Meghalt Raymond Gureme, a Porajmos, azaz a roma holokauszt legidősebb ismert túlélője. A francia férfi 95 éves volt.
Raymond Gureme (fotó: Neményi Márton)
Gureme élete végéig újra és újra elmesélte a történetét rendezvényeken, közönség előtt, illetve bárkinek, aki kíváncsi volt rá. 2014-ben, a roma holokausztról szóló krakkói konferencián ott voltunk mi is, személyesen is találkoztunk az akkor 89 (szellemileg és fizikailag azonban maximum 65) éves Guremével. Négy másik túlélő társával együtt a Krakkóba érkező majdnem ezer európai roma fiatalnak meséltek életükről. A túlélők beszámolói már csak azért is különösen fontosak, mert a cigányok sorsát a második világháború alatt alig ismerjük, a Porajmos minden kutatómunka ellenére homályos folt a történelemkönyvekben. Azt sem tudjuk pontosan, hány cigány áldozata volt a haláltáboroknak: a félmillió óvatos becslés, a tényleges szám akár kétmillió is lehetett.
Galéria: roma fiatalok és a túlélők végigjárták Auschwitzot 2014 nyarán
Raymond Gureme szüleinek cirkusza és vándormozija volt. Ő kétéves kora óta akrobata – mesélte 2014-ben Krakkóban. Öt generáció óta éltek Franciaországban, sok cigány családhoz hasonlóan ők sem hitték el, hogy komoly bajuk lehet – írta róla az azóta megszűnt nol.hu. 1940-ben végül összeterelték és táborba hajtották őket is. 15 éves volt. Még ekkor is bizakodtak, csak akkor fogták fel, hogy baj van, amikor a fegyveres őrök nem engedték ki őket. Nem haláltábor volt, “csak” elkülönítették őket, ahogy az összes romát az országban. Gureme akrobatatudását felhasználva többször megszökött, de mindig visszatért, hogy élelmet és ruhát csempésszen be a családjának. Egyszer egy fa tetején várta meg, míg lefújják a keresését, és csak utána szökött meg végleg – közben remekül szórakozott azon, hogy az őrök mindenhova néznek, csak felfelé nem. A sok szökés miatt, és mert segítette a francia ellenállást, Raymondot végül “igazi” haláltáborba küldték, megkapta a cigányoknak járó Z-betűt (Zigeune) és az ezzel járó bánásmódot, ami, ha lehet, még a zsidókénál is keményebb volt.
A náci őrünk keményen hajtott minket a táborban. Mindig, amikor azt üvöltötte: schnell!, én visszakiabáltam: kuss legyen! Persze nem értett franciául, de egyszer volt vele egy tolmács, aki kénytelen volt fordítani. Ekkor törte el az orrom puskatussal és verte szét a fejem. Egy rabtársam mentett meg: az út szélére vonszolt és a kerítésből kipiszkált fémdarabokkal operált meg.
Két táborban is volt, de mindkettőből megszökött. Egy vonaton, a szén közé bújva jutott vissza Franciaországba, ahol elszörnyedve tapasztalta, hogy bár a háborúnak vége, a kormány egyszerűen otthagyta a cigányokat az elkülőnítő táborokban. Az erről szóló törvényt ugyanis már a háború előtt meghozták, a békekötés után pedig csak a háború alatt hozott jogszabályokat semmisítették meg. A romák egészen 1947-ig laktak ilyen táborokban.
Raymond Gureme az auschwitzi haláltáborban (fotó: Neményi Márton)
Bár a népirtásnak vége volt, a cigányság mégsem könnyebbülhetett meg a háború végével. Aki túlélte, annak nem volt semmije, aki munkaképes maradt, azt papírok híján mindenhonnan elhajtották. A cigányoknak nem voltak orvosaik, jogászaik, dráma- és újságíróik, csak dalaik és emlékezetük. Képtelenek voltak tehát kárpótlásért, lehetőségekért lobbizni. Amit tudunk a történtekről, főleg a túlélők elmondásából és a megmaradt náci papírokból tudjuk.
nlc.emlékezet
- „Anorexiás lett, hogy lemásolja háborús túlélő nagyszülei kinézetét” – örököljük őseink traumáit
- „Mi dönthetjük el, mire tanítanak minket az átélt borzalmak” – 7 Edith Eva Eger-idézet, amit mindenkinek el kell olvasnia
- Ne szapuld a gyereket, ha ezt nézi, mert hasznos lehet – szuper filmek törikönyv helyett