Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Távkapcsolatban élők
Torolt_felhasznalo_818518
Létrehozva: 2006. március 20. 11:17
Sziasztok!
Sorstársak, üljünk néha össze beszélgetni. Adjunk egymásnak erőt és kitartást vagy jó tippeket a szerelem "tárgya" hiányának elviselésére...
Kíváncsi lennék, ki hogyan éli ezt meg, kinek milyen a párja a távolból...
Pl.: hogy lehet dolgokat nem félreérteni, hogyan lehet nem állandóan a kedvesre gondolni, hogyan lehet egymást támogatni?
Olyanokat is várok, akik már túl vannak ezen a szakaszon és pozitívan jöttek ki a dologból...
Akik meg negatívan, azok meg elmondhatják, miből tanuljunk.
Ja hozzáteszem: engem nem zavar, ha valaki nem hisz benne. Nyugodtan elmondhatja bárki a véleményét. De nem azért nyitottam a topicot, mert bizonytalan vagyok, csak azért, mert hiányzik a barátom.
Sokan már jól ismerik a sztorinkat. Most szerencsére minden rendben van és jól vagyunk. Régebben már voltunk távkapcsolatban egy 3 hónapos periódusban, és azóta is a munkája miatt ritkábban találkoztunk, így most nem szokatlan a helyzet. Tehát már el tudom viselni, tudok tanulni, eljárok itthonról, nem gubózom be... de azért ez hosszabb lesz és nehezebb.
Szóval beszélgessünk. De különben azt se bánom, ha másról beszélgetünk és eltereljük egymás figyelmét...
Sorstársak, üljünk néha össze beszélgetni. Adjunk egymásnak erőt és kitartást vagy jó tippeket a szerelem "tárgya" hiányának elviselésére...
Kíváncsi lennék, ki hogyan éli ezt meg, kinek milyen a párja a távolból...
Pl.: hogy lehet dolgokat nem félreérteni, hogyan lehet nem állandóan a kedvesre gondolni, hogyan lehet egymást támogatni?
Olyanokat is várok, akik már túl vannak ezen a szakaszon és pozitívan jöttek ki a dologból...
Akik meg negatívan, azok meg elmondhatják, miből tanuljunk.
Ja hozzáteszem: engem nem zavar, ha valaki nem hisz benne. Nyugodtan elmondhatja bárki a véleményét. De nem azért nyitottam a topicot, mert bizonytalan vagyok, csak azért, mert hiányzik a barátom.
Sokan már jól ismerik a sztorinkat. Most szerencsére minden rendben van és jól vagyunk. Régebben már voltunk távkapcsolatban egy 3 hónapos periódusban, és azóta is a munkája miatt ritkábban találkoztunk, így most nem szokatlan a helyzet. Tehát már el tudom viselni, tudok tanulni, eljárok itthonról, nem gubózom be... de azért ez hosszabb lesz és nehezebb.
Szóval beszélgessünk. De különben azt se bánom, ha másról beszélgetünk és eltereljük egymás figyelmét...
Kedves Szomorúlány!
Biztos, nehéz most neked illetve nektek, de hála az internetnek, hogy nem csak, hogy beszélni tudtok, de még látjátok is egymást.
Meg fogod szokni, nagyon hamar elmegy ez az egy év. Kitartást. A pozitív a dologban, hogy legalább most kiderül mennyire erős a kapcsolatotok a szerelmeddel. Bízzál benne,magadban és a kapcsolatotokban. Minden jó lesz. Ez most egy nehezebb időszak, de ebből is tanul az ember.
Annak idején amikor én annyi idős voltam mint te, csak a levél volt. A szerelmem akkor vonult be katonának 1,5 évre mikor én 18 éves lettem.
Nagyon üresnek éreztem magam...nem tudtam mihez kezdjek. Aztán ahogy múlt az idő és a levelek jöttek-mentek, hetente kaptam illetve írtam 2-3-at, megnyugodtam. Most így visszagondolva olyan hamar elment.
Úgyhogy Szomorúlány, ne legyél szomorú
Már épp akartam nyitni egy ilyen topicot, de aztán láttam, hogy van már sok. Sorstársakat keresek én is, mert most ebbe a csávába kerültem. Ráadásul igen érdekes módon, mert ez előbb volt táv és aztán lett kapcsolat. Vagyis még ennél is bonyolultabb egy kicsit. 2,5 éve ismerkedtünk össze, nagyon jó barátságnak indult a neten, aztán mikor személyesen is megláttam, azonnal tudtam, nekem Ő kell. Elég sokat tipródtunk, sokszor szakítottunk, újra összejöttünk, az újabb kapcsolataiból-mellől visszajárt hozzám....gyilkos időszak volt, de egyikünk se tudott szabadulni a másiktól. Pedig erőteljesen igyekeztünk mindketten.
Aztán elment külföldre élni, szedte a kis sátorfáját. Kicsit még talán fel is lélegeztem, hogy így végre vége lesz ennek a se veled-se nélkülednek. Nem lett. Tavaly ősszel "nyaralni" hívott, kifizette a repjegyemet, csodás 9 napot töltöttünk a Közel-Keleten. Azóta már nem izzadunk azon, hogy minden áron különmenjünk, mindketten tudjuk, hogy képtelenség, mert bárminek is nevezzük az érzéseinket, folyton a másik jár a fejünkben, akár akarjuk, akár nem. Viszont szenvedünk attól a 2500 km-től, ami elválaszt minket. Kiderült, hogy Ő is, nem csak én. Most voltam kinn Nála, de már az utolsó napon olyan szomorú arcot vágott, mint egy kivert kiskutya.
Sajnos nem tudok utána menni, arrafelé nincs munka, Ő meg nem akar hazajönni, abban az országban érzi jól Magát (megjegyzem, nekem is már bárhol jó lenne, ahol meleg van és együtt lehetünk). Nekem van egy kislányom is a házasságomból, de elváltam, még mielőtt Őt megismertem. Már csak emiatt sem tudok olyan egyszerűen ugrálni (a kislányom enyhe értelmi sérült ráadásul, nem alkalmazkodik olyan könnyen új helyzetekhez, és a nyelvet sem beszéli. Mondjuk azt én sem annyira, bár most, hogy kinn voltam, azért elboldogultam valahogy).
Nem tudom, mi lesz így ebből, ráadásul a Kedves nem is túl egyszerű eset, bár én pont így szeretem.
Viszont hiszek abban, hogy átmenetileg működhet így, bár nem könnyű. Egyszer csak azonban majd dönteni kell, ezzel pontosan tisztában vagyok.
Sziasztok!
Úgy gondoltam, hogy az én történetem is tanulságos lehet.
A férjemmel 8 évig együtt éltünk, volt jó is, rossz is, most épp válunk. Aminek én kifejezetten örülök, mert amikor együtt laktunk, pár nap összezártság után martuk egymást, így meg legalább emberi hangon tudunk beszélni, és ez a kisfiunknak sem mindegy. A jelenlegi kedvesem (nem miatta válunk) fél évig nálam lakott, tök jól elvoltunk hármasban a Manókámmal, de így nem működött volna a válás során a közös megegyezés. Én nem akartam a családomat, a gyermekemet kitenni egy éveken át elhúzódó pernek, a múltat hánytorgatva, ezért azt mondtam neki, menjen el, felnőtt emberek vagyunk, ezt az áldozatot meg kell hozni a világért, hogy jobb legyen.
Tényleg jobb lett. Nekem szükségem van az egyedüllétre, mert így tudom rendezni a soraimat magammal. Ezen kívül úgy érzem, a kapcsolatunknak is jót tesz, hiszen amikor együtt lehetünk, sokkal jobban tudunk örülni egymásnak, mint amíg együtt laktunk, és az odafordulást beárnyékolták a mindennapok nyűgjei, a fáradtság, a szürkeség.
Hogy hosszú távon mi lesz? Majd vénségünkre összeköltözünk, hogy legyen kivel megosztani a Cavintont...
Én azt mondom, megéri. Ha igazán jó az összhang, (legalább volt alkalmunk kipróbálni) akkor valóban megéri egy igazi társért, akihez jó odabújni néha. A gyerekkoromra gondolok itt, az ünnepekre is mindig várni kellett, épp ebben áll a varázs.
Szép napokat nektek!
Nem tudom tartos-e, azt se, hogy szeretem-e,
elviselni is tobb 1000 km tavolsagbol birom csak :)
pasizni valahogy mostanaban nincs kedvem, (na meg ha elviselhero pasit latok, az biztos mas beallitottsagu
)
csinos meg csak lehetek, de 2 eve max 5 havonta talalkozunk, ugyse latja annyira webcam-on
meg mostanaban *nagyon elfoglalt"
megertem en, hogy pasinak kell no, a kerdes az, hogy
miert idegesit?
Nagyon merges vagyok magamra.
A kulon eles, haloszoba, munka OK.
Engem se nagyon erdekelt mit csinal, de most duhit, hogy baratnozik.
(mar kerdeztem a megcsalos topikon is)
Miert idegesit? Rgyszeruen nem ertem