Guszti, Robi és Dzsásztin: önbecsülést fociznak össze maguknak a MÁV-telepi gyerekek

Ez a foci valahogy nem ugyanaz a foci. Olykor keményebb, mint amit felnőttektől látni. Fotós kollégám menti is a gépet egy-egy lövéstől, és én is rendszeresen félreugrok. A budapesti MÁV-telep egyesületi iskolájának egy apró tornatermében vagyunk, ahol nyolc-tízéves forma fiúk bombázzák a kapukat. Hatalmas szenvedéllyel és energiákkal, mindent beleadva fociznak. Ami viszont nem mindenhol automatikus: amint valaki földre kerül, már futnak is felsegíteni. A sportszerűség fontos fogalom az Oltalom Sportegyesületnél, még fair play bajnokságot is rendeznek. „Ez annyit jelent, hogy az ilyen meccseken nem bíró van, hanem mediátorok, és az alapvető törvényszerűségeken túl meccs előtt megbeszéljük az aktuális szabályokat is, például hogy a lányok vagy a gyerekek gólja többet ér. Merthogy itt esetenként játszanak fiúk és lányok, vagy felnőttek és gyerekek is egymással” – magyarázza Pocsai Zsolt, az Oltalom Egyesület szociális munkása.

Mi azt tanítjuk a gyerekeknek, hogy a győzelem nem olyan fontos, mint az odáig vezető út. Ha beletettetek mindent, és mégsem nyertek, attól az még nem vereség. Ha csak az objektív sikereket hajszolnánk, annak nem volna jó üzenete, hiszen tudható, hogy nekik abból nagyon kevés lesz az életben.

Merthogy sokan közülük nehéz körülmények közé születtek. Család nélkül vagy töredezett családban élnek, nem ritkán fürdőszoba nélküli szükséglakásokban. A délutáni foci sokkal több számukra, mint a szabadidő eltöltése. Itt tanulnak meg sok olyasmit, amit otthon nem feltétlenül tudnak: türelmet, együttműködést, érzelmi kötődést, csapatmunkát. Azt, hogy akarjanak többek, jobbak lenni a közegüknél.

Hogy a foci erre is jó, még a nyolcadik kerületi, Dankó utcai hajléktalanszállón dolgozók jöttek rá, 2005 táján. Ők hozták létre az Oltalom Sportegyesületet, ami a kezdetekkor annyit jelentett, hogy a szálló lakói és a szociális munkások hetente néhányszor együtt rúgták a bőrt. Itt látták azt, mennyit számít a sport a sokszor reményt vesztett emberek mentális és fizikai állapotának javításában.  

Ezután kezdtek együtt dolgozni edzőkkel, és eljárni gyerekcsapatokat edzeni – például a MÁV-telepre, leány javító-nevelő intézménybe vagy épp a kísérő nélkül érkezett menekült gyerekekhez.

Pocsai Zsolt szociális munkás négy éve jár a fiúkhoz az edzésekre. Ismeri a tanáraikat, szüleiket, edző kollégáival igyekeznek megtartó hálót fonni köréjük. A sport itt prevenciós tevékenység is. „Sajnos ezeknek a srácoknak a mindennapjaikban, a környezetükben ott van az alkohol, a drog – mondja Zsolt. – Ha csak azt érjük el, hogy mikor először kipróbálják a cuccot, bevillan nekik, hogy mit veszíthetnek, és hogy talán van más választásuk, már megéri csinálni. Persze nem ilyen rózsaszín az egész. Gyakran megéljük, hogy a fiúk kimaradnak tizenhat-tizenhét éves koruk körül, amikor érzelmileg, hormonálisan is nehéz korszakukat élik. De aztán az is megtörténik, hogy pár év múlva visszajönnek hozzánk.

Amikor visszajönnek, nem nagyon mondják, hogy miért, de az, hogy visszajöttek, nekünk már elég, mert az azt jelenti, hogy megtettük a tőlünk telhetőt.

Nekünk ennyi a szerepünk: az idő alatt, amíg kiskorukban idejárnak, tudjunk annyit nyújtani, hogy ha elegük lesz a »másik« életformából, tudják, hogy mi visszavárjuk őket. Hogy biztos háttér legyünk nekik.”

A foci talán még nagyobb magabiztosságot ad a lányoknak, mint a fiúknak. „Vagy harmincan járnak az edzésekre, közöttük jó, ha négy-öt kiemelkedő. A többiek pedig igyekeznek” – mondja Zsolt. – És amikor egy ilyen, igyekvő lány azt mondja, hogy »Zsolti bácsi, érzem, hogy ügyesebb lettem«, egy objektív szemlélőnek talán fel sem tűnik a különbség. De mi látjuk a fejlődését, azt, ami erőt ad neki.”

Zsolt nem tagadja, hogy vannak kedvencei, de hozzáteszi: „Ott van húsz gyerek, és mind szeretetre és figyelemre vágyik. Nem szabad annyira bevonódni, hogy esetleg ne tudj objektív maradni.”

Fair play ide vagy oda, a meccs lefújásakor eszeveszett verekedés tör ki több ponton is. Nem ritka fiúgyerekeknél: ilyenkor jön ki a feszültség. Ettől persze még nem jó látni, és nem könnyű interjúvolni sem őket, amikor nagyjából megnyugodva sorba ülnek a tornamatracon, és naná, hogy egy szót sem érteni abból, amit egymás szavába vágva, összevissza kiabálnak. A lényeget azért sikerül kihámozni:

Robi: Én, én voltam a legjobb!

Szebasztián: Sok gólpasszt kaptam és sok gólt lőttem! Szeretek gólt lőni és cselezgetni is!

Az változó, hogy a csapat kit értékel a legjobb focistáknak, néha egy legjobb van, néha három, néha több. Ami biztos, az az, hogy Guszti nagyon gólerős – ezt tőle magától tudjuk. Egy Dzsásztin nevű kisfiú sokáig jelentkezik, aztán mikor szót kap, inkább még gondolkodik kicsit. Mikor azt kérdezem, ki szeretne felnőttkorában profi labdarúgó lenni, úgy tízen-tizenketten jelentkeznek. És miért?

–          Mert egy focista sok pénzt keres, milliárdos-csilliárdos és híres!

–          Én nem azért! Hanem mert szeretek focizni, és örülök, amikor belövöm!

Megkérdezem, vajon a suli is jól megy-e. Zsolt tódít, hogy neki nagyon, Karcsit meg megböködik, a figyelmembe ajánlva: ő kitűnő tanuló!    

Miért jó az Oltalomban focizni? – teszem fel a nem túl fantáziadús újságírói kérdést, de Guszti nagyjából összefoglalja a lényeget erre is: Mert itt kapunk lehetőséget. Máshol nem kapunk.

„A foci nemzetközi nyelv – mondja Zsolt. – Bárhová keveredik valaki a világban, Argentínától az Antarktiszig egy órán belül talál olyan placcot, ahol fociznak, és ahova talán be lehet állni.” Erre a gondolatra épül a Homeless World Cup és a Street Football World nemzetközi ernyőszervezetek munkája. Ők világméretű bajnokságokat szerveznek, támogatásukkal jutott ki a magyar hajléktalanválogatott is Norvégiába, ahol svédekkel, kirgizekkel, kenyaiakkal, skótokkal, dél-koreaiakkal játszhattak, és persze óriási élmény volt nekik a tíz nap. „Ahogy az ember a pályán viselkedik, úgy fog az életben is – mondja Zsolt. – Nálunk bárki lejöhet az edzésekre, így a lakók együtt fociznak olyanokkal, akik átlagos, jól szituált életből jönnek. Így nem érzik magukat elzárva, két külön világban. De mindkét félnek izgalmas tapasztalat, mert egyébként másutt nem találkoznának. A fociban viszont rájönnek, hogy ugyanolyan emberek, mint a másik.”

Egy nappal és pár kerülettel arrébb már Üveges Katalin „lányai” játszanak. Az edzőnek tizennégytől negyvenéves korig vannak tanítványai. Egy ideig profi ligában focizott külföldön, majd hazatértekor megkereste őt az Oltalom Egyesület azzal, hogy felvállalna-e csak úgy, „szabadidősen” focizó lányokat is. „Mindig is szívesen dolgoztam nehezebb helyzetű gyerekekkel, örömmel segítek nekik akár abban, hogy a sporton keresztül életcélt találjanak.

Úgyhogy igent mondtam.” Edzésein bárkit szívesen látnak, jöjjön bármilyen közegből. Így vannak nála diáklányok, családanyák, de leánynevelő intézményből érkezett, súlyos sorstörténeteket cipelők is. Vonzza őket a közösség és az utazások lehetősége. „Itt inkább az örömjáték a cél, nem olyan intenzív az edzés, és nem olyan nagyok az elvárások – mondja Katalin, aki bejár zárt intézményekbe is dolgozni, oda, ahol például az ügyük elbírálására váró lányok laknak. – Velük mindig kicsit más a munka. Ott nagyobb a feszültség, a stressz, a lányok teljesen szeparáltan élnek, alig vannak lehetőségeik. Káromkodnak, többet veszekszenek, és néha velem sem túl tiszteletteljesek. Ott egy kicsit pszichológus is vagyok.”

Bár elsőre úgy tűnhet, itt a sportnak csak annyi a szerepe, hogy legyen hol kiengedni a gőzt, ám esetenként Katalinék ennél jóval többet nyújtanak.

Rábukkanunk igazi tehetségekre, akik sokszor elképesztő családi körülmények közül jönnek. Az a küzdőszellem, amit az edzéseken látok rajtuk, bizony az életben is hasznos lehet számukra.

És ha sikerül kiemelkedniük – akár profi sportolóként elhelyezkedniük -, ők jelenthetik majd a jó példát a többieknek. Van olyan lányunk, aki – miután eljöhetett az intézményből – többé nem utazott haza, Miskolcra, hanem segítettünk neki szállást, munkát találni, angolt tanulni. Ő már itt fog új életet kezdeni.”