovább egy népet;
eltakart
csempészáruképp hoz
egy magyart.
Egy ilyen kis nőben
rég Babits
épp talán anyámat
látta így.
Gondolta, hogy abban
él, aki,
őt fogja fejében
hordani?
Jár szemem a kedves
kis anyán
s azt gondolom: Itt megy
a hazám.
Viszi, mit se tudva,
szakadék,
örvény fölött Árpád
örökét.
Benne él talán, ki
engemet
holtomban is meg-meg-
emleget!
Gondom, hitem, eszmém
talaja,
öröklétem vagy te,
kis anya.
Néznem is jó téged -
megbocsásd.
Kívánok szerencsés
utazást!
Juhász Gyula - Október
Szüret tüzei égnek,
Szólnak szüreti nóták
S a szőlőhegyek hátán
Venyige lombja pirkad
És megszépül csöndesen
Az egész mulandóság.
Szüret tüzei mellett
Próbáljunk melegedni,
Szüret nótái mellett,
Míg venyigelomb pirkad,
Próbáljuk meg csöndesen
A tavaszt elfeledni!
Enyém e dalos ősz most,
Enyém az őszi pompa,
Enyém e bús mosolygás.
Venyige lombja pirkad
És megszépülsz csöndesen
Bánat, nagy őszirózsa!
"Szeretni annyit jelent, mint igazán érdeklődni valaki iránt, figyelemmel fordulni felé. Tisztelni úgy, amilyen; sebeivel, sötétségével, de képességeivel és rejtett adományaival is.
Hinni benne, hogy képes növekedni, akarni, hogy előre haladjon. Bolondul remélni; 'Te nem vagy elveszett ember, tudsz növekedni, szép dolgokat csinálni - én bízom benned.' Örülni jelenlétének és szíve szépségének, akkor is, ha még nem látszik. Elfogadni, hogy mély és tartós kapcsolatot kössünk vele; gyöngeségei és sebezhetősége ellenére."
(Jean Vanier)
Napsütétes vidám napot!
Csokonai Vitéz Mihály
A reményhez
Főldiekkel játszó
Égi tűnemény,
Istenségnek látszó
Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának
A boldogtalan,
S mint védangyalának,
Bókol úntalan.
Síma száddal mit kecsegtetsz?
Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
Még most is belém?
Csak maradj magadnak!
Biztatóm valál;
Hittem szép szavadnak:
Mégis megcsalál.
Kertem nárcisokkal
Végig űltetéd;
Csörgő patakokkal
Fáim éltetéd;
Rám ezer virággal
Szórtad a tavaszt
S égi boldogsággal
Fűszerezted azt.
Gondolatim minden reggel,
Mint a fürge méh,
Repkedtek a friss meleggel
Rózsáim felé.
Egy híjját esmértem
Örömimnek még:
Lilla szívét kértem;
S megadá az ég.
Jaj, de friss rózsáim
Elhervadtanak;
Forrásim, zőld fáim
Kiszáradtanak;
Tavaszom, vígságom
Téli búra vált;
Régi jó világom
Méltatlanra szállt.
Óh! csak Lillát hagytad volna
Csak magát nekem:
Most panaszra nem hajolna
Gyászos énekem.
Karja közt a búkat
Elfelejteném,
S a gyöngykoszorúkat
Nem irígyleném.
Hagyj el, óh Reménység!
Hagyj el engemet;
Mert ez a keménység
Úgyis eltemet.
Érzem: e kétségbe
Volt erőm elhágy,
Fáradt lelkem égbe,
Testem főldbe vágy.
Nékem már a rét hímetlen,
A mező kisűlt,
A zengő liget kietlen,
A nap éjre dűlt.
Bájoló lágy trillák!
Tarka képzetek!
Kedv! Remények! Lillák!
Isten véletek!