Ez az Epreskert olyan, hogy azt gondolhatnánk róla, ilyen a 21. században már nem létezik, csupán visszagondolni lehet rá nagy sóhajok közepette, hogy “emlékszel, amikor az Epreskertben…”.
Manapság szép, modern egyetemek épülnek. Monumentálisak, gyönyörűek és… vegytiszták. Nincs múltjuk, nincs valódi életük, az élet legfeljebb a falaik között zajlik. De nem ivódott még beléjük.
Mintha a múlt század itt felejtette volna az Epreskertet. Mert hihető-e az, hogy ha te művész vagy, lehet egy egész parkod egy világváros kellős közepén? Nem, nem centire nyírt gyeped homokkő járólappal és hiperdizájn szökőkúttal, nem. Egy vadregényes, burjánzó növényzetű parkod hatalmas ősfákkal. Benne üvegfalú műemlék-műtermekkel. A fű közt álló, ülő, fekvő szoboralakokkal – csak úgy esetlegesen.
A kertben alkothatnál, pihenhetnél, ihletődhetnél. Délelőtt munka, délután barátok a gesztenyefa tövében. Szenvedélyes beszélgetések, alkotói viták, telt csendek.
Hihető-e, hogy egy ilyen hely létezik Budapest hatodik kerületében? És hogy a mai napig olyan magától alakuló, megkopott, nagyon valós, minden művitől mentes?
A kert igenis létezik, a Magyar Képzőművészeti Egyetemhez tartozik. Mivel a diákok itt tanulnak, alkotnak, a kert telis-tele szoborkezdeményekkel: az évfolyamok munkái egymásra rakódó rétegeket alkotva itt maradnak, itt-ott elfeküdve a kertben. Nem tudni, melyik az évszázados alkotás, és melyik az, amit tavaly hagyott félbe egy diplomázó.
Ha művész lennék, az Epreskertben szeretnék alkotni. Ha magyar művész volnék, talán meg is tehetném.
De hogyan kezdődött ez a történet, amiről azt hihetnénk, hogy legkevesebb tíz éve befejeződött (valamikor közvetlenül azután, hogy gimnazistaként véletlenül arra tévedtünk, és a nyitott kapun besurranva csak tátottuk a szánkat), valójában még mindig tart? Nem vetett véget neki racionalizálás, modernizálás, megújítás, felújítás (igen, tönkretevés, csak így szebben hangzik).
Az 1870-as évekig kell visszamennünk az időben. Aki akkor itt járt, egy homokos talajú eperfaligetet láthatott a mai Bajza, Szondi, Munkácsy és Kmety György utcák által határolt részen. A közeli Valero selyemgyár telepítette (a selyemhernyók nyilván eperlevéllel táplálkoznak).
Ekkor jött Stróbl Alajos “szobrászpápa”, aki teljesen más funkciót és értelmet adott a helynek. Műtermeket alakított ki, ahol festészeti és szobrászati mesteriskolát hozott létre. Nem kisebb tanárok dolgoztak itt, mint Benczúr Gyula, Lotz Károly, Székely Bertalan, Feszty Árpád és Zichy Mihály (vagyis a mai környező “utcák” nagy része itt nyüzsgött).
Akkoriban ítélték bontásra Józsefvárosban a barokk kálváriaépületet, ám Stróbl ezt nem hagyta, és diákjaival kövenként hozatta át, hogy itt újra elkészülhessen – ma a kert közepét díszíti. De megmentette a pusztulástól a Mátyás-templom középkori kapuját is (ez szintén látható itt).
Igazi művésztelep volt ez – az alkotók mind a környéken vettek ki maguknak lakást. Stróbl reggelente kürtszóra kilovagolt, és gyakorta rendezett estélyeket, amelyeken még Ferenc József is megfordult. Volt itt szökőkutas medence aranyhalakkal, a park fái közt majmok és őzek éltek, pávák, gólyák sétálgattak. Stróbl olykor feltűnt az Epreskertben reneszánsz jelmezben, így kapta az “epreskerti várúr” elnevezést.
Itt készült Deák Ferenc mása a politikus Kerepesi temetőben fölépített mauzóleuma számára, és itt alkották meg a Hősök tere Millenniumi emlékművének szobrait is. Itt születtek az első olyan köztéri szobrok, amelyeket élő személyekről állítottak a fővárosban: Erkel Ferencet és Liszt Ferencet ábrázolták.
És ma? Itt működik a Parthenon-Fríz Terem, és a Szobrász Tanszék kiállítóterme. Eperfából egyre kevesebbet találni, és kürtszó sem hallatszik reggelente, az egykori hangulatot csak az egyetem itt alkotó szobrászai őrzik. A magas kőfallal elkerített kampusz kertjében vidám rendetlenségben fér meg együtt Sztálin és Sissi szobra, a növendékek szanaszét heverő tanulmánymunkái vagy a prágai Sárkányölő Szent György szobor másolata.
A mai művészek ugyanúgy élnek, alkotnak, mint elődeik: akár az egész napot együtt töltik. Azt lehet itt: tölteni az időt – mindennél jobban. És amit alkot közben az ember, az az Epreskertben biztosan nyomot hagy.
