Vajon milyen eséllyel lesz ép önértékelésű felnőtt egy kislányból, aki alkoholista családban nő fel? És kihez fordulhat segítségért az, akinek az ital maradt az egyetlen barátja? Karafiáth Orsolya Szirén című, negyedik regényében egy terhelt környezetből érkező kislány, Anna életét. szorongásait, függőségeit követhetjük végig. Mert könnyen ítélkezünk a nő fölött, aki a sárga földig leissza magát. De mi történik közben az emberben, belül? Ezt mutatja meg a regényhez készült képsorozat a könyvből válogatott idézetekkel.
Állandóan remegett a kezem reggelente, a tus vonalát mégsem szúrtam el soha. Ez a tökéletes mozdulat jelezte számomra, hogy uralom a testemet, rend van mindennek ellenére, lám, a sminkem tökéletes. Ám aznap reggel nem ment, semmi sem ment, és felesleges is lett volna kipingálni magamat: a sötétlilás fognyomokat úgysem tudtam volna eltüntetni. Megtörtént, amire végképp nem számítottam: a jámbor Pali le akarta harapni az orromat. Arra ébredtem délelőtt tizenegy körül, hogy vicsorog, mint egy dobermann, megszállott csillogás ül a szemében, és támad.
Pali engem is mindig meg akart változtatni, nem élhetsz így, Anna, ez sehová nem vezet, csak a pusztulásba, lerohadsz, tönkremész, ez egy örvény, amiben vagy, Anna, leírod magadat mind szakmailag, mind emberileg, és a pöcegödörből nehéz kimászni, nekem elhiheted. Már kétszer is megjárta a komlói elvonót, tudta, miről beszél, és nyilván igaza is volt, de épp tőle nem vártam volna, hogy pálcát törjön felettem, hiszen pontosan tudnia kellett, min megyek keresztül.
Elkezdtem titokban iszogatni, mert Pali mellett még nagyobb véteknek tűnt rátölteni, mint korábban. Életemben először rejtettem vodkásüveget a mosógép dobjába, életemben először kezdtem el otthon is hazudni, ha megszédültem. Azt még valahogy kibírtam, hogy napközben száraz maradjak, de az éjszakától rettegtem. Nem ment az alvás minimum három-négy sör nélkül, előre bekészültem a rémületes lehetőségtől, hogy éjszaka izzadtan felébredek, és hajnalig hánykolódom a jeges rettegés hálójában.
Áthívtam Livit, aki nagyon örült, hogy Pali lelécelt, mert amíg együtt toltuk, hanyagolnom kellett a haverkodást vele, ugyanis az Anonim Alkoholisták szerint meg kell szakítani a régi ivócimborákkal a kapcsolatot. Nekem gyakorlatilag csak ivócimboráim voltak, így teljesen elszigetelődtem. Pechemre Livi is épp a leszokással kíséretezett, te voltál a pozitív példám, Anna, sóhajtozott, és egy lehangoló monológba kezdett az ivásról, miszerint ő rájött ezen a nemivós héten, hogy az összes drognak lénye van. És ha ez a lény megszáll téged, onnantól nem te iszol, nem te mérgezed magad, hanem az alkohol issza magát, és követeli a táplálékát, te pedig öntudatlanul eteted a benned lakozó állatot. Erősebb nálad ez a teremtmény, nem tudod az uralmad alá hajtani, ő irányít, marionettbábu vagy! Komolyan elgondolkodtam, hogy Livinek inkább ismét innia kellene, sőt, ha így folytatja, én leszek, aki az első felest letolja a torkán.
Túl hosszúnak tűnt a délután, nem akart telni, és épp András nem jött el, aki miatt ebbe az egész szarba belevágtam, egyre rosszabb lett a kedvem, négy körül bedobtam hát az első pálinkát is. Még hat óra sem volt, amikor szóltak, hogy csúszás van, mi csak éjfélkor kerülünk sorra. Herótom van ettől a büfétől, húzzunk át az Ibolyába, mondtam nyűgösen, és húztunk is, testületileg. Érdekes, a fiúk hamar ráálltak a ritmusomra, tudták, Annácska először nagyon nevet, és lelkes, és a végtelenségig fel van dobva, majd nyafka lesz, panaszkodós, át akar menni valahová, általában ugyanoda, az Ibolyába vagy az Aloéba, ahol aztán megül hajnalig. Ha minden oké, akkor visszatér a kacagás, ha nem, akkor jön a sírós fázis vagy a bebutulás. Vagy ez utóbbi kettőnek a lehangoló keveréke.
Két sörrel később viszont már táncoltam és ugráltam, és kristálytisztán ott pulzált bennem a bizonyosság, hogy igenis jó, amit csinálok, jó vagyok, nem is külön-külön a munkáim, hanem én magam, megérdemlek mindent, sőt a mindennél is többet, kiváltságos vagyok, bajnok vagyok, nyertes. Mint ilyenkor mindig, most is hozsannára vágytam, hódolatra, hajbókolásra, vörös szőnyegre, vastapsra, épp arra, amitől máskor futottam, vagy undorral fordultam el. Aztán a bűntudat ugrott elő onnan, ahol mindig is ott lapult. Csak magamat okolhatom.
A presszóból kilépve éreztem, hogy a vártnál is jobban be vagyok állva, és hogy az édes lötty, amivel Sanyi leöntött kezd jegesre fagyni az arcomon. Amikor felmásztam a színpadra, láttam, hogy a többiek gondosan odakészítettek nekem egy széket. Milyen rendesek ezek, ömlött el a szívemben a hála, szeretlek titeket, srácok, próbáltam mondani, de végül örültem, hogy csodával határos módon sikerült feltornáznom magam a székre, és hogy Göndör valahogy a gitárt is beleimádkozta a kezembe. Hallottam, hogy felkonferálnak minket, láttam, hogy csurig tele a terem, hallottam, hogy Zsolti arról beszél, milyen klassz a lapunk, mennyire összművészeti, és ekkor el kellett kezdenem az első dalt. Éreztem, hogy utolért a rémálmom, a hangom csúszkál, ki akar zuhanni alólam a szék, nem tudok artikulálni. De azért csak nyomtam az András dalát, a világbajnok slágerlistás námbör vánt, nyomtam, míg meg nem éreztem, hogy kifogy alólam a ritmus, majd Göndör kitámogat a sorok között. Sanyi elpakolta a gitárom, és hazavitt magához. Reggel a konyhakövön ébredtem, kezemben egy kialudt dzsoint, kész szerencse, hogy nem gyújtottam fel az egész kócerájt.
Tudtam, hogy semmi értelme vennem még egy üveggel, ez már a harmadik lesz, és ha megveszem, ki is bontom, ha pedig kibontom, meg is iszom. Ennek ellenére úgy éreztem, kettő már kevés, és jeges rémület töltött el a gondolatra, hogy mi lesz, ha az éjszaka közepén megkívánok még egy pohárkával, de kint őrjítően hideg lesz, és én akkor is el fogok indulni, el a benzinkúthoz, ahol ennél szarabb bort tudok majd csak leakasztani kétszer ennyiért. És különben is, okoskodtam, ha mégse bontanám ki ezt a harmadikat, az kész haszon, holnap napközben legalább nem kell pluszpalackok beszerzésével bíbelődnöm. Sőt, ugrott be a tökéletes ötlet, rögtön két pluszüveggel veszek, akkor másnap egyáltalán nem kell kimozdulnom, az lesz csak az igazi öröm.
Isztambulban rákattantam a Yeni Rakira, és ha elfogyott, magamból kikelve üvöltöttem, és követeltem, hogy hozzanak újat, hozzanak már. Egyedül mászkáltam a városban, gitárral a vállamon, a turnémenedzser a Boszporusz partjáról ráncigált fel. Pedig nem csináltam semmit, mindössze lementem a lépcsőn beszélgetni a folyóval. A későbbiekből annyi van meg, hogy amikor a víz fölé hajolok, megragad egy erős kéz. Emlékszem, mennyire remegtem a csávó karjai között, aki egyre csak kiabált velem, hogy elég, higgadjak le. Futni akartam, szaladni, de nem tudtam szabadulni a fogságból. Még rakit, még, nem éreztem a fáradtságot, nagy varázslat ment belül, nem tapasztaltam még ehhez foghatót, a hasamban kavargott a folyó, egy helyben toporgott, ritmust dobolt bennem a megfékezett rohanás, egy merő lendület voltam, felhúzott íj, szerelmes voltam, ott volt velem András is, belemarkolt a hajamba, halak úsztak a szemhéjam mögött, örvény, örvény.
Össze fogok roppanni, közöltem Sanyival, aki azt mondta, szerinte ez már megtörtént. Dühös lettem az érzéketlensége miatt, ám még mielőtt átharaptam volna a torkát, beállított Livi három üveg rozépezsgővel, hogy megünnepeljük a tévés melómat. Megbeszéltük, hogy ezúttal tényleg csak öblögetünk egy kicsit, hogy felemeljem magam a porból, ám ekkor kaptuk a fülest, hogy András az egyik rocker haverunknál van, egyedül. Felmentünk hát a rockerekhez, ahol valóban ott volt András, megérkeztünkkor épp egy már eléggé elázott verebet fűzött, és volt whisky és bor is. Nem szabad, nem szabad, nem szabad. De már ittam is. Teltek az órák, egymagam vedeltem a sarokban, Livit már leakasztotta egy rosszarcú, tetkós szakállas. Feltűnt, hogy a házigazdának megvan az első lemezem. Nem érdekelt, hogy ez nem menő húzás, betettem a lejátszóba. Rámentem a kedvenc dalomra, az Adj inni címűre, felhangosítottam, és már az első refrénnél bőgni kezdtem.
Hazaérve tényleg kidobtam a taccsot, és miután felpattintottam egy sört, azon kattogtam, mennyire gyűlölöm Istvánt és társait, megint egy tetű miatt fetrengek itthon atomjaimra hullva, seggrészegen, és még mindig nem tudom annyira kiütni magam, hogy kicsapjam a fejemből a megaláztatást.
Otthon sírva járkáltam fel-alá, nem tudott lehiggasztani Livi sem, akinek a nemivási fogadalma szintén nem élte túl a bulit. Siralmas senkinek éreztem magam, nevetséges bohócnak, aki csak kergeti az illúzióit, és közben elismerést koldul, aki mindenét odaadná egy odavetett, szépen formált hazugságért, és inkább elhiszi a nyilvánvalóan álságos semmitmondást, csak hogy addig is elfelejtse, mit is tart tulajdonképpen önmagáról. Így hát inkább rászívtunk, hogy elfelejtsük az egészet.
Lassan józanodtam, még este, Sanyi mellett is rázott a hideg, hasogatott a fejem, izzadtam, visszapörögtem, majd egész éjjel álmatlanul feküdtem az ágyban. Elemi pánik tört rám. Kiszakad a tüdőm, meg fogok fulladni, segíts, kapaszkodtam Sanyiba, meg fogok őrülni, meg fogok halni, meg fogok halni, hallod egyáltalán? Hallja valaki egyáltalán? De természetesen nem haltam meg.
Akkor próbálkozzunk gyógyszerekkel, sóhajtott a pszichiáter, képes fegyelmezetten gyógyszereket szedni? Persze, persze, bólogattam, amilyen meggyőzően csak tudtam. Úgy magyarázott nekem, mint egy félkegyelműnek. Le is kellett írnom egy papírra, hogy reggel, délben, este, és hogy melyikből mennyit. És ne igyon alkoholt, egy pohárral sem, tette hozzá, amikor átadta a recepteket. Persze, doktornő, de hiszen pontosan tudja, hogy én egyáltalán nem iszom, néztem egyenesen a szemébe. Elképesztőnek találtam egyébként, hogy egy ekkora okostojás, ez a nagy fej, akivel teli van a tévé, aki kilóg az újságokból, nem veszi észre, kivel van dolga. Az a jó, hogy nem veszi észre, kapcsoltam rögtön, semmi kedvem az ivási szokásaimról diskurálni, senkinek semmi köze hozzájuk. Neki meg főleg nincs, nem ezért kerestem fel.
A pohár kiesett a kezemből, a többi mocskos volt, hát üvegből vedeltem tovább. Be kell menni a kisszobába, sipirc, nyomás, nyomás, adtam ki magamnak az utasítást, fel kell jutnod a galériára, el kell aludnod. Mindig így beszéltem magammal ilyenkor, ez hatott, az Őrmesterre mindig hallgattam, tudtam, ő jó hozzám, tudja, mire vágyom, segít. Már üvöltözött is az Őrmester, bal lábat a jobb után, balt a jobb után, masírozni a hálóba, eljutni, odavergődni, ez az egyetlen feladatod maradt mára, kislány, felmászni a létrán, aztán végre jól kialudni magad. Mire odajutsz, gyenge leszel, elesett, úgy alszol majd, mint akit fejbe vertek, alszol, alszol, alszol. Ha nagyon-nagyon ügyes vagy, akkor egészen délig! Meg tudod csinálni, hajrá, na, lódulj, nem maradhatsz a konyhakövön. És sikerült, eljutottam a létráig.
Jöhettek, bogyók, gondoltam, Tegretol, Xanax, Cymbalta. A második üveg felénél kezdtem érezni azt, amit addig soha. Elnehezültek a karjaim, húzódott a szemhéjam, milyen jó. Le a padlóra, tekintetet a plafonra, milyen gyönyörű, hogy úszik, mennyire szeretem én ezt a plafont, gondoltam. Oh, ez már a víz, egy tó, nem is tó, tenger, óceán, nem is földi víz, nincs-neve-víz, alattam elképesztő mélység, ringat, ringat, milyen színű lehet? Fehér, mint a mennyezet, kék, mint a mennyezet, pink, mint a mennyezet, kifordult a szoba, nem volt színe a mennyezetnek, hirtelen nem láttam semmit, örvény, örvény, segítség.
A képsorozat Karafiáth Orsolya: Szirén című regényéhez készült.
A szövegrészletek szintén a könyvből származnak.
Fotó: Wavrik Gábor
Smink: Réh Ildikó
Ruha: Polyák Eszter
Helyszín: Kuplung és A Harmadik Hely
